A nap további részében, meglepetések hada értek engem. Különösen furcsának találtam azt, hogy ma nem kötött belém Olivia. Sőt mi több! Olyan messziről került el, amennyire csak tudott. Viszont Susan-t, egyszerűen nem tudtam levakarni! Még a mosdóba is utánam jött, és vigyázott a táskámra. Igaz ennek megvolt a böjtje, elvégre egész álló nap, csak Leo-ról faggatott engem. Nem nagyon tudtam válaszokat adni, elvégre nem ismertem. Pusztán annyival igyekeztem lezárni a témát, hogy nemrég ismertem meg. Végülis ha úgy vesszük, ezzel nem hazudtam akkorát. Apropó az említett fiú, elég sűrűn feltűnt ma előttem, a szünetekben. De aligha volt olyan alkalom, hogy nem volt körülötte senki. Nagyon népszerű srác, azt meg kell mondanom. Lányok fiúk hada lepték el, mintha valami híresség lett volna. Persze ezzel nem is volt semmi gond, és nem is lepődtem meg annyira rajta, elvégre nagyon kedves, és segítőkész fiú. Ő nem a bicepszével szerezte a hírnevét, és nem azzal nagyzolt, hogy ezt meg azt a valakit verte le. Neki nagyon más a természete. Mondhatni a dolgok teljesen ellenkezőjével nyert akkora figyelmet, amekkora jelenleg is körülveszi, a folyosó végén.
De mégis miért gondolok rá ennyit? Elvégre alig pár órája ismerem. De még sem tudom nem figyelni őt. Kezdek megkukulni azt hiszem!

Kicsit megráztam magam, hogy abbahagyjam a bámulását, mert időközben kijött a teremből Susan, és egyenesen engemet vett célba, egy hatalmas mosollyal az arcán.

-Hé Beatrice! Ma is elmegyünk enni?- Türelmesen várt válaszomra, de én csak bambán néztem rá.
Tudom hogy illene vissza hívnom, elvégre tegnap ő fizetett. De hogy őszinte legyek, egy árva vasam sincs.

-Figyu Susan..- Kényelmetlenül éreztem magam, mert hát nem tudtam hogyan mondjam el neki, hogy mi is a helyzet. Vakargattam fejemet, de alig támadt valami elfogadható válaszom. -Nos hát.. Az a helyzet, hogy..- Már majdnem sikerült végig mondani mondatom, de Leo hirtelen feltűnt előttem mosolyogva.
Na ezt mégis hogyan csinálta? Előbb még a folyosó másik végén volt, egy rakás emberrel körbevéve!
Azonban ez még nem minden! A következő szavai, sakk mattot adtak.

-Beatrice! Majdnem elfelejtettem.- Elkezdett matatni a zsebében, majd elővett egy kis pénzt belőle. -Köszönöm hogy kölcsön adtál!- Mosolya szüntelen volt még akkor is, amikor az én arcom pusztán lefagyott a döbbenettől. Kezembe adta a fizetőeszközt, én pedig azonnal nyögni makogni kezdtem.

-Ne! Figyi Leo, én..- Azt sem tudtam, hogy hogyan viszakozzak, de ő csak gyengéden lecsukta ujjaimat, közben lassan a fülemhez hajolt, hogy suttoghasson valamit. Annyira de annyira közel volt hozzám, hogy teljesen elvörösödni éreztem, a már amúgy is kíntól égő arcomat.

-Majd visszaadod holnap reggel azzal, hogy eljössz ismét gyakorolni velem!- Amilyen óvatosan hajolt fülemhez, pont ugyanúgy távolodott el. -Na sziasztok lányok!- Mosolyogva sarkonfordult, azonban Susan utána szólt.

-Tényleg Leo! Neked nincs kedved eljönni velünk enni?- Izgatottan fordult a fiú felé, aki visszanézett ránk.

-Ne haragudjatok, de ma sajnos nem érek rá. Egy rakás tanulni valóm van, de legközelebb szívesen élnék, ezzel a meghívással!- Meghajolt előttünk, amit le is utánzott Susan, de én még mindig hitetlenkedve, értetlenkedve álltam, miközben szorongattam a pénzt. Amint távolodni láttam őt, egy belső érzés folytán, utána szaladtam, a nevén szólítva.

-Leo!- Felém fordult meglepetten, én pedig a kezébe nyomtam az említett dolgot. -Köszönöm, nagyon hálás vagyok neked mindenért, de ezt nem fogadhatom el. Nagyon sajnálom!- Amint végig suttogtam mondandómat, elfutottam. Magamon éreztem tekintetét, bár nem tarthatott vissza már semmi sem.
Nem szeretek tartozni, legfőképp nem egy idegennek! Még akkor sem, ha az a személy már most kezd kedves lenni a számomra!