Az idő már novemberben járt, ami sok esőt és óriási sarat produkált. A levelek nagy részei már lehullottak a fákról és a levegő is már hűvösre váltott át, így már érzékelhető volt, hogy lassan lefog az első hó is hullani.

Választ még mindig nem kaptam a Halálfalóktól. Ez egyre jobban aggasztott, ami már a külsőmön is észrevehető volt. A sötét karikák már nem tűntek el a szemem alól és eléggé sápadt is voltam. Katie Belltől, az egyik szobatársamtól néha kölcsönkértem egy kis sminket, hogy eltüntessem az arcomra kiülő kimerültséget, de ez csak egyszer-kétszer játszhattam el egy héten, hisz szemtelenség lett volna, ha mindig kérek tőle. Valamelyik nap az is megfordult a fejemben, hogy szólok anyukámnak, hogy küldjön pár sminkterméket, de szinte abban a másodpercben realizáltam, hogy nincsennek szüleim, ami pánikszerűen hatott rám és a szívem vészesen dobogott ettől a gondolattól. De vannak szüleim...csak éppenséggel nem emlékeznek rám – nyugtattam magam, mindhiába, mivel a másik hang azonnal megszólalt a fejemben: Ha nem fognak válaszolni akkor bizonyára már nem sokáig mondhatom ezt.

Perselussal minden héten háromszor tartottunk külön órát, ahol rengeteg mindent megtanultam tőle, bár már nem közeledett felém romantikus módon, sőt egyre jobban távolodott. Tudtam, hogy ezt azért csinálja, hogy egyikünket se küldjék el az iskolából, de nehezemre esett koncentrálni azzal a tudattal, hogy pár méterrel odébb ül az az ember, akibe fülig beleszerettem.

- Granger! – hallottam meg Mcgalagony szigorú hangját, mire feleszméltem. – Már vége van az órának – mutatott az osztályra széttárt karokkal, mire én is körbe néztem. Már az osztály nagy része elhagyta a termet és már csak Harry és Ron állt felettem, miközben rám vártak. Annyira elbambultam a saját gondolataimon, hogy teljesen megfeledkeztem az átváltoztatástan órámról.

- El...elnézést – dadogtam, mire a könyveimet összeszedve felpattantam a székről.

- Fiúk, magunkra hagynának? – kérdezte összefont karral a tanár, mire Harry és Ron bólintottak, majd elhagyták ők is a termet.

- Tényleg elnézést, többé ilyen nem fordul elő – néztem fel félelemmel a szemembe a házvezetőmre.

- Mi a gond, Ms. Granger? Nem vall magára az ilyen figyelmetlenség... - rázta a fejét. – Már észrevettem, hogy régóta ilyen...nos, magába forduló – kereste a megfelelő szavakat Mcgalagony.

- Nincs semmi gond, csak...az éjszaka nem jól aludtam – hazudtam az első dolgot, ami az eszembe jutott, de Mcgalagony arckifejezése alapján nem vált be a tervem.

- A szüleiről van szó? – kérdezte aggódva. Teljesen beletrafált, így nem tudtam tovább rejtegetni az arcomra kiülő fájdalmat. – Gondolkoztam a maga esetén és a baráti köreimben körbe is kérdeztem – lépett hozzám közelebb én pedig egyre szorosabban szorítottam magamhoz a könyveimet. – Senki sem jártas ezen a területen egy embert kivéve, akit maga is jól ismer – mosolygott rám bíztatóan. Értetlenül rámeredve vártam a folytatását. – Piton professzor ért az okklumenciához, ha szeretné megkérdezhetem, hogy tud-e magán segíteni – nézett rám komoly arckifejezéssel.

- Úgy gondolja, hogy Piton professzor képes lenne visszahozni a szüleim emlékeit? – csillant fel a szemem.

- Igen, úgy gondolom. De persze erről őt is megkellene kérdezni – mondta őszintén.

- Akkor megkérdezem – mondtam a bátorságtól és a reménytől kihúzva magam.

- Nem lenne jobb ötlet, ha én...

- Nem, tanárnő. Megoldom – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nagyon köszönöm! – mondtam és siető léptekkel távoztam. Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?! Hisz Perselus a legprofibb ezen a téren, ő biztosan megtudja oldani!

Mivel ez volt az utolsó órám a fiúkat kimellőzve, aki a terem ajtaja előtt vártak rám siető léptekkel elindultam a pince irányába.

- Hermione, hová mész? – kiáltott utánam Ron, miközben Harry értetlenül nézett utánam.

