Krum a kezét a derekamon pihentetve irányított a táncparketten és ámulva figyelt engem.

- Gyönyörű lenni!

- Köszönöm szépen – mosolyogtam, de szemem sarkából mégis Perselust fürkésztem, aki már elfordult tőlünk és tovább beszélgetett Karkarov lányával közömbös arckifejezéssel.

- A Durmstrang igazgatója hívott el ide? – kérdésem próbáltam a legilledelmesebben feltenni.

- Igen, szerinte itt a helyem – bólintott. – Kedves nő, kedvesebb, mint apja.

- Értem – feleltem elgondolkozva és Viktor a csendet kihasználva megpörgetett, majd egy jól irányzott mozdulattal visszarántott magához. Felnevetve pillantottam a dús szemöldökű fiú/férfi arcába. Belegondolva, hogy 17 éves korában ismertem meg és most már 22 éves abszurdnak tűnt számomra, hisz semmit sem változott. Miután abba maradt a zene Viktor elengedett.

- Hozzak inni valamit? – kérdezte.

- Igen, azt megköszönném – feleltem, majd, amikor Krum eltűnt a szemem elől, visszaültem az asztalomhoz, ahol Harryék csak az üres poharukat hagyták és ismét a táncparketten ropták egy újabb pörgős zenére, amire a többi fiatal fejt vesztve ugrált. - Erre biztosan nem fogok Krummal táncolni – gondoltam magamban. A tanáriasztal irányába pillantva viszont éreztem, hogy elvörösödök a féltékenységtől. Ivanka Karkarov éppen nevetve végig simított Perselus karján, aki viszont a csevegést enyhe mosollyal folytatva még csak jelét sem adta, hogy zavarná a dolog. Ezután viszont a fejemet elfordítva tőlük hirtelen Susan Bones telepedett le mellém, aki kissé lihegve, kipirultan mosolygott rám.

- Csodálatos ez a bál! – mondta a sárga térdig érő ruhában lévő lány. Haja a jobb vállán befonva lógott és nagyon csinosan festett.

- Igen, az – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Ron hol van? – kérdeztem.

- Elment frissítőért – vigyorgott, minthogyha csak azt jelentette volna be, hogy éppen megkérte a kezét. – Biztos megállt Krummal beszélgetni, hisz rajong érte! – tette hozzá csevegő hangon.

- Aha, biztos – fordítottam el a tekintetem róla, bár ahogy visszagondoltam az elmúlt évre nem éppen az jött le, hogy túlságosan rajongana Ron érte, hisz jó párszor féltékeny volt rá miattam. Ezután viszont mégis mosolyogva tért vissza Ron Viktorral. Ezek szerint mégis tévedtem és szent volt a béke közöttük.

- Szia Hermione, csinos vagy – dicsért meg Ron baráti módon, majd csillogó szemekkel átnyújtotta a puncsot Susannek, aki gyengéden pislogott rá, majd leült mellé. Megköszönve én is elvettem Viktortól, majd egy hajtásra megittam az egészet.

- Nincs itt valami erősebb? – kérdeztem hirtelen, felállva Viktor mellett. Úgy éreztem, hogy ha nem gyengítem a bennem lévő feszültséget felrobbanok. Perselus szakított velem és éppen egy gyönyörű nő fogdossa őt, nekem Viktorral kell enyelegnem, hogy párszor eltudjam kapni a tekintetét és ráadásul holnapután halálfalók közé megyünk, hogy visszatudjuk a szüleim emlékezetét hozni és ennek a nyakában közeleg a RAVASZ vizsgák napjai is. Egy nagyon mély levegőt véve próbáltam kifújni magamtól a haragot, csalódotságot és szomorúságot sikertelenül, majd Viktorba karolva bűbájosan rámosolyogtam, minden színészi tehetségemet felhasználva. – Gyere, szerezzünk valami erősebbet – mondtam, mire Viktor is halvány elmosolyodott. Az asztalokat és a táncoló embereket kikerülve végül odaértünk a svédasztalhoz, ahol nem csak íncsiklandozó ételek, de rengeteg ital is volt. Az egyik fajta ital lila buborékot eregetett, egy másik a tűz színében pezsgett, a harmadik egy üvegben volt, amire azonnal ráismertem, hisz vajsör volt, a negyedik pedig egy mély tálban volt, amiből egy kevés rózsaszín füst párolgott, amibe, ha beleszagoltam azonnal rájöttem, hogy manók által készített varázspuncs volt, amit Viktor is hozott nekem. A varázs persze kimerült abban, hogy finomabb volt az átlagos mugli puncsnál és rózsaszín füstöt eregetett. – Ez szerinted mi? – kérdeztem a pezsegő italra mutatva.

