A nap végére teljesen kimerültem a rengeteg lecke mennyiségtől, bár a fiúk mellett próbáltam nem kimutatni, mivel ők egyenesen macskák módjára nyávogtak ez miatt. Ebéd után egész délután a leckékkel foglalkoztunk és a havazás miatt végül bent kellett maradnunk és a klubhelyiségbe megírnunk a beadandókat. Vacsoráig nagyon gyorsan elrepült az idő, így beszélgetni nem volt időnk, csak néha Ron és Harry felnyögött ujj és csukló fájdalmukba ahogy a pergament töltötték meg betűikkel és körkörös mozdulatokat írtak le a csuklójukkal, utána pedig azonnal folytatták is a körmölést. Csak akkor pillantottunk fel mind a hárman, amikor a Griffendélesek sorban elindultak lefelé a vacsorára.

- Gyerünk mi is – kezdte el összetekerni Harry a pergamenjét, mire Ron is követte a példáját.

- Én még átöltözök és utána megyek – pattantam fel majd amíg a fiúk lementek vacsorára én gyorsan átöltöztem a tegnapi ruhámból, majd én is elindultam lefelé a főterembe egy kiadós vacsorára. Egy kötött fekete hosszujjú meleg ruhára esett a választásom, amire visszafelvettem a Griffendéles taláromat.

Mihelyst helyet foglaltam a fiúk mellett a teremben Ginny is át ült hozzánk a Hollóhátas barátaitól, majd egy puszit nyomott Harry arcára és elkezdtünk vacsorázni. Nagyot ásítva végül egy marhapecsenyét szedtem a tányéromra zöldbabbal és krumplipürével vegyítve, desszertre viszont csak egy kis szelet tökös pitét választottam Ronnal ellentétben, aki a két legnagyobb szeletet tette a tányérjára.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogy tudsz ennyit enni – rázta a fejét Ginny, aki egy tejszínhabos süteményt majszolgatott.

- Akkor nehéz lehet a felfogásod, mert tudtommal 17 éve lakunk egy fedél alatt – morogta Ron, mire Harry és én csak elmosolyodtunk. Csupán másfél év volt köztünk, de úgy tudtak civakodni, mint, ha sokkal kisebb gyerekek lennének.

Miután befejeztem a vacsorát és megittam egy pohár vizet elbúcsúztam a többiektől, akik már nem is csodálkoztak, hogy ismét nem velük töltöm az estémet és elindultam a pince irányába.

Ezúttal nem álltam meg bájitalterem előtt, hanem tovább haladtam a folyosón és igyekeztem minél halkabban elosonni a mardekárosok klubhelyisége előtt, hogy véletlenül se halljanak meg és jöjjenek ki, mert akkor magyarázkodnom kellene, hogy miért megyek a hőn szeretett Piton professzoruk lakrésze irányába. Mihelyst odaértem a fekete ajtajához halkan bekopogtam. Válasz nem érkezett, csak lépteket hallottam, majd kattant a mágikus zár és kitárult az ajtó.

- Jó estét, Piton professzor – köszöntem magázva a biztonság kedvéért, nem, hogy valaki mégis hall minket.

- Jó estét, Granger – állt félre, majd mihelyst beléptem a tágas szobába bezárta mögöttem az ajtót és visszavarázsolta a zárt. Szívélyesebb fogadtatásra számítottam talán esetleg, hogy Perselus megcsókol, de semmi ilyesmi nem történt, helyette sebesen az üst felé ment és fellapozta a noteszét. Ahogy elhaladt mellettem, mintha enyhe alkohol szag csapott volna meg, de nem törődtem vele. Az összes szomorú gondolat szinte egy másodperc alatt eltűnt a fejemből mihelyst mélyet szippantottam a levegőből, így kissé kábán mosolyogva léptem Perselus mellé az eufória hátására. – Már csak ma kell a főzettel dolgoznunk, aztán egy hetet állni hagyjuk és már használható lesz – mondta egy pillanat erejéig rám nézve.

