- Hol voltál eddig? – kérdezte hűvös hangon Ron, aki Harry mellett foglalt helyet a klubhelyiségben és még a házi feladataikat írták. Elvörösödve lehajtottam a fejem, hogy ne lássák ahogy elmosolyodok, miközben a beszélgetésünk utáni események Perselussal ismét lejátszódtak a fejemben.

Perselus fordítva a pozíción felém kerekedett és minden egyes porcikámat csókokkal lepte el. Melltartómat egy mozdulattal levette rólam. Nyakamat erőteljesen szívva felnyögtem az érzéstől és hagytam, hogy a derekamon végig csúszó keze elérje a fehérneműm szegletét és lehúzza rólam. Csak a puszta érintésétől fellángolt a testem és legbelül tudtam, hogy Perselus is így érez. Kezemmel elengedve a tarkóját végig simítottam a mellkasán, majd az ő alsóneműjét is lejjebb húzva egy mozdulattal megérintettem a férfiasságát és rámarkolva finom, de mégis őrjítő mozdulatokkal játszadoztam a vékony bőrével. Perselus a fülembe nyögött, amitől akaratlanul is kirázott a hideg, így tovább folytattam. A vállamra lehelve egy csókot megfogta a kezem arra kényszerítve, hogy hagyjam abba a cselekvésemet, levette magáról az alsóját, majd egy váratlan mozdulattal már belém is hatolt. Egymás ölelésébe és csókjaiba bújva temetkeztünk egymásba, nem tudtuk hol kezdődünk és hol ér véget a másik. Csak annyit tudtam, hogy szeretem ezt az embert. Teljes szívemből szeretem és még soha senki iránt nem éreztem így. Azt akartam, hogy örökké abban a pillanatban maradjunk.

- Perselus – nyögtem, amikor gyorsított a mozdulatain és a lábammal a dereka köré fonódtam. Abban a pillanatban Perselus is az én nevemet nyögte, így teljesen egyszerre mondtuk ki a másik nevét. A szememet kinyitva Perselus csillogó tekintetével találtam szembe magam, majd a homlokát az enyémnek döntötte és kezével a csípőmet simította végig. Ezután gondolva egyet megcsókoltam, majd a mellkasát ellökve magamtól fordítottam magunkon és ezután én voltam felül. Perselus meglepődve, de megrészegítő ravaszsággal nézett rám, majd a csípőmet fogva segített a mozgásba, amitől mind a ketten egyszerre nyögtünk fel. A kezemet a mellkasán pihentetve pihegtem, majd éreztem, hogy az orgazmus részegítő érzése futja át a testemet, majd pár pillant múlva reszkető tagokkal nyögtem fel és kicsivel utána Perselus is követett engem.

A szeretkezés után csak egymáson fekve pihentünk és szótlanul simogattuk a másikat. Amikor Perselus egy ásítással jelezte, hogy már közel jár a nyugtató alváshoz egy puszit leheltem a homlokára, majd kissé én is fáradtan felkeltem és felöltöztem. Mihelyst magamra kaptam a talárom a tükörhöz léptem és kisimítottam a gyűrődéseket a ruhámon. Felpillantva a tükörképemre Perselus mosolygó tekintetével találtam szembe magam, aki az ágyon félig fekve - félig ülve engem nézett.

- Gyönyörű vagy – mondta, mire megfordulva odasétáltam hozzá, utoljára megcsókoltam és minden kimondatlan szeretetemet és szerelmet átadtam neki.

- Hahó! – szólított meg unottan Ron. – Hol voltál eddig? – ismételte meg az előbbi kérdését. Fejemet megrázva, hogy visszatérjek a gondolataim közül végig pillantottam rajtuk, majd válaszoltam.

- Pitonnál – feleltem tömören, majd indultam is volna fel a lépcsőn, de Harry kérdése megállított.

- Bájital, hogy áll? – kérdezte Harry felpillantva a leckéjéből. Ron egy pergamenre körmölt, de attól függetlenül hallgatódzott.

- Már kész van. 1 hetet állni kell hagyni aztán használható lesz – mondtam, mire ismét visszatért a gyomorgörcsöm. 'Öld meg Perselus Pitont, aki elárult bennünket és bizonyítékként hozd el a pálcáját'.