- Láng whiskej – felelte akcentusával.

- Ó, ja, hogy lángnyelv whisky! – értettem meg, bár nem értem mivel varázsolták el az italt. – És ez? – mutattam a lila buborékoló italra.

- Manóbor – felelte.

- Akkor szerintem kóstoljuk meg mind a kettőt – mondtam vigyorogva. Ekkor vettem észre, hogy az italok felett egy sárgás színű pergamen lebegett, amit azonnal elolvastam miközben felemeltem először a lángnyelv whiskys poharat az asztalról.

''A vajsörön és a puncson kívül más ital szigorúan csak 17 év felett fogyasztható! Vigyázat, rontás állhat rajtuk!'' – állt a pergamenen.

- Akkor egészség! – koccintottam a poharam Viktoréhoz.

- Egézzsék' – bólintott felém, majd egy hajtásra kiitta pohara tartalmát, ami azonnal el is tűnt a kezéből, majd visszakerült másodpercekkel utána az asztalra, de ismét tele volt a varázsitallal. Bizonyára a manók műve lehetett, de elfelejtve a M.A.J.O.M mozgalmam szabályait nem is foglalkoztam az újra töltött pohárral és az italomat lehúzva végül fintorogva néztem ahogy eltűnik a kezemből. Nem szerettem a whiskyt, Harryékkel is csak muszájból ittam.

- Megkóstoljuk a manóbort is? – kérdeztem végül, de a válaszát meg sem várva a kezébe nyomtam az említett alkoholos italt. – Egészség!

- Egézzsék' – felelte ismét minden tiltakozás nélkül, majd koccintva Viktor ezt sem ízlelgetve egyszerre megitta. Én vele ellentétben kóstolgattam.

- Nahát, ez mennyei! – csodálkoztam és lassan megittam. Édes volt, de kissé mégis lehetett érezni az alkohol aromáját. Számomra tökéletesen megfelelt az ital. Még egyet kézbe véve visszasétáltunk az asztalunkhoz és helyet foglaltunk.

Ezután a következő egy órába Krummal végig beszélgettünk és minden egyes alkalommal, amikor vicceset mondott hangosan felnevettem, hátha Perselus felfigyel rám. Egyszer véletlenül még akkor is felnevettem, amikor Viktor semmi vicceset nem mondott, csupán a hazájáról mesélt. Ezután sűrűn bocsánatot is kértem és kimagyaráztam magam, majd, amikor folytatni kezdte a mesélést igyekeztem rá figyelni, miközben folyamatosan a boromat ittam, ami lassan, de biztosan a fejembe szállt.

- Te ittas? – kérdezte egyszer csak, amikor egy újabb poharat szorongattam a kezemben.