- Beszélnem kell Pitonnal! – válaszoltam, majd tovább mentem. A fiúk bizonyára összelehettek zavarodva, de nem is törődve velük, szinte rohantam lefelé a csigalépcsőn. Mihelyst leértem a pincébe és a bájitalteremhez léptem, vettem egy mélylevegőt, majd bekopogtam.

- Tessék – hallottam odabentről a mogorva hangot, ezért felrántottam az ajtót és gyorsan be is zártam magam mögött. – Mi a baj? – kérdezte ahogy meglátta ahogy kifulladva próbálom normálisan szedni a levegőt. Mihelyst kifújtam magam ráemeltem a tekintetem.

- Mcgalagony szerint te tudsz nekem segíteni – indultam feléje. – Miért nem jutott ez hamarább eszembe? – kérdeztem magamtól szinte őrült módjára felnevetve, mire Perselusnak az égbe szökött a szemöldöke.

- Miben tudnák segíteni? – kérdezte felkelve az asztalától, ahol előtte házibeadandókat javított.

- Visszahozni a szüleim emlékét – mondtam ki. Ezután pár másodperc néma csend következett, amíg Perselus döbbenten nézett rám.

- Erősen kétlem, hogy ebben tudnák segíteni – nézett rám hitetlenkedve. – Nehezemre esik kimondani, de ehhez még én is kevés vagyok – mondta egy kis iróniával a hangjában.

- Kérlek! Próbáld meg legalább! – fogtam könyörgőre. – Mcgalagony és szerintem is megtudnád tenni – léptem közelebb hozzá megérintve a mellkasát, mire ő lázasan gondolkozva nézett rám.

- Kaptál már választ a halálfalóktól? – kérdezte témát váltva, mire dühösen rámeredve elléptem tőle.

- Nem, nem kaptam. De, hogy jön ez ide? – kérdeztem szinte már toporzékolva.

- Úgy – emelte fel ő is a hangját. – Hogyha megakarják ölni a szüleidet, választ pedig még mindig nem kaptál fölösleges ezen a témán rágódni, mert akkor több, mint valószínű, hogy már meghaltak – vágta a fejemhez, mire éreztem, hogy az így is sápadt bőröm még fehérebbé válik. Felsóhajtva Perselus megdörzsölte az orrnyergét, majd ismét szóra nyitotta a száját. – Nem úgy értettem – próbált megnyugtatni. – De...

- Semmi gond – vágtam közbe feszült nyugalommal. – Megértettem. Nem kell a segítséged – mondtam hűvösen, majd megfordulva az ajtó felé vettem az irányt.

- Hermione... - hallottam magam mögött, de én csak dühösen becsaptam magam mögött az ajtót és elviharoztam a fátyolos tekintetemmel.

***

Felérve a klubhelyiségembe egyenesen a lányok hálókörzete felé vettem az irányt és szerencsémre a szobám üres volt, így idegesen az ablakhoz lépve kibámultam, majd agresszív módjára letöröltem az arcomról az égető könnycseppeket. – Hülye voltam, hogy eleve megkértem – gondoltam magamban. – Ha már magától nem ajánlotta fel akkor gondolhattam volna, hogy meg se próbál segíteni...mit is vártam pont tőle...testi vonzalmon kívül semmit se érez irántam. SEMMIT! – fortyogtam magamban és egyre több könny gyűlt a szemembe.

Az ágyamra ledőlve próbáltam elfelejteni az előbb történteket, hogy ismét tisztán tudjak gondolkozni, de mindig belém hatolt a fájdalom, ami így, hogy már lefeküdtem az ágyamra fáradtsággal is társult. Mióta is nem aludtam normálisan? 1 hónapja? Lassan kezdek megőrülni.

Ekkor halk karom kaparásra és kopogásra lettem figyelmes. Felülve az ágyon a hang irányába fordultam, mire teljesen ledöbbentem. Az ablak irányából jött a hang, ahol az a bagoly repült éppen, aki az előző üzenetet is hozta Antonyin Dolohovtól és a többi halálfalótól. Gyorsan kipattanva az ágyból az ablakhoz futottam és reszkető kézzel kinyitottam azt. A bagoly azonnal berepült és egy tiszteletkört letéve a szobába a kezembe dobta a levelet. Leülve az ágyamra idegesen megfordítottam a levelet és azonnal az ajkamba haraptam. Ezen is fekete viaszpecsét szerepelt. Feltörve azt kihúztam a borítékból a kicsi pergament, majd elolvastam.