Még mindig nem mondtam el neki. De mégis, hogy mondhatnám? Szeretem őt, képtelen vagyok rá. Mégis, hogy oldanánk meg az egészet? Harcolunk a halálfalók ellen?

- Harc – csengett a gondolataim között.

- De hát ez remek! – térített vissza Harry mondata ismét a gondolataimból. – Mikor fogjátok használni? – kérdezte.

- Karácsonyi szünetben fogunk elutazni a szüleimhez– mondtam. – Vagyis úgy beszéltük.

- Szóval úgy beszéltétek – hümmögött Ron. – Hamarább miért nem lehet? És akkor a karácsonyt nem csak a szüleiddel, de velünk is tölthetnéd – nézett fel rám. – Ehelyett ezzel a denevérrel kell utazgatnod majd és hallgatnod a gúnyolódását...

- Azért, Ronald – emeltem fel a hangom. – ...mert iskola van! Nem engedek meg magamnak egyetlen hiányzást sem, ahogy ő sem, vagyis Piton professzor sem – javítottam magamon. – ...engedhet meg magának. Ráadásul, ha elkészül már csak pár napnyira leszünk a szünettől – tettem hozzá.

- Jó, ez igaz – mondta, természetesen bocsánatkérés nélkül. Nem nagy erőssége, hiába. – Legalább már nem kell látnod a denevért órán kívül, legközelebb csak a szünetben.

- Ezt mégis honnan veszed? – ráncoltam a homlokom, de szinte azonnal megbántam, ahogy kimondtam.

- Miért, te találkozgatni akarsz vele? – döbbent le. Harry is felvont szemöldökkel bámult rám, mire én nyeltem egyet.

- Nem, nem az, hogy akarok, csak...tudod még ott van a korepetálás – mondtam egyre magabiztosabban, ahogy eszembe jutott, hogy előtte korepetált. – Még mindig gyógyító akarok lenni, ahhoz pedig nem ártanak a különórák!

- Neked semmi szükséged rá – szólalt meg egyszer csak Harry. – Anélkül is vagy elég jó.

Türelmemet elvesztve rájuk hagytam, majd fejem rázva szó nélkül felbaktattam a lépcsőn a lányok hálókörzete felé véve az irányt, majd a szobába belépve lefeküdtem az ágyamra. A szobatársnőim már mélyen aludtak.

- Harc – szólalt meg a kishang ismét a fejemben. Végül is...ha már nem egyszer harcoltam a halálfalók ellen...ráadásul Perselus is ott lesz, aki nálam sokkal nagyobb erővel bír...és ha még a fiúkat is beavatnám! - Ki lesznek borulva azért, mert nem szóltam nekik hamarább – gondoltam. Ebből már jól úgy sem mászhatok ki épségben.

***

Reggel felriadva a rémálmomból csapzottan és kissé reszkető tagokkal húztam el a baldachint és kászálódtam ki az ágyból. A fürdő felé véve az irányt gyorsan lezuhanyoztam, majd hajamat eligazítva felöltöztem. Griffendéles talárom alá egy bordó pulóvert és fekete vasalt szoknyát választottam, a pulcsi alá pedig az egyszerű fekete ingemet vettem fel, a szoknya alá pedig egy pamut harisnyát húztam a téli időviszonyok miatt. Nehezemre esett ellépni a kandallótól, amiben a tűz vidáman pattogott, de minél hamarább leakartam érni reggelire, hogy legyen még időm a rúnaismeretet is átnéznem. A tankönyvemmel és a zsebemben lévő pálcámmal lebaktatva a lépcsőn körbepillantottam a klubhelyiségbe, ahol csak pár ember lézengett, köztük Dean és Seamus, szóval tovább álltam és lementem megreggelizni, ahol bizonyára Harry és Ron is tartózkodik. A terembe beérve már halványan mosolyogva, kissé fáradtan indultam volna a fiúk mellé, akik a Griffendél asztal végénél ültek, majdnem a tanári asztalnál, amikor horkantó nevetésre lettem figyelmes a Mardekár asztala felől. Homlok ráncolva pillantottam oda, majd közömbös arccal néztem Draco Malfoy szemébe, aki sunyin vigyorgott, bár egymaga volt.