- És...nos, mikor fogjuk használni? – kérdeztem az ujjaimat tördelve. Az eufória hatás már nem tudta elnyomni a vészesen dobogó szívemet és a hirtelen beállt gyomorgörcsömet.

- A legjobb lenne a karácsonyi szünetben alkalmazni – mondta elgondolkodva.

- Akkor jár le a határidő is – gondoltam magamban a halálfalók üzenetére. Addig kellene választ adnom nekik, hogy végül, hogy döntöttem. Perselus vagy a szüleim?

- Nos, igen – értettem egyet. Feltűnő lenne, ha hirtelen én és a bájitaltanárom tanítás közben egyszer csak lelépnénk. A gondolataimból visszatérve észrevettem, hogy Perselus letette kettőnk közé a noteszét, így felé hajolva elolvastam az utasításokat, majd munkához láttam. Amíg dolgoztunk mind a ketten csendesen végeztük a dolgunkat a gondolatainkba temetkezve és amikor elkészültem a hozzávalók előállításával átnyújtottam Perselusnak, aki mihelyst beleadagolta a főzetbe és elkezdte kavargatni óramutatónak az ellentétes irányába egyszer csak a gőz, ami teljesen addig párolgott belőle alább hagyott.

- Végre – sóhajtott megkönnyebbülve Perselus, majd a pálcájával suhintott egyet a levegőbe és a maradék eufória köd is eltűnt. – 1 hétig állni hagyjuk és aztán megbeszéljük a továbbiakat – mondta rám pillantva.

- Rendben – mondtam, bár a gondolataim teljesen máshol jártak. – Perselus... - a neve hallatán fáradtan rám pillantott. – nyugtass meg, hogy nem bántad meg, ami köztünk történt – mondtam félve a választól. Perselus kitartóan maga elé meredt és látszólag a megfelelő választ kereste, de mégsem találta. – Értem – mondtam üresen. A mellkasomba a fájdalom fénysebességgel terjedt szét. – Persze, hogy csak az eufória hatására csináltad, amit – ráztam a fejem ingerülten, bár szememben már könnyek gyűltek. Az ajtó irányába elindulva mégis megtorpantam és visszafordultam felé. – Legalább megindokolnád? – kérdeztem és a reszkető hangomat dühvel próbáltam elrejteni. Perselus ezután kifejezéstelen arccal a kávézóasztal irányába indult el és engem kikerülve varázsolt magának egy poharat és öntött az asztalon található lángnyelv whiskyből magának. Eddig fel sem tűnt, hogy a félig üres alkoholos üveg az asztalon volt. Miután egy húzásra kiitta pohara tartalmát ismét újra töltötte és csak úgy nézett fel rám.

- Ennek két oka is van – kezdte komoran. – Ha tényleg megakarsz hallgatni azt ajánlom foglalj helyet – mondta szokásos szigorú hangjával, de tekintete, mintha szomorúságtól csillogott volna. Hadakozva önmagammal, de végül leültem a kanapé másik végére, hogy véletlenül se közvetlen mellette legyek. Túlságosan fájt, hogy mellette legyek. – Az első ok... - kezdte maga elé meredve, de végül ismét lehúzta az újra töltött poharának tartalmát. - ...úgy érzem, hogy megbecstelenítettem Lily emlékét – mondta ki ledarálva a mondatát. Csak hebegni tudtam, de Perselus arckifejezését látva még nem fejezte be. – A második pedig...túl sokáig zártam el magam az érzelmektől és fokozatosan tudok csak hozzá szokni...ehhez – kereste a megfelelő szavakat. Ismét töltött magának egy pohárral, majd utána felém fordult, mintha csak a reakciómra várna. – Tőlem már az is soknak számít, hogy megtudtam előtted nyílni, szóval kérlek ezt értékeld – mondta. Az arcát tanulmányozva próbáltam a fájdalmat elnyomni magamba és kerestem a megfelelő válaszokat.

