Miután visszaheveredtem a fűbe, hamar elnyomott az álom.

Megint a mezőn voltam, most azonban nem a barátaimmal, hanem két kisfiúval. Ők nem messze tőlem, a fűben ültek és játszottak. Közelebb mentem hozzájuk, majd letelpedtem melléjük a földre és csendesen figyeltem őket.
- Hyung? - kérdezte a kisebbik fiú, akinek éjfekete színű haja volt - Mik vagyunk mi?
- Jajj.. Nyuszi, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük! - kuncogott fel az idősebbik fiúcska, akinek világos barna haja volt s hatalmas, gyönyörű szemei. Milyen szép gyermek! - Szerelmesek vagyunk!
- És a Szerelmesek végül mindig együtt kötnek ki ugye, Hyung? Tudod, mint a filmekben.. - sütötte le zavartan a szemét a kisebb, mire barátja megint el kezdett kuncogni.
- Persze Jungkookie, pont mint a filmekben! - mosolya kiszélesedett, majd odahúzta magához aprócskább barátját és egy aprócska puszit lehelt annak pirospozsgás arcára.
Hirtelen a mező forogni kezdett, majd egy szobában találtam magam a két kisfiúval együtt, akik a szőnyegen ültek játékkocsijaikkal együtt, s játszottak, néha-néha egy-egy puszit lopva egymástól. Az egész helyzet kezdett egyre ismerősebé válni. A szoba, a két kisfiú... Hyung...Jungkookie...Szerelmesek...Szerelmesek?