- Mi az? – kérdeztem türelmemet vesztve, amikor Draco még mindig nem hagyta abba a vigyorgást, de mégsem szólt hozzám.

- Piton, Granger? Most komolyan? – nevetett fel gúnyosan, mire falfehér arccal döbbenten néztem rá.

- Te...tessék? – hebegtem, de mégis közelebb léptem hozzá és a végén már azt vettem észre, hogy helyet foglaltam vele szemben.

- Ne nézz hülyének – forgatta a szemét, mire odaléptem hozzá, hogy ne keljen hangosan beszélnie, hogy mindenki meghallja. – Inkább magadat tekintsd annak – folytatta gúnyos mosollyal.

- Beszélj érthetőbben! – vesztettem türelmemet, de a zsebemben lévő pálcámra markolva nonverbálisan elmondtam magamnak a disaudio varázslatot, hogy senki se haljon minket. Hasznos varázslat, néha tényleg örülök, hogy Perselus kitalálta, bár ezt Harrynek sosem mondanám.

- Tényleg azt gondoltad, hogy a keresztapám igazából akar téged? – vigyorgott önfeledetten. Értetlenül bámultam rá, miközben szívem hevesebben kezdett verni. – Végig csak játszadozott veled. Semmit nem akarna egy sárvérű griffendéles fruskától! Hová tűnt az eszed, Granger? Csak nem elvette a szerelem? – kérdezte gúnyosan. Hebegve, könnybe lágyatt szemekkel bámultam rá.

- Ez nem igaz – suttogtam.

- Te magad is tudod, hogy igaz – nevetett Malfoy. Körülöttünk lévő embereket semmit sem vettek észre rajtunk, még azt sem, hogy sírok. – Soha még csak nem is kedvelt, csak egy kihívás, egy vicc voltál számára – hajolt közelebb hozzám teljesen az arcomba vigyorogva. Dühösen felpattanva könnyáztatta arccal rohantam ki a teremből és futottam ahogy csak a lábam bírta. Nem tudtam hová megyek, de minél hamarább messze akartam jutni az emberektől, hogy ne hallják a keserves sírásomat. Végül a tiltott rengeteg azon szélére futottam, ahová még Hagrid is ritkán jár. A fűbe leroskadva dühös és elkeseredett sírásba törtem ki, nem törődve azzal, hogy tiszta hó lettem.

- Ez nem igaz – ismételgette egy hang a fejébe, de egy másik teljesen az ellenkezőjét állította. - Te magad is tudod, hogy igaz! Minek kellenél pont te egy mardekáros bájital tanárnak? Kész röhej, hogy elhitetted magaddal...

***

/ Perselus Piton szemszögéből /

A 4. szünetben a második emeleti folyosón sétálva éppen lefelé haladtam a pince irányába, amikor Draco és Pansy hangjára lettem figyelmes. Először nem akartam a keresztfiam beszélgetését kihallgatni, de amikor meghallottam Hermione nevét szinte azonnal lefékeztem és közelebb indultam a hangok irányába.

- Ez most komoly? – hallottam meg Pansy Parkinson derűsen csengő hangját. – A sárvérű meg a véráruló megint együtt vannak?!

- Bizony, Pansy. A saját szememmel láttam elébb ahogy Granger meg Weasley egymást nyalva falva üldögélnek a tiltott rengeteg szélén! – mondta Draco gúnyosan. Döbbenten meredtem magam elé. Hogy micsoda?! Nem ez lehetetlen. Hermione nem az a típus, aki játszadozik bárkivel is.

- Egy Mardekáros vén bájital mester vagy, mégis mire számítottál? Hogy veled marad? – szólalt meg a belsőhangom. A dühtől eltorzuló arccal gyors léptekkel indultam el a tiltott rengeteg irányába. Azt se érdekelt, ha Weasley-nek magyarázkodnom kell, azonnal odamegyek és ketté szakítom őket! A kis csitri, hogy tehette ezt velem?! Ezért mind a ketten csúnyán megfizetnek...gúnyt űznek belőlem!

A kastélyból kiszáguldva egyenesen a tiltott rengeteg irányába indultam el nem törődve a félrelökött diákokkal.