''Alkudozni akarsz? Ám, legyen. Öld meg Perselus Pitont, aki elárult bennünket és bizonyítékként hozd el a pálcáját. Van egy hónapod eldönteni mit is akarsz, ha addig nem kapunk választ, akkor a szüleidet tekintsd halottnak.''

Tátott szájjal olvastam a sorokat. Nem, ez nem lehet! Én nem ölök...főleg nem Perselust!

Az ágyra lefekve döbbenten bámultam magam elé és még meg is csíptem a karom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy biztosan ébren vagyok-e, nem egy rémálomba. De ébren voltam. Ott tartottam a bizonyítékot a kezemben: Megölöm Perselust vagy ők ölik meg a szüleimet. Most mitévő legyek?

A hajamat idegesen tépve néma zokogásba törtem ki. A döntés súlya ólom nehézséggel sokasodott a vállamon és ezúttal a szívemen is és emiatt keservesen felsírtam. A számra tapasztva a kezem próbáltam elnyomni a belőlem kijövő hangokat, így ha valaki nagyon hallgatódzott is volna, csak annyit hallhatott volna, hogy valaki pár percenként hangosan felszipog és mély levegőt vesz.

Perselussal a kapcsolatom még mindig hadi lábon áll, hisz egyikünk sem tudja mi van köztünk és ő, ha akarná se vállalná fel, hisz csak nyűg vagyok neki. Egy diák, akivel kikezdhet amikor csak akar, de el is dobhatja amikor csak akarja. Úgy éreztem ennyi vagyok neki, semmi több. De mégis az amortentia...az én illatomat érezte, én pedig az övét...

Másik oldalról viszont a szüleim nem is tudtak a létezésemről. Ha az utcán összefutnék velük fel sem ismernék a tulajdon lányukat és mivel Perselus nem hajlandó segíteni ez így is marad. Olyan személyek közül kell választanom, akiknek én nem vagyok fontos, de ők nekem nagyon is azok.

A takarómat szipogva magamra húzva nem is törődtem azzal, hogy át sem öltöztem, csak szememet lehunyva próbáltam elnyomni magamban a sírást. A végén már olyan erősen szorítottam a szemhéjjam, hogy már csillagokat láttam, de nem is törődtem vele. Csak legyen vége ennek a napnak...

***

/Perselus Piton szemszögéből /

Nem szerettem volna elveszíteni Hermionét, de lehetetlent kért tőlem. Az erőm és a tudásom meglett volna ahhoz, hogy esetleg visszatudjam hozni az emlékeiket, de ez nem volt ilyen egyszerű. Az okklumencia nagyon bonyolult, az emlékek visszahozása pedig egyenesen veszélyes, mivel fent áll az a gond, hogy akár megsérthetek egy másik emléket vagy akár többet is, ami akár egész nagy katasztrófához is vezethet, ezt pedig nem tehetem meg Hermionéval. Nem lenne becsületes.

Az asztalomnál ülve idegesen doboltam az ujjaimmal, majd ellökve magam az asztaltól felkeltem a székről és idegesen fújtatva ott hagytam az ötödikes hugrabugosok dolgozatait és elindultam a saját lakrészembe. A bájitalterem ajtaját bezárva gyors lépteimmel elindultam a szobám felé, de amikor a Mardekár klubhelyiségének bejáratához értem megálltam hallgatódzni, szokásomhoz híven. A diákok odabent társalogtak a kviddicsről, így megnyugodva tovább mentem, majd pár kanyar után az ajtómhoz érve előhúztam a pálcámat és a saját fejlesztésű varázslatomat kimondva beléptem rajta, majd elismételtem, hogy éjszaka se tudjon senki bejönni. Rossz szokásom, de nem tudtam ellene mit tenni. Miután idegesen megdörzsöltem a szemem varázsoltam magamnak egy poharat, majd az asztalon lévő lángnyelv whiskyből öntöttem magamnak egy bőséges adagot.

- Kell lennie valami megoldásnak – mondtam magam elé meredve, majd meghúztam a poharat. Az égető folyadék ahogy végig folyt a nyelőcsövemen hirtelen egy gondolat futott végig az agyamon, mintha csak az alkohol hatására történt volna. Felpattanva lecsaptam a poharat az asztalra, majd a magas könyvespolc felé léptem, ahol a könyveim százai sorakoztak. Pontosan tudtam, hogy a könyv, jobban mondva notesz hol is található, ami nekem kell, így szinte pár másodperccel később meg is találtam, majd ki is nyitottam azt és sárgás oldalakat lapozgatva leültem vissza a kanapéra és olvasni kezdtem a dőlt betűvel írt sorokat. – Igen... - suttogtam. – Ez az!