- Ma mindenképp elszeretném magam engedni – kerültem ki a választ, de igazából már a fellegekben jártam. Ezután meggyőzve Viktort, hogy igyon egyet ő is nevetve és kissé bódult állapotban léptünk ismét a táncparkettre és az ígéretemet nem betartva, miszerint pörgős zenére nem fogok a partneremmel táncolni ugrálni kezdtem a zeneszámra, miközben Viktor párszor megpörgetett és összenevettünk. Ami viszont ezután következett teljesen ledöbbentett. Viktor egy jól irányzott mozdulattal magához szorított és a száját az enyémre tapasztotta. Egy másodper erejéig teljesen megfeledkeztem magamról és viszonoztam, de amikor bevillant a gondolataim közé Perselus képe azonnal elléptem Viktortól.

- Mi az? – kérdezte csodálkozva és derekam szorításán enyhített.

- Én ezt...ezt nem tehetem, ne haragudj, Viktor – hebegtem, majd a csalódott ábrázatát látva megfordultam a tengelyem körül és próbálva nem dülöngélni kisiettem a teremből, kikerülve a körülöttem lévő embereket. Nem! Nekem ez nem megy. Szeretem Perselust és csak féltékennyé akartam tenni, nem egy új kapcsolatba belerohanni!

Észre sem vettem, hogy elkezdtek folyni a könnyeim, csak siettem tovább a folyosókon teljesen addig, amíg ki nem értem a hűvös levegőre és meg nem tekintettem Hagrid messzebb lévő kunyhóját, aminek a kéménye sűrűn lökte ki magából a szürke füstöt. Csend volt, még a kunyhóban sem világított semmi. A sötétség, amit semmi sem tudott megzavarni még a hulló hó sem, nyugtatóan hatott rám. Csak játszadoztam egész este Viktorral és ezt nem tudtam magamnak megbocsájtani. Ő csak boldogságot akart nekem okozni, én pedig nem is figyeltem rá igazából, csakis a saját érzelmeimre. Ekkor vettem észre csak a körülöttem lévő fagyos levegőt, amitől megborzongva a karomat kezdtem simogatni és hangosan felsóhajtottam, miközben figyeltem a számból kifelé áramló párát, ami lassan a semmivé veszett a hideg levegőben.

- Megfogsz fázni – jött a szigorú hang a hátam mögül. Megfordulva a tengelyem körül csodálkozva pillantottam a velem szemben álló Perselusra, aki dísztalárja melegében állt meg előttem és összefonta a karját.

- Nem érdekel – jött a makacs válasz és már fordultam is volna el tőle, mire felsóhajtott és kigombolta a magán lévő talárját, majd közelebb lépve hozzám a vállamra terítette. Kissé eltátott szájjal fogadtam a talárja melegét, de végül nem szóltam semmit.

- Mit akarsz tőlem, Perselus? – kérdeztem végül és a hangomban fellelhető volt a fájdalom. Perselus arcvonásai megkeményedtek. – Tegnap még a folyosón játszadoztál velem, majd elhagytál, most pedig ismét játszod a herceg szerepét... – mondtam. - ...jobban mondva a félvér herceg szerepét - javítottam ki magam és amikor már észbe kaptam, hogy mit is mondtam olyan gúnyosan mosolyodtam el ahogy ő szokott.

- Élvezte Krum társaságát, Granger? – gúnyolódott ő is.

- És maga Karkarovét? – fontam keresztbe a karom ezúttal felé fordulva, már a szomorúság egy csepp jele nélkül.

- Ahhoz magának semmi köze! – vágta rá gorombán.

- Akkor hozzám és Krumhoz sincs köze! – vágtam vissza. Akár egy pálcapárbaj, úgy éreztem, mintha csak átkokkal dobálóztunk volna.

- A tanára vagyok, igenis van közöm hozzá, ha akarom!

- Ez hülyeség!

- 10 pont a Griffendéltől – húzta ravasz mosolyra a száját. – Még 10 pont, mert részeg – erre aztán dühösen összehúzva a szemem még közelebb léptem hozzá és a mellkasát meglökve kiabáltam az arcába.

