Mihelyst helyet foglaltunk mi is és megvártuk, amíg mindenki beér a terembe a diákok közül, végig tekintettem a tanári asztalon. Ezek szerint ők sem tudják Minerva Mcgalagony igazgatónő mit szeretne, mert mindenki kíváncsian sandított a nő felé a tanárok közül is, köztük Perselus is. A nő pár perc múlva hangosan köhintett egyet, mire az egész terem elnémult. Utoljára ilyen akkor volt, amikor még Dumbledore állt az igazgatói pozícióba. Mcgalagony saját magán meglepődve végül felállt és beszélni kezdett.

- Köszönöm, hogy figyelemmel szolgálnak vacsora előtt, tudom már biztosan mindenki nagyon éhes – kezdte, mire Ron gyomra párhuzamosan Mcgalagony beszédével hangosan korgott. – Mint tudják, hogy bár a Beauxbatons akadémiával szoros a viszonyunk, hála a Trimágus tusának és szerencsétlen módon...nos, a háborúnak – kezdte, bár a hangja a háború szónál kissé megingott. – Durmstrangról viszont ez nem teljesen elmondható. Karkarov igazgató sajnálatos halála után viszont új vezetőséget kapott az iskola, név szerint Ivanka Hristina Karkarovot, Igor Karkarov lányát – a kimondott név után gyors sebességgel beszélgetés és halk sugdolózás vette át az asztalok helyét, de még pár tanár is egymásra meredve kezdtek el halkan beszélgetni a hallottakról.

- Nem tudtam, hogy volt lánya – mondta döbbenten Harry.

- Én sem – meredtem magam elé és Ronra felpillantva ő is felvont szemöldökkel várta a folytatást.

- Csendet! – kiáltott Mcgalagony, mire ismét elnémult a diákok serege. – Az igazgatónővel levelező viszonyban vagyunk és közös egyetértéssel, hogy ne legyen nézeteltérés a két iskola között eldöntöttük, hogy itt a Roxfortban, Szent este megrendezésre kerül egy karácsonyi bál – mondta, mire az asztaloknál jó pár diák hangos üdvrivalgásba és tapsolásba tört ki, köztük még én is halkan tapsoltam párat. – Ruhák, dísztalárok és egyéb beszerzésre váró dolgok miatt Szenteste előtt egy nappal mindenki szabadon lemehet Roxmortsba bevásárolni. Köszönöm – fejezte be a mondanivalóját, majd végtelennek tűnő tapsvihar után a vacsora is az asztalunkra varázsolódott.

- Anyának üzennem kell, hogy küldje el a dísztalárom – mondta Ron, miközben a tányérjára szedett egy adag rántott halat.

- Nekem mindenképp lekell mennem Roxmortsba, nem hiszem, hogy még jó lenne rám a Trimágus tusáról megmaradt ruhám – száltam be a beszélgetésbe. Az már négy éve volt és azóta eléggé...nőiesedtem, így lehetetlen, hogy beleférek a ruhába.

- Én elhoztam a dísztalárom, szóval nekem elvileg megvan minden – mondta Harry miközben az ételt lapátolta magába. Felpillantva az ételemből Perselusra tekintettem, aki a Mardekár asztalával szemben ült. Ugyanolyan értetlenül meredt még mindig Mcgalagonyra, mint mi elébb, de nem szólt semmit, csak csendesen evett és néha válaszolt a mellette ülő Flitwick kérdéseire. Fura volt belegondolni, hogy ha most valaki meghívna a bálra elkellene a személyt utasítanom és nem tudnám mivel megmagyarázni, hisz titokban kell tartanom, hogy együtt vagyunk. A gondolataimban egyenesen odáig jutottam, hogy Perselus felkérve engem egy keringőre mindenki ámulatára lejtünk egy táncot. A fejemet megrázva tovább folytattam az evést és próbáltam minden erőmmel elfelejteni ezt a gondolatot. Még, hogy minden diák és tanár előtt pont Perselus felkérne engem! Nevetséges...eleve nem néz ki annak a táncolós fajtának, ráadásul ő a legszigorúbb tanár az iskolában, mások szemével nézve, ha valakit nagyon is muszáj lenne felkérnie biztos nem egy okoskodó griffendélest kérne fel.

