-Ó Mr. Kaname úrfi!- Haptákba kapta magát a portás. -Nem is tudtam, hogy már gyűjtögeti a klubjába, a tagokat.- Szemmel láthatóan zavarba jött az öreg.

-Nem is kell mindent tudnia, Mr. Frank.- Egy magabiztos mosoly kíséretében, nem túl erősen, de tolni kezdett engem a hátamtól fogva, ezzel sétálásra késztetve. Nem akadékoskodtam, azonnal úgy cselekedtem, ahogy azt akarta.

-Jó gyakorlást maguknak!- Szólt utánunk a férfi. Leo azonnal megköszönte, azonban nem nézett hátra.

-Arigatou! (Köszönöm!)- Higgadt, rebbenés mentes arca, irigylésre méltó volt. Időközben levette rólam kezét, és csak néma csendben haladtunk, a folyosókon. Jómagam kicsit lemaradtam tőle, de nem is bántam. Így szemügyre tudtam venni, fegyelmezett testtartását. Fekete nadrága, és vele megegyező színű inge, csak még határozottabbnak tüntették fel szememben őt. Bár fekete fürtjei, kicsit viccesen néztek ki. Feje búbján a forgója, nem jobbra, hanem balra örvényzett, egy kicsi "antennát,, alkotva ezzel.
Biztosan diák ő? Bár korilag aligha lehet nálam egy évvel idősebb. De az is lehet, hogy pontosan annyi idős, mint én.

Hamar visszaráztam magamat a gondolataimból, ugyanis akaratlanul is észrevettem azt, hogy elmentünk a szertár előtt. -Hé!- Bátortalanul szóltam utána, aminek hatására megállt, majd féloldalasan visszafordult felém. -Elmentünk mellette!- Hezitálva mutattam az ajtó irányába, azonban az ő reakciója, elég váratlanul ért. Egy mindentudó mosoly ült a szája sarkára, én pedig nyomban kapcsoltam.
Basszus, most árultam el magam! Ebből már nyilván rájött, hogy tegnap én kukkoltam őt. Ez nagyon kínos!
Azonnal elvörösödtem, amin szintén meglepődtem, ugyanis sohasem volt szokásom, az e-féle cselekedet.

-Már nem ott van a zongora.- Adta tudtomra azt, amitől magamtól is rájöttem volna. Legalább volt közöttünk öt, vagy hat méter távolság is, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, úgy éreztem, mintha közvetlen előttem állt volna, egy lépésnyire. Olyan fagyósnak éreztem leheletemet, hogy szinte már fáztak az ajkaim. De a rám vetülő tekintete, ezt az érzést, fokozatosan csillapította.
Mi ez az egész? Miért tűnik úgy, mintha tudnám azt, hogy ő nem fog bántani engem? Ki lehet ő?
Egy szó nélkül megszakította a szemkontaktust, majd folytatta útját, a zeneterembe. Jómagam pedig azt éreztem, mintha egy láthatatlan lasszóval lettem volna befogva, és ez a kötél, úgy húzott volna a fiú után, mintha nem lenne holnap. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna távolabb kerülni tőle.

Néma csendben sétáltam mögötte, már eszemet sem tudtam, hogy mennyi ideje. Azonban amint féloldalasan felém fordult, abban a pillanatban megálltam, akárcsak egy irányított marionett bábu. Szívem mindeközben, egyre hevesebben kezdett verni. Lassan levette rólam íriszei pillantását, és a vele szemben lévő ajtóra szegezte, amit ki is nyitott kulccsal. Nem sokat időzött ott, amint kinyílt a torlasza, belépett a helyiségbe, jómagam pedig ismét azt éreztem, mintha nem szakadhatnék el tőle.
A terem elé érésem után, megálltam a küszöb előtt. Ekkor ismét szemeim elé tárulhatott, a fekete szépség. Nagyon izgatottá váltam, egy másodperc alatt. Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy nem kellett könyörögnie nekem senkinek sem, hogy lépjek közelebb a hangszerhez. Leo felhajtotta a zongora billentyűinek takaróját, végezetül rám nézett.

-Tudsz rajta játszani, nem igaz?- Elmosolyodott barátságosan, ami ismét kellemesen érintett.

-Hát!- Lenyeltem izgulásom gombócát. -Ami azt illeti, nem igazán. Próbáltam már párszor, de nem nagyon van hozzá érzékem.- Elszontyolódva fontam össze, kezeimnek ujjait, ágyékom előtt. De amilyen választ ezután kaptam, arra szerintem senki sem számított volna.

-Ha nem lenne érzéked hozzá, akkor most nem lennél itt arra várva, hogy leülhess elé.- Jobb kezével helyet adott nekem, a szépséghez tartozó fekete padon. -Foglalj helyet, kérlek!- Szavait követően, ő maga is leült, az említett ülőalkalmatosságra. Remegő gyomorral úgy tettem, ahogy azt kérte. Elfoglaltam helyemet mellette, és csak néma csendben csodáltam, a hófehér billentyűket. A varázslatos pillanatot, egyetlen egy szóval törte meg, a mellettem ülő. -Játssz!- Nagyra nyílt szemekkel néztem a barátságos, de mégis határozott arcára.

-De én..- Elakadt szavam, amint jobban belemerültem, sötét barna íriszeibe.
De én nem tudok zongorázni!

-Beatrice! Játssz!- Gyengéden megemelte, ölemben pihenő kezemet, és a billentyűk fölé helyezte azt.

-Te.. Te honnan tudod a nevemet?- Félénken fürkésztem, nyugodt szemeit. Lágyan mosolyra húzta ajkát, majd lassan fülemhez hajolt. Szívem egyre erőteljesebben kezdett verni, végtagjaim pedig, szüntelenül enyhe remegésbe kezdtek.

-Nyilván megtudakoltam annak a nevét, aki titokban nézte játékom.- Lágy suttogásától, nyakamat érintő meleg lehelletétől, teljesen megfeszültem. Annyira zavarban voltam, hogy szinte már a levegőt sem tudtam, normálisan venni. Mire észbe kaptam, ő lenyomott egyetlen egy billentyűt, a mutatóujjammal. -Játssz bátran Beatrice!-