- Ne! Merészeljen! – a szavak között öklömmel lökdöstem Perselust, de ő még csak jelét sem adta, hogy esetleg fájdalmat okoznák neki, sőt mintha élvezte is volna. – Pontokat! Levonni! Tőlem! Ezek! Után! – szinte lihegtem a visszafojtott dühtől, de nem hagytam abba a csapkodást. Perselus ezt hagyta teljesen addig, amíg a dühöm egyszer csak át nem ment keserves sírásba, aminek láttán aztán megszorította a két csuklóm és próbált visszatartani. – Összetörted a szívem, érted? Összetörted! – toporzékoltam, majd egyszer csak összeroskadtam a hóba ő pedig nem törődve semmi mással velem együtt térdepelt le és próbált magához szorítani.

- Hermione...

- Ne hívj így! Ne hívj így, ezekután! – próbáltam abbahagyni a sírást, de amikor megláttam a vizslató sajnálattal teli fekete szemeit mégsem tudtam befejezni.

- Ne haragudj – suttogta, miközben csuklómat elengedve az ölelésébe rántott, ami ellen, ha akartam volna sem tiltakozok.

- Miért csináltad ezt? – szipogtam. Először azt hittem, hogy már nem is fog válaszolni, mire nagy levegőt vett és beszélni kezdett.

- Mert nem akarom, hogy miattam bajod essen – felelte olyan halkan, hogy csak én haljam, senki más. Csendben szipogva hagytam, hogy magához szorítson és éreztem, hogy haza találtam, hiába is próbáltam ezt az érzést elnyomni magamban. Kezét lassan végig simította a hátamon, majd az arcommal is ugyanezt tette.

- Ha megint azzal a kurva hírnevemmel jössz...

- Ne káromkodj, nem illik hozzád.

- Bocsánat – suttogtam. Az alkohol hatására már azt sem tudtam hirtelen mit beszélek.

- Nagyon rosszul vagy? – kérdezte egy idő után, miközben segített felkelni lassan a hóból és a pálcáját előrántva megszárította a ruhámat, majd a sajátját is.

- Csak kicsit szédülök – feleltem, ami igaz is volt. Nem ittam túl sokat, de egésznap csak levest ettem, semmi mást. Átgondolva az eddig történteket elég jól bírtam. – Nem ettem ma még csak ebédnél – tettem hozzá meggondolatlanul.

- Hogy micsoda?! – emelte fel a hangját. Ismét felvette a leszidó tanár szerepét. – Most azonnal lejössz hozzám, adok egy kijózanító főzetet és kérek nektek a manóktól vacsorát. Étgyomorra inni? Megőrültél?! – kiabált.

- Tudod, mit?! Nem kell a segítséged! Menj csak vissza ahhoz az Ivankához vagy, hogy hívják! – legyintettem idegesen, bár ahogy elléptem tőle kissé megtántorodtam.

- Ő a Durmstrang igazgatónője, több tiszteletet! – szólított meg.

- És még védi is, ezt nem hiszem el – ráztam a fejem hangosan gondolkodva, majd kiszakítva magam a karjai közül elkezdtem befelé araszolni. Észre sem vettem, hogy ismét magáztam.

- Na azt már nem, Granger! Velem jön! – nyúlt a karom után, majd egy éles kanyart véve már el is indultunk a pince irányába én pedig tiltakozni sem tudtam az erős szorításától.

- Nem kényszeríthet! – próbálkoztam, bár én magam is tudtam, hogy mind hiába. De, ha belegondoltam nagyon is jól esett, hogy törődik velem.

- Ó, dehogynem – hallottam meg a gúnyos hangját, majd tovább vonszolt. Ezúttal hagyva magam próbáltam utol érni, de mivel kissé botladoztam mielőtt a pince lejáratához értünk volna végül egy mérges horkantás után felkapott és a karjaiba vitt tovább, hogy ne essek el a lépcsőn.