- Hány hét múlva lesz ez a bál? – kérdezte Ron lenyelve az ételt.

- Azt hiszem két hét múlva – felelte Harry, mire majdnem félre nyeltem és hangos köhögés után könnyes tekintettel meredtem Harryre, aki kissé megrökönyödve a reakciómon ráncolta a homlokát.

- Két hét múlva? Merlinre, ennyire gyorsan megy az idő?! – az utolsó kérdést már magamtól kérdeztem, de a fiúk furcsán pillantottak rám és inkább nem válaszoltak.

***

Vacsora után mivel nem kaptam Perselustól üzenetet, hogy nem mehetek, egyenesen a pince irányába indultam. Harryék egy szót sem szóltak arra, hogy elköszönés nélkül leválok a csapattól, így nyugodt szívvel szeltem a pince kanyargós folyosóit. Perselust már nem láttam a vacsora végénél, szóval úgy gondoltam, hogy már a lakrészén lehet. Bekopogva az ajtón nem sokat kellett várnom és azonnal ki is tárult, velem szemben pedig ezúttal a talár nélküli fekete inges Perselus állt. Szó nélkül beléptem az ajtón, ő pedig mögöttem szokásos varázslatával bezárta az ajtót.

- Te tudtál a bálról? – kérdeztem, bár a választ nagyon is tudtam, hisz a vacsoránál kiülő döbbenet az arcára mindent elárult.

- Nem – felelte kissé haragosan. – Nem értem Minervának minek kell ilyen nevetséges rendezvényeket szerveznie, de egészségére! – morogta.

- Arra gondoltam...

- Nem Hermione, szó sem lehet róla, hogy én kísérjelek el a bálba – ült le a kanapéra közömbös hangvétellel.

- Nem, nem azt akartam mondani... - mondtam, bár a hangomból nehezen tudtam elrejteni a csalódottságot. Mégis mire gondoltam? Hogy a bájital tanárom elkísér egy ilyen fontos bálra? Nevetséges... - Csak, hogy esetleg...a szüleim memóriáját akár akkor is visszahozhatnánk – mondtam ki, ami a bál bejelentése óta a fejembe járt, bár próbáltam palástolni.

- Igen, ez nekem is megfordult a fejemben, de összeütközik azzal a ténnyel, hogy végig jelen kell lennem a bálon, így nem mehetünk el – fortyogott még mindig, majd rám pillantott. – Minerva az egész tanárikarra ráparancsolt, hogy kötelező megjelenni, mivel ettől a két iskola közötti kapcsolat függ – mondta.

- Igen, ez érthető – bólintottam.

- Érthető?! – csapott az asztalra, mire kissé hátra hőköltem a heves reakciótól. – Mi közöm van nekem Karkarov lányához? Beszélgessen vele a drága igazgatónő, ha annyira akar! Attól, hogy az apja halálfaló volt nem azt jelenti, hogy bármi közünk lenne egymáshoz!

- Én...nem így gondoltam – próbáltam megnyugtatni. – Bizonyára nagyon fontos Mcgalagonynak, hogy ez a kapcsolat kiépüljön Durmstrang és a Roxfort között. Bár nem értem, hogy miért pont most, de...

- Hát nem egyértelmű? – húzta gúnyos mosolyra a száját Perselus, mire kérdőn pillantottam rá. A válaszát várva végül én is helyet foglaltam mellette. – Minerva megakar róla győződni, hogy Ivanka nem-e fogja az apja eszméjét követni. Ez akár egy új halálfalói mozgalmat is kirobbanthat - meredt maga elé, majd rám pillantott.

- Úgy gondolod, hogy a szüleim ügyében ő is...

- Fogalmam sincs, hogy benne van-e ez a nőszemély, de nem lehetetlen – mondta kíméletlenül. – Erre megfelelő alkalom lesz a bál, hogy kiderítsem – tette hozzá.

