Sziasztok! Sajnálom a kihagyásaimat  a könyveimben, csak most egy teljesen új fejezethez ért az életem, és még bele kell rázódnom. De nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki még ennek ellenére is követi a könyvet, kommentel, s csillagoz! Nagyon hálás vagyok érte, imádlak titeket.❤️

CSÜTÖRTÖK

//READER\\

-Sr-Srácok...? Mi történt...?-Lev továbbra sem látja azt, amit mi mindannyian. Ahogy a tekintetem folyamatosan visszavezetem, akaratlanul is a testekre, a látásom egyre homályosabbá válik. Minden egyes közös emlékünk előtör bennem, érzem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, az ajkaimat pedig összeszorítom.

Kuroo olyan hevesen nyúl a csuklóm felé, hogy egyetlen egy másodpercem sem marad ellenkezni, a hatalmas ölelése ellen. Amikor erősen belefúrja nyakamba arcát, megérzem könnyeit bőrömön. Megszorítom fekete pólóját, amit tudom, hogy egyáltalán nem érzékel, hiszen a lelógó részére fogtam rá, de valamiért érzem, hogy tudja, mit tettem. 

-Y-Yaku-san...?-Ahogy a félig orosz egy lépéssel közelebb lép, szinte érzem, ahogy felfogja mi is van előtte, a levegő megdermed körülötte. Összeszorítom egy pillanatra a szemeimet, nem tudom pontosan miért is. Azt hiszem, csak ezzel szerettem volna időt hagyni magamnak. Mikor kinyitom, akkor is csak félig merem, nincs elég erőm s bátorságom ahhoz, hogy teljesen rálássak. Szinte érzem, ahogy lassan eljut a tudatáig, mi lett a barátaival. A senpai-ával. Azzal, akivel olyan sokat röhögtek együtt, annak ellenére, hogy Yaku sokszor megverte őt, vagy csak megpofozta. 

-Lev...-Próbálok felszólalni, de a hangom a visszatartott könnyeimtől hirtelen nagyon, de nagyon rekedtté válik.

Nem érkezik válasz. 

Legnagyobb meglepetésemre, a fiú óvatos mosolyra húzza az ajkait. A következő pillanatban halk, erőltetett kacagás hagyja el ajkait, amitől teljesen kiráz a hideg, s azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül abban a pillanatban. A nevetése közben egyre jobban rázkódni kezdett, már azt kezdtem el hinni, hogy valamilyen roham tört rá, bár mindannyian tudtuk, hogy Levre ez nem volt jellemző.

-S-Srácok...-Kap az arcához, majd felénk fordul. A tekintete őrültséget tükröz, mint aki egyáltalán nem tudja elfogadni azt, ami történt. A következő pillanatban a pillantása Kenmára irányul, aki eddig mellettem volt, síri csendben. Azonban amikor Kozumera nézek, a tekintete ugyanúgy ijedtséget sugároz. Mikor lepillantok, az ujjai gyengéden remegnek, nem is csodálkozom.

-Kenma...?-Suttogom alig halhatóan, a fiú egyetlen pillanat erejéig néz rám, rögtön visszapillant Levre. Kuroo erősebben fog magához, érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. A számon át kezdem venni, mert úgy érzem, egyszerűen nincs elég levegő körülöttem. Kuroo is megérzi ezt, és azonnal maga felé fordít engem.

-[Név]?-Kérdi remegő hangon, ám nem válaszolok. A hangra Kenma is felénk kapja a fejét, és közelebb lép hozzám.

-[Név], h-hé...-Szólít meg, de a következő pillanatban érzem, hogy elsötétül elöttem a világ. A térdeim összecsuklanak, de még mielőtt a földre kerülhetnék, két óvatos kéz megtart engem.

///

-Kenma, vigyázz rá, amíg vissza nem érünk. És ne gyertek ki ebből a szobából.-Kuroo feszült hangjára ébredek fel, azonban még nem nyitom ki a szemeimet. Nem akarok itt lenni.

-Jó.

Egyre távolodó léptekre leszek figyelmes. Érzem, hogy egy nagyon is kényelmes ágyban vagyok, a homlolomon pedig egy vizes kendő van, bár fogalmam sincs már, hogy az minek kellett. Egyáltalán mi történt velem?

-Kenma...-Mikor végre rászánom magam, hogy megszólaljak, s kinyissam a szemeimet, Kenma felém fordul, a tekintete teljesen elveszett. Egyik kezemhez nyúl, s összekulcsolja az ujjainkat. Látom, hogy eme cselekedete némi pírt hagy maga után a fiún, de nem tudom nem érezni, hogy az én szívem is picit gyorsabban kezdett dobogni. Csak azt tudnám, hogy miért...

-[Név], ez már nem játék...