Futottam az erdőben, egyre beljebb. A kezemből a söröspalack már rég eltűmt, arra sem emlészem, hol ejtettem el. Én pedig csak futottam, megállás nélkül, fáradhatatlanul, zokogva. Egy idő után elértem a Zúgót. Nem emlékszem merről, csak hogy egy harmadik irányból.
Leültem a vízesés mellé, és egyre csak folytak a könnyeim, mint a patak.
Elmerengtem. Hogy hogyan kezdődött minden.
Már egy jó néhány éve volt, mjkor rájöttem, szeretem. De eleinte csak tetszett. Kedves volt, vicces. Sportos, izmos, de nem túlságosan.
És ősszel elfelejtettem. Azt hittem, egyre kevésbe szeretem, de amint megláttam, megint mindent odaadtam volna érte. És ez így ment éveken át.
Ekkor megszólalt mellettem egy tücsök. Felriadtam a merengésből, és közelebb ültem a szakadékhoz.
Hirtelen lépések hangját hallottam jobbról. Amikor meglátott, megállt, majd futni kezdett felém. Közvetlenül előttem állt meg, azaz mögöttem.
Ő volt az. Haja picit kócos, szeme aggódó.
Ekkor bevillant egy gondolat. Egy aprócska, ámde gyilkos gondolat. És onnantól az irányított engem. Az az egyetlen pillanat alatt kiötlött gondolat.
Felálltam, háat fordítottam a lataknak és szembe fordultam vele. A szemébe néztem. Elmosolyodtam, majd hátradőltem. Hátra, bele a szakadékba.
És közben csak ennyit mondtam:
Szeretlek, Csongi.