Rohamtempóban siettem az étkezőbe, hogy utolérhessem Leo-t. Amint megláttam a kávéfőzőnél állva, szinte gondolkodás nélkül utamat irányába vettem. Még az sem érdekelt, hogy rajtunk kívül volt még pár ember bent. -Szívem!- Hátára simitottam tenyeremet, fejemet pedig a vállára hajtottam. -Ugye tudod azt, hogy nem jelent ő nekem már semmit?- Várakozóan fürkésztem arcát, de ő nem nézett le rám. Válasza nem éppen volt kellemes. 

-Nem az a lényeg, hogy érdekel-e téged vagy sem. Jó persze azért remélem, hogy nem. Ami zavar, az inkább az, hogy nem mondtad el, hogy voltál már másba is szerelmes!- Mit sem törődve azzal, hogy hozzá voltam bújva, elindult az egyik asztalhoz, amihez le is ült. Sóhajtva követtem példáját, és elfoglaltam a mellette lévő helyet. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy más ne hallja szavaimat. 

-De gondolhattad volna, elvégre már tudtad, hogy nem voltam szűz!- Nem szívesen beszéltem arról a témáról, de a helyzet megkívánta. Türelmesen vártam valamilyen reakcióra, de ő csak iszogatta a kis kávéját. -Leo, ne csináld kérlek!- Unottan a székem támlájának dőltem. Azonban hirtelen, felső testével irányomba fordult. Kérdése eléggé váratlanul ért.

-Mi lenne, ha megint eljönnél velem Japánba?- Izgatottságot szimulált, de persze pontosan jól tudtam, hogy miért kérdezte azt. 

-Leo! Tudod hogy nem mehetek.- Mindenbe belefáradtan, rá könyököltem az asztalra, de ő nem adta fel. Példát véve pózomról, leutánzott. 

-De miért nem? Megoldjuk a költségeket!- Továbbra is erőltetni akarta a dolgot, de igazából tisztában volt azzal, hogy egyáltalán nem tudtuk volna megoldani a pénz okozta gondokat. 
Nem hiába vállaltam diákmunkát. Ő igazából könnyen beszélt, mert őt ösztöndíjal vették fel, a "Zene és művészeti egyetemre.,, De nekem nincs úgy segítségem. Elvégre abból a pénzből élünk anyuval, amit ő keres, meg amit én kaparok össze, a bolti diákmunkával. Ugyanis Jake és anyu, egy ideje már fasírtban vannak, szóval szétköltöztek. Így visszamentünk a régi lakásunkba, ami közelebb van Leo-ékhoz. Sajnos elment a babájuk, és ez eléggé megviselte a kapcsolatukat. 

Elszontyolódva néztem le az asztalra. -Hiába is tagadnám, én is visszavágyódom Japánba Leo. De nem hagyhatok hátra mindent. Ugyanis anyu belekezdett egy írói kurzusba, miután szétmentek Jake-el. Van egy nő, akihez elszokott járni, vagy pedig éppen ő jön hozzánk, és átolvasgatja a munkáját. Tudod ez nem ingyen van, pláne a képzések. Most gondolj bele! Szeptembertől nekem is ott lesz még egy évem a Középiskolában, és csak utána fogok jelentkezni arra az egyetemre, ahova téged is felvettek. Ahhoz hogy minden zökkenőmentes legyen, muszáj dolgoznom. Azt viszont nem várhatom el a szüleidtől, hogy megint segítsenek kimenni veled!- Vettem egy mély levegőt, végül kimondtam beszédem, legrosszabb mondatát. -Szóval sajnálom Leo, de nem megy!- Nem voltam képes szemeibe nézni, de ahhoz hogy érezzem szomorúságát, elég volt a válaszát hallanom. 

-Hát ezt sajnálattal hallom!- Sóhajtott és nekidőlt a széke háttámlájának. -Szóval, akkor majdnem három hónapig, nem is fogunk találkozni. Sőt! Utána is keveset foglak látni, elvégre már nem egy helyen fogunk tanulni.- Fájdalmasak voltak szavai, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna belekötni. Igyekeztem erőt venni magamon, és mosolyogva biztatni őt. Felsőtesttel irányába fordulva, a vállára tettem tenyerem. 

-De megoldjuk szerelmem! Majd videó chat..- Nem engedte végigmondani, ingerülten rám nézve közbeszólt. 

-Videó chat, videó chat. Hagyj ezzel a baromsággal! Az semmire sem jó!- Haragosan felállt mellőlem, de még hozzá fűzött azért pár szót, ami eléggé fájdalmasak voltak. -Ne légy már gyerekes Beatrice!- Szeméből áradt a meg nem értettség. -Na mentem. Szia.- Hátat fordítva nekem, egyszerűen elsétált. Néma csendben néztem utána, szívem pedig szét akart szakadni. 
Hát akkor szia.

Visszafordulva az asztalhoz, szinte majdnem minden szempár engem nézett, ami eléggé frusztráló volt. -Most mi van? Nem láttatok még veszekedni senkit?- Szinte mindenki ismét, a saját dolgával kezdett el foglalkozni. -Áhh. Ilyen nincs..- Haragosan felálltam, és inkább visszamentem dolgozni. 
Ilyen az én szerencsém!