- Ez azért eléggé romantikus – kuncogtam elfeledkezve arról, hogy éppenséggel dühös vagyok rá.

- Fogja be, Granger – mondta, de a hangjában nyoma sem volt haragnak, sőt mintha ő is jól szórakozna. Az ajtaja előtt végül letett, majd a pálcáját elő véve elmormolta a (gondolom) saját maga alkotott ajtózár varázslatot, majd miután kitárta az ajtót beinvitált és azonnal be is zárta. – Ülj le! – parancsolt rám, majd a szekrényéhez lépve kitárta azt és egy rövid keresés után azonnal ki is húzott egy főzetes palackot, majd felém nyújtotta. Kérdés nélkül kihúztam a dugóját és két nyeléssel megittam. Perceken belül már a hatását is éreztem: a szoba lassacskán, de megállt a forgásban, a gyomrom már nem fájt, csupán az éhségtől, az agyam pedig nem követelt még több alkoholt és alább hagytak a merészebbnél merészebb gondolatok.

- Khm, köszönöm – köhintettem kínosan, majd letettem az asztalra a bájitalos palackot. – Már sokkal jobb – tettem hozzá, mire ő bólintott. Kicsit sem volt kínos a szituáció.

Perselus az ajtó felé indulva, hogy ételért mehessen nekem a házimanókhoz megállítottam szavaimmal.

- Idetudom hívni Dobbyt és akkor nem kell miattam szaladoznia – mondtam, mire a kilincsről lehúzva az ujjait belement és helyet foglalt velem szemben a bőrülésben. – Dobby! – mondtam hangosan és erélyesen a manó nevét. A denevér fülű varázslény másodperceken belül egy pukkanás kíséretével felbukkant közvetlen mellettem.

- Szólított, Hermione Granger?

- Igen, Dobby. Ha nem túl nagy kérés tudnál hozni nekem a konyháról valamilyen vacsorát? Bármi jó, tényleg!

- Harry Potter barátjának bármit – bólogatott hevesen, majd azonnal el is tűnt.

- Ha nem lenne Potter a barátja nem is segítene? – kérdezte mogorván.

- De biztosan. Mindig ezt szajkózza, de nagyon kedves, szabad manó – tettem hozzá, mire Perselus csak horkantott. Nem értettem miért magáztuk egymást ismét, de igyekeztem nem törődeni vele és az összetört szívemmel. Odakint megint máshogy viselkedett velem, mint itt a lakrészén. Nem tudtam elmenni rajta. – Visszatérhetnénk ahhoz a részhez, amikor azt mondtad, hogy azért nem akarsz velem lenni, hogy ne essen bajom? – vettem a bátorságot, bár a szemébe nem tudtam nézni. Egy hosszúnak tűnő kínos csend után végül megszólalt.

- Biztos vagy abban, hogy miattam érdemes a hírneved kockára tenni? – kérdezte végül.

- Miattad igen – feleltem egy rövid gondolkozás után. Ahogy ismét ráemeltem a tekintetem a döbbenten rám meredő Perselussal találtam szembe magam, aki ezután a foteléből felkelve elém lépett és a karomnál fogva felhúzott, majd gondolkozás nélkül átkarolt és hevesen megcsókolt. - Ezek szerint mégis sikerült őt visszaszereznem - gondoltam magamban és a csókunk közben elmosolyodtam.

- Meghoztam...ó jaj nekem – vinnyogott Dobby, miközben az apró kezeiben egy ezüst tálcát lóbált és bűntudatosan próbálta eltakarni a szemeit, de a tálca miatt nem tudta.

- Csak tedd le és kotródj! – förmedt rá Perselus egy cuppanással elválva ajkaimtól.

- Igen, professzor – dadogta, de még azért odasuttogtam a manónak egy köszönömöt, aki ennek hallatán egy széles mosoly után eltűnt a szemünk elől, mi pedig folytattuk a csókolózást.