- Lily sosem volt a tiéd – mondtam ki végül átgondolatlanul. – Bármennyire is fáj sosem volt a tiéd, nem szeretett téged úgy, mint Jamest. Ezt ideje lenne elfogadnod – mondtam komor stílusát utánozva. Arca megfeszült a válaszom hallatán és a szikra felizzott a szemében.

- Kifelé – csupán ennyit mondott, se többet se kevesebbet. A fájdalom és a düh vegyes érzelme táncolt a mellkasomban.

- Nem – feleltem egyszerűen megváratva a válaszommal. – Nem, Perselus. Nem megyek sehová – nehezemre esett tisztán gondolkozni a hallottak után, de megmakacsoltam magam. Perselus arckifejezése alapján viaskodott a feltörő dühével és azt csillapítva enyhén megreszkető kézzel két korttyal kiürítette a poharát és már nyúlt is az üveg felé. – Ha így folytatod nem fogunk tudni beszélgetni – céloztam az alkohol mennyiségre.

- Ha pedig nem iszok nem foglak bírni elviselni – morogta, de elengedtem a fülem mellett. Tudtam, hogy csak azért mondja, mert nem tetszett a válaszom neki.

- Ha már 7 évig elviseltél kibírsz még pár percet – feleltem frappánsan. Perselus pedig elengedte az üveget. – Elbírom képzelni, hogy mit érezhetsz, de...

- Nem, nem tudod – mondta fogai között csikorgatva a szavait.

- ...de ha ő is viszont szeretett volna már akkor is mindegy lenne. Ő meghalt, Perselus. Te élsz – világítottam rá a tényekre. – Idővel talán...

- Idővel?! – csattant fel. – Szerinted, ha 18 év alatt nem sikerült ezen túllépnem majd ezután sikerrel járok? – kiabálta.

- Igen, sikerrel fogsz – bólintottam magabiztosságot erőltetve magamra, de legbelül lassan összeomlottam.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte gúnyosan.

- Onnan, hogy most már én itt vagyok – suttogtam. Ezután Perselus hátradőlt a kanapén és mintha türtőztetni próbálta volna magát.

- Hermione nem tudom neked megadni, amire vágysz – mondta egy rövid csend beállása után.

- Honnan tudod, hogy ha meg se próbálod? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve és felpillantottam Perselusra, aminek hatására sajnálatot kezdtem el iránta érezni. Soha nem láttam ilyen fájdalmas arckifejezést kiülni az arcára és remélem többé nem is kell. – A második okodhoz pedig csak annyit fűznék hozzá... - váltottam témát, mivel ismét nem kaptam a kérdésemre választ. - ...gondolom miért zártad el az érzelmeidet – mondtam ki, mire ismét rám pillantott és ezúttal döbbenet ült ki az arcára. – Lily halála is eléggé tönkretett, de az, hogy egyszerre kellett kémkedned Dumbledore és Voldemort után... - a név hallatán láttam, hogy az arca megfeszül. – nem kis színjátékodba került, ráadásul az elmédet is lekellett zárnod, ami tudom, hogy azzal jár...nos, hogy elkell nyomnod az érzelmeidet – fejeztem be, mire Perselus válaszul csak bólintott. – De ez így nem mehet tovább, Perselus – folytattam. – Voldemort meghalt, Dumbledore meghalt. Szabad vagy. Ismét érezned kell, hisz azok tesznek emberré – próbáltam bíztatni és kicsit közelebb ültem hozzá, bár még mindig kb. másfél méter volt köztünk.

- Egyetlen, amit most érzek az a bűntudat és az undor magam iránt – mondta maga elé meredve és ismét a pohár után nyúlt, de ezúttal nem szólítottam meg.

- Ha egy kicsit is érzel irántam valamit... - suttogtam. – Akkor elgondolkozol azon, amiket mondtam. Főleg Lilyről – mondtam, majd felkeltem a helyemről, de Perselus egy mozdulattal elkapta kezem, aminek hatására felé fordultam.