***

Szipogva hangokat hallottam a közelemből, így felpillantottam. Elkerekedett szemekkel láttam a dühösen felém haladó Pitont, így én is felpaprikázva pattantam fel és agresszivitásomat meg sem próbálva félre söpörni, szinte egyszerre rántottunk pálcát Perselussal.

- Mit képzelsz magadról, te kis utolsó...

- TESSÉK?! – kiabáltam bele a mondat közepébe. – Még te merészelsz engem lehordani? Capitulatus! – kiáltottam dühtől reszkető hanggal, de Perselus egy gyors mozdulattal kivédte.

- Hogyne lennék dühös! – kiabálta szinte torka szakadtából. – Csak játszadoztál velem! Végig Weasley-vel enyelegtél! Reducto!

- Protego! – védtem ki e bűbáját, mire kissé megtántorodott. – Merlinre, honnan veszel ekkora hülyeségeket?! – tártam szét a karom. – Mi köze ehhez Ronnak? Semmi nem történt köztünk azóta, hogy utoljára úgy nekem esett!

- Hazudsz! – bömbölte, mire teljesen lefagytam.

- Van bőr a képeden? Tudod nagyon jól! – reszketett meg a hangom. – Tudod nagyon jól, hogy érzek irántad! Te pedig csak játszadoztál velem, ráadásul ilyenekkel vádolsz? – kérdeztem ismét homályos látással. Perselus egyszerre dühös és értetlen arckifejezéssel bámult rám. – Nem is értem miért nem válaszoltam azonnal a halálfalók válaszára! Megkellett volna téged ölnöm, mihelyst megkaptam a levelet! – csúszott ki a számon, amit szinte azonnal megbántam és a számra csaptam a kezem. Perselus kifejezéstelen arccal bámult rám, majd leeresztette a pálcáját.

- Miről beszélsz? – kérdezte hűvösen. Az ajkamba harapva eltekintettem róla és a lábam alatt lévő havas füvet kezdtem el szuggerálni. – Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját, mire végül a maradék kevés dühömből erőt merítettem.

- Egy dologban hazudtam neked – mondtam hűvösen. – Kaptam választ a halálfalóktól. Azt írták benne vagy a szüleim, vagy te – mondtam ki habozás nélkül, mire Perselus végigmért engem.

- Mit feleltél?

- Természetesen semmit! – csattantam fel. – Bár, ha hamarább megtudom, hogy nem érzel irántam semmit...

- Ez nem igaz – szólalt meg, de a közömbösség még mindig nem tűnt el a hangjából. – Megcsaltál Weasley-vel? – kérdezte végül pár perccel később, amikor még mindig néma csendben álltunk.

- Eszembe se jutott, soha! – vágtam rá még mindig elszörnyedve a gondolattól. – Azt hittem már ismersz annyira, hogy ilyet sosem tennék. Mégis honnan jutott ilyen eszedbe? – kérdeztem értetlenül.

- Kihallgattam Parkinson és Malfoy beszélgetését – mondta szigorúan csengő hanggal, de mégis észrevehető volt, mintha kissé elszégyellte volna magát.

- Malfoy?! – rökönyödtem meg, majd szememmel vadul cikázva összeraktam a képet. Hát persze! – Ő volt az, akit tegnap hallottunk – néztem fel rá döbbenten. – Őt hallottuk az ajtódnál!

- Az nem lehet – rázta meg a fejét Perselus, de tekintete azt sugalta, hogy nagyon is lehetséges.

- MEGÖLÖM! – indultam meg csillapíthatatlan haraggal a kastély felé, de Perselus elém állva elkapott. – Hát nem érted?! Reggel ő beszélte tele a fejemet butaságokkal, ahogy neked is! Tud kettőnkről! – néztem rá, de még mindig kiabáltam.

- Majd én beszélek vele – próbált nyugodtságot erőltetni az arcára. – Este pedig megbeszéljük a leveledet...és azt, hogy miért hazudtál – csengett ijesztően hűvösen a hangja.

- Perselus... - néztem rá döbbenten a hűvös hangja hatására. – Nem tudtam elmondani neked, én...

- Majd később találkozunk, Ms. Granger – mondta, majd gyors lépteivel és suhogó talárjával megfordult és elment. Döbbenten néztem utána, de torkomban lévő gombóctól nem tudtam utána szólni.