- Akkor mégsem olyan rossz, hogy az egész tanárikart odaparancsolta Mcgalagony – mosolyodtam el, mire csak egy halk morgás volt a válasz. – Egyáltalán hány éves lehet Karkarov lánya? – kérdeztem kíváncsian.

- Fogalmam sincs, a mai napig nem is tudtam, hogy volt egy eltitkolt lánya Igornak – vonta meg a vállát. – Ha jól tippelem kb. 25 éves, attól több nem lehet.

- Olyan fiatalon is lehet valaki igazgató? – döbbentem le.

- A Drumstrangosok egyenesen rajongtak Igor Karkarovért, ezért egy kicsit sem lepődök meg, hogy végül a lányát kérték fel igazgatónak.

***

Felérve a klubhelyiségbe mindent, amit Karkarov lányáról megtudtam elmondtam Harryéknek, akik döbbenten fogatták a hírt.

- Halálfaló lenne ő is? – töprengett Ron.

- Simán kinézem belőle – felelte Harry és tekintetében tűz lobbant, akár csak régen, amikor Voldemort csatlósairól esett szó.

- A maradék halálfalók nem hiszem, hogy bevennék őt – ráztam a fejem. – Hisz az apja is elmenekült!

- Remélem Piton kiderít valamit – mondta Ginny.

- Biztos kifogja deríteni – mosolyodtam el. – Nem hiába kémkedett éveken át, ért hozzá – haraptam az ajkamba, de a fiúk tekintetét elkerülte, Ginny viszont halványan elmosolyodott a reakciómon.

- Na akkor bál! – csapta össze a tenyerét Ginny témát váltva, mire a két fiú összerezzent a gondolkozásban. – Hermione, elkell mennünk vásárolni Roxmortsba! – mosolygott rám csillogó szemekkel Ginny.

- Egyet kell, hogy értsek. Nincs semmi megfelelő ruhám – feleltem, mire a két fiú a szemüket forgatták.

- Hé, ha mi nem forgatjuk a szemünket a ti fiús témáitokra, akkor ti se miénkre! – mondta Ginny tettetett felháborodással, mire a fiúk összemosolyogtak. – Mellesleg, drága bátyám, de kit fogsz elhívni a bálra? – kérdezte kíváncsian, mire Harry és én is Ron irányába fordultunk, akinek viszont még a füle töve is elvörösödött.

- Hát, öhm...

- Ki vele! – mondtam most már én is vigyorogva.

- Hát gondolkoztam Susan Bones-on...

- Úristen, hát ez remek! – tapsikoltam örömömbe. – Teljesen összeillenétek!

- Úgy gondolod? – csillant meg Ron szeme.

- Persze! – bólogattam, mire Ginny is beszállt.

- Mikor kérdezed meg tőle? – kérdezte a húga.

- Haver, minél hamarább kérdezd meg, nem, hogy úgy jársz, mint a Trimágus Tusa bál előtt. Akkor mind a ketten megszívtuk! – mondta Harry, mire az éppen mellette elhaladó Parvati Patil összehúzott szemekkel nézett rá, amitől automatikusan behúzta a nyakát. Ginnytől csak egy fejrázás volt a válasz.

- Talán akkor holnap megkérdezem – mondta és a szavainkból egyre több bátorságot gyűjtve. - Ez a beszéd! – veregette vállon Ginny.

***

A következő két hét nagyjából eseménytelenül telt, a legizgalmasabb talán az volt benne, amikor Ron végre elhívta Susan Bones-t, aki igent mondott. Ron szinte repesett az örömtől és azóta se lehetett a vigyort letörölni az arcáról. Engem több fiú is elhívott, de mindet igyekeztem kedvesen visszautasítani. Furcsa lett volna nekem mással menni, miközben ott van Perselus. Ahogy közeledett a bál úgy nőtt a gyomromban és a torkomban a gombóc is, mivel így közeledett az a nap, amikor elkell utaznunk Ausztráliába, ahol a halálfalók és a szüleim várnak. De felmerült a gondolataim között egy újabb tüske: ha le is győzzük a halálfalókat biztos az, hogy a szüleim emlékét is visszatudjuk hozni?