- Hermione... - suttogta és a hangja kétségbeesettnek tűnt. Szomorúan ránézve közelebb léptem hozzá, majd hagytam, hogy az ölébe húzzon. Intim helyzetnek tűnhetett volna más szemlélőnek, de számunkra abban a pillanatban egy kicsit sem volt az. Perselus rám nézve nem tudott megszólalni és amit ezután csinált teljesen ledöbbentett. Fejét elfordítva a mellkasomra hajtotta a fejét. Megkönnyebbülten felsóhajtva attól, hogy érezhetem őt egyik kezemmel a haját kezdtem el simogatni, másikkal pedig kivettem a kezéből a whiskys poharat, majd államat lehajtottam a fejbúbjára.

- Én hajlandó vagyok segíteni rajtad – suttogtam. – De ahhoz először közel kell magadhoz engedned – simogattam a dús haját. – és megkell bennem bíznod. Tudom, hogy nehéz...de visszahozzuk az érzelmeidet. Miatta pedig nem fogsz bűntudatot érezni, mert én itt vagyok...ő pedig nem – suttogtam és mindegyik szónál odafigyeltem a hangsúlyra és messziről kerültem Lily nevét. Perselus nem szólt semmit csak csendben hallgatott és hagyta, hogy a karomba ringassam őt. Nem tudom meddig lehettünk abban a pozícióban, de hirtelen az ajtó túl oldaláról halk szöszmötölést, majd gyors lépteket hallottunk. Mind a ketten egyszerre kaptuk fel a fejünket és Perselusról abban a másodpercben lemásztam és akár csak ő én is pálcát rántottam.

- Valaki... - kérdőn csengett a szavam, bár nem tudtam befejezni a kérdést. Perselus meg sem várva egy pálca mozdulattal feltörte az ajtót és kibámult a folyosóra, ahol csak imitt-amott égett egy fáklya.

- Nincs itt senki – állapította meg, majd bezárta az ajtót és felém fordult. – Jobb lenne, ha mennél.

- Nem megyek – ráztam meg makacsul a fejem. – Szükséged van rám. Most végre megnyíltál előttem nem fogok csak úgy kisétálni a szobából, hogy aztán úgy tegyél, mintha semmi sem történt volna – mondtam dacosan. Perselus arckifejezése fáradtságot tükrözött, de beletörődött és nem szólt semmit. Közelebb lépve hozzá aggódva, de átöleltem őt. Perselus nem számított rá, így pár másodpercig viszonzatlanul öleltem, mintha csak egy fa lenne, majd szorosan átkarolt ő is. Az ölelés után kissé ittasan, de a háló felé vette az irányt én pedig követtem. A szobába beérve elkezdte a talárját kigombolni, mintha csak egy kiadós alvásra készülne, de magam felé fordítottam, aminek hatására leengedte a kezét. Szépen lassan levettem róla a talárt, majd az ággyal szembeni székre tettem. Ezután ismét közeledtem hozzá, hogy megtudjam csinálni ugyanezt az ingjével is, de elkapta a csuklóm, mire felnéztem rá. Tekintetéből még mindig nem tűnt el a bánat, de most egy kis csillogással vegyült. A talárom szegélyéhez nyúlva levette rólam, majd a székre dobta az ő talárjához. Ezután már a saját magunk vetkőztünk le, majd fehérneműben az ágyhoz sétáltunk és bebújtunk a takaró alá. Perselushoz hozzábújva finoman simogattam a mellkasát és minden erőmmel azon voltam, hogy minden fájdalmát elvegyem.

- Bolond vagy, hogy nem futsz el tőlem – mondta mélyen csengő hangján, amitől elmosolyodtam.

- Tudom – feleltem. A fejemet felemelve Perselusra néztem, majd az arcát megsimítva finoman az ajkához hajoltam és gyengéden megcsókoltam. Perselus átkarolva engem viszonozta azt.