Zuhantam. Az idő végtelennek tűnt, de alig volt két másodperc az egész. A végén éreztem, ahogy a sziklákon lehorzsolódik a bőröm, és széttörnek a csontjaim.
Éreztem a fájdalmat. Éreztem, de valamiféle furcsa módon semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem. És olyan, volt, mintha nem is fájna - csak tudtam, hogy ez az érzés negatív. De semmi mást.
A testem kicsit visszapattant. De csak hogy újra ráessek a kövekre.
Ekkor éreztem meg a fájdalmat igazán. Elállt a lélegzetem. Közben, mintha valamiféle erő húzná a fejem, felnéztem. Ő csak állt, tehetetlenül, és rám nézett. Arcán a döbbenet, a szomorúság, a nem értés látszott... és talán még sok más. Amikor felkiáltottam a fájdalomtól, megrezzent, és kicsit kinyílt az alapból is lefelé görbülő szája. Aranyos volt. Szemében tükröződött a helyszín.
Egyre jobban fájt. Égett, csípett, leírhatatlan érzés volt. Elkezdtem lassan gurulni egy irányba, bele a patakba. Arccal érkeztem. Behunytam a szemem, és Őt láttam, ahogy hajol a sziklák fölé.
Fuldokolni kezdtem. Nem bírtam felállni, mindenem fájt, mintha az összes csontom szilánkokra tört volna. Mozogni nem bírtam, égett a tüdőm, és egyre jobban telement vízzel. Jobban összeszorítottam a szemem, és csak az arcára fókuszáltam. Még hallottam, ahogy kiált... és az volt az utolsó dolog, ami történt velem. Mert aztán megszűntem létezni.