- Hermione, akkor jössz? – torpant meg Ginny, ahogy észrevette, hogy megálltam. Bizonyára a saját gondolataim állítottak meg.

- Igen, persze! – erőltettem egy mosolyt az arcomra és vészesen dobogó szívvel, csendesen lépkedtem a vörös hajú lány mellett.

- Ron és Harry külön mennek le Roxmortsba, bizonyára a karácsonyi ajándékokért – kezdett csevegni Ginny.

- Azt még nekem se ártana beszerezni – haraptam az ajkamba.

- Először akkor ajándékokat megyünk vásárolni? – nézett rám Ginny.

- Szerintem érdemesebb azzal kezdeni, igen – bólintottam. Egy újabb gondolat fészkelte be magát a fejembe, ami egy bizonyos ideig felejtette velem a többit: Mit vegyek Perselusnak?

A hegyoldalon lefelé baktatva letértünk már a kijelölt útra, majd elkanyarodva ott is voltunk Roxmortsba, ami ezúttal is zsongott a sok szaladgáló diáktól, akik felváltva vásároltak ajándékokat és szaladtak ruháért a bálra. Először a könyvtár felé vettük az irányt, ahol még viszonylag kevés ember tartózkodott. Harrynek végül kiválasztottam az új kiadású Kviddics évszázadai (kibővített verzió!) nevű könyvet, majd magamnak is vásároltam egy bájitalokról szóló könyvet, ami bizonyára Perselusnak is megvan. Kétszer végig jártam a könyvesboltot, de egy olyan példányt sem találtam, ami megfelelne Perselus ízlésének. Ezután tovább haladva a Mézesfalásba Ronnak vásároltam egy doboznyi nyalámságot (bár Ginnyt elnézve ő is ott vásárolt a bátyjának), majd tovább haladva betértünk a Zonkó Csodabazárjába.

- Neked már minden ajándék megvan? – pillantottam Ginny-re.

- Nem, még Harrynek kell vennem valamit – sóhajtott, majd ketté válva ajándékok után kezdtünk kutatni. Ginny ajándékán szinte azonnal megakadt a szemem: egy parfüm, amit mindenki olyannak érez, ami neki tetszik. Beleszagolva én őszi rózsa illatúnak éreztem egy kevéske barackkal. Felkapva a becsomagolt terméket tovább haladtam a polcsorok között Perselus ajándéka után kutatva. Egyre gyorsabban szedtem a lábam és egyre jobban pánikoltam, ahogy már harmadszorra jártam végig a boltot. Felvont szemöldökkel torpantam meg az egyik soron, ahol egy pár vastag fekete gyűrűt pillantottam meg, aminek a közepében egy drágakőnek tűnő dolog volt.

- Elnézést, ezek micsodák? – állítottam meg egy árust, aki éppen elhaladt volna mellettem. Megtorpanva megnézte a terméket, amire mutattam, majd szélesen elmosolyodott.

- Ezt két különböző embernek kell viselnie és a kő mindig olyan színűvé változik, amilyen a másik ember kedve, sőt még azt is tudja jelezni, hogy ha az illető bajban van! Nagyon jó kis gyűrű, mondom én neked lányom! – bólogatott hevesen a fekete hajú, középkorú nő.

- Milyen színűek lehetnek? – érdeklődtem tovább a szememet le sem véve a gyűrűkről.

- Zöld, ha az illető kedve jó, piros, ha dühös, kék, ha szomorú és fekete, ha a személy bajban van – magyarázta, miközben az ujjain számolta a színeket. – Ó! – lépett hozzám közelebb, hogy csak én haljam a továbbiakat. – És sárga, ha az illető... - itt kuncogott a nő. – ha romantikus kedvében van, ha érted, hogy értem – kacsintott rám, mire enyhén elvörösödtem.

- Miért...miért pont sárga? Én mindig ilyenkor...nos, én rózsaszínnek képzelném el – húztam ki magam, hogy enyhítsek a zavarodottságomon.

- De mégsem várhatnánk el például egy férfitől, hogy rózsaszín köves gyűrűt hordjon! – rázta a fejét, mire egyet kellett, hogy értsek.

- Megveszem!