- Szerelmesek? - riadtam fel hirtelen és zilálva vettem a levegőt.         -Csipkerózsika, felébredtél végre? Szép dolog, mondhatom! 3 órát utazom miattad, erre te meg sem tisztelsz azzal, hogy ébren fogadj engem! - kuncogott mellettem valaki, mire ijedten kaptam rá a tekintetem. Taehyung? Mi, mit keres itt? Aish..túl kába vagyok.      - Csak egy percet kérek, míg összeszedem magam. - morogtam fáradtan, majd megdörzsöltem szemeimet, és egy kissé megpaskoltam arcomat, hogy minél előbb magamhoz térhessek. Oh, basszus, hogy felejthettem el?         - Öh.. sok ideje vagy már itt? - kérdeztem zavartan, miközben a tarkómat vakargattam.        - Kb. 1 órája vagyok itt. - mondta semlegesen, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.    - Úristen, sajnálom! - pattantam fel ijedten és kezdtem el hajolgatni előtte - Ne haragudj! Nyugodtan felébreszthettél volna! - sütöttem le pilláimat. Na, ezt is jól elrontottam! Még egy pár másodpercig tanulmányoztam a talajt, majd felkaptam a fejem, ugyanis Tae hangos nevetését hallottam meg.         - Hahh... Annyhi - és itt még jobban el kezdett nevetni - Ha látnád most magad! - kuncogott még mindig, mire én is elnevettem magam. Ez a mosoly, és ez a nevetés.. Istenkém! Lehetnék még ennél is jobban bele esve? Várjunk! Mi? Akkor...akkor még mindig szeretem?     - Na, most mi a baj? - legyezte meg kezeit Taehyung, mire rá emeltem íriszeimet. Maximum fél méterre állhatott tőlem, és közelsége szinte perzselte a bőrömet. Bele néztem szemeibe, amikkel engem fürkészett. Milyen hosszú szempillái vannak, te jó ég! És a szemöldöke! Hogy lehet, hogy még a szemöldökét látva is sikerül teljesen elvörösödnöm? Ah... nem bírom, megfulladok! Túl közel van..       - Öhm.. üljünk le! - intettem neki kezemmel, majd gyorsan levágódtam a fűbe, kicsit távolabb húzódva tőle, de szerencsémre nem vette észre.         - Azt mondtad, hogy szükséged van rám. - szólalt meg néhány percnyi kínos csönd után.           - Valóban? Ezt írtam? Ohh.. - motyogtam zavartan. - Miket mondott neked Jin Velem kapcsolatban? - kérdeztem határozottan, de továbbra sem emeltem rá tekintetem. Hallottam, hogy vett egy nagy sóhajt.          - Honnan veszed, hogy mondott rólad bármit is? - kérdezte tettetett értetlenséggel a hangjában, de tudtam, hogy csak megjátssza.        - Taehyung, kérlek! Ne nézz hülyének! - szóltam rá élesen, majd még halkan hozzátettem - Legalább te ne..             - Öhm... Sok mindent mondott, de nem értem, hogy ezek most miért lényegesek.          - Azért, mert tudnom kell, érted? - emeltem fel kissé hangom, majd felé fordultam egész testemmel, és török ülésben vártam válaszát, miközben combjaimra könyököltem.            - De hát csak az igazat mondta, nem? - kérdezte kissé ingerülten, s ő is felém fordult. Vettem egy nagy levegőt, hogy egy kicsit lenyugtassam magam.         - Taehyung, Jin hazudott, mindenben. - mondtam neki határozottan, íriszeimet övéibe fúrva, reakcióját figyelve. Döbbenten nézett rám, s szavaimat próbálta értelmezni.          -Mi..Mindenben? Ha mindenben hazudott, akkor elárulnád, hogy mégis mit keresett nálad, és miért csókolt meg, mikor az ajtóban álltunk? - kérdezte ingerülten, s közelebb kúszott hozzám. Szemei csak úgy szikráztak a dühtől.          - Mert jártunk. De csak azután, miután te itt maradtál, én pedig visszamentem Szöulba. - mondtam neki halkan és tekintetem újra visszavezettem az előttünk elterülő tájra.          - Jártatok? - na, benne is a "lényeg" maradt meg - Úgy érted, múlt időben? - értelmezgette a szavaimat döbbenten. Hm.. ebben a beszélgetésben, úgy látszik a döbbenet és a düh dominál a legjobban.          - Igen, úgy értem. Ma szakítottam vele. - feleltem közönyös hangnemben, mintha ez a Világ legtermészetesebb dolga volna. Pedig nem az, vagyis nem tudom.. Most szomorúnak kéne lennem?           - Oh..őhm... Sajnálom? - kérdezte zavartan, miközben tarkóját vakargatta.          - Nem kell sajnálni. - mosolyodtam el halványan, mire rám kapta tekintetét, s közelebb kúszott hozzám.           - Jungkookah, miért hívtál ide? - kérdezte komoly hangon, miközben arcomat vizslatta.          - Tudod, mikor az előbb aludtam, álmodtam valamit. - kezdtem bele, előbbi kérdését teljesen figyelmen kívül hagyva. Kérdőn nézett rám, mire sóhajtottam egy nagyot, és visszafordultam a táj felé.          - Hyung, - milyen rég hívtam már így - ez nem egy film. - szorult össze a torkom és alig bírtam kinyögni ezeket a szavakat.            - Tudom Jungkook, tudom. - hallottam hangján, hogy ő is épp azt a maró gombócot próbálja lenyelni a torkában.          - Itt minden sokkal nehezebb. - suttogtam szomorúan, majd rá hajtottam vállára fejemet. Egy halk kis sóhaj hagyta el ajkait, majd fejét enyémre hajtotta, s kezét az enyéimre tette, s enyhén megszorította ujjaimat.            - Egy valami viszont ugyanaz a valóságban és a filmekben is. - suttogta halkan, s hallottam hangján, hogy mosolyog. Kíváncsian emeltem fel fejemet válláról és kérdőn néztem fel rá.          - Valóban, és mi? - kíváncsiskodtam, mire Orrával megbökte a homlokom és intett fejével, jelezve, hogy hajtsam vissza kobakom a vállára. Boldogan teljesítettem ki nem mondott kérését.           - Így már sokkal jobb! - kuncogott fel, amint ő is visszahajtotta fejét, de előtte egy aprócska csókot lehelt hajamba.           - Igen, tényleg az. - mosolyodtam el én is.- De na, valamit el kezdtél mondani! - kíváncsiskodtam tovább. Egy pár pillanatig ezután csönd volt, majd végül megszólalt.            - A szerelmesek végül így is, úgy is egymásra találnak. Lényegtelen, hogy film-e vagy a valóság, akiknek együtt kell lenniük, azok végül úgy is együtt lesznek. - suttogta halkan, de én minden szavát kiválóan hallottam.            - Oh.. - kuncogtam el magam. - Gondolod? - kérdeztem halkan, s közben próbáltam levakarni a vigyort a képemről, de ez képtelenségnek bizonyult.
- Tudom Jungkookie, tudom.

Azt hiszem akkor, nincs több kérdésem.

Huhh..hát sosem gondoltam volna, hogy valaha is úgy fogok megírni egy részt, hogy azt végig könnyezem, de most ezt is megéltem!😅
Szerintem ti is érzitek, hogy ez már nagyon-nagyon a vége..
Nem szeretnék semmit sem hozzá fűzni ehhez a részhez, csak annyit, hogy nagyon remélem, elnyerte a tetszéseteket!!❤️
Szép Estét Nektek!!❤️