Aligha nyugodt állapotban tértem be a lakásunkba, de igyekeztem nem nagy zajt csapni, mert tudtam jól, hogy a nővérem aludt. Levettem bakancsom, amit a bejárat mellett lévő, kis rozoga cipőtartóra helyeztem. Utamat a szobámba vettem, de abban a másodpercben, meg is torpantam. Szembesülnöm kellett azzal, hogy nővérem félig meddig a matracomra borult el.
Gondolom nem vette valami jó néven, hogy már nem talált itthon reggel.

Némán vettem egy mély levegőt, majd halkan leraktam a táskámat, az ajtófélfa mellett lévő, barna asztalomra. Óvatos lépteket téve a matracom felé, megemeltem a rá gyűrt paplanomat, amivel gyengéden betakartam őt. Leguggoltam mellé, hogy szemügyre vehessem, nyúzottan alvó hófehér arcát, amibe bele lógtak, a vállig érő, szőkés barna fürtjei. Egy kicsi elidőzés után, suttogtam pár szót neki. -Tudom hogy nem érzed a szeretetem, de hidd el, hogy nálam jobban, senki sem szeret téged nővérkém.- Tekintetem megakadt kezén, amiben papirzsebkendőt szorongatott. Kikerekedtek szemeim, amint elért tudatomig, hogy valószínűleg álomba sírhatta magát. Mondanom sem kellene, de magával ragadt a bűntudat.
Ah Molly.. Tudom hogy nagyon sok gonddal járok! Bár tudnád, hogy mennyire is röstellem magamat emiatt! Bárcsak engednéd, hogy suli mellett dolgozzak! Bár segíthetnék nővérkém!
Bármennyire is küzdöttem, de akkor sem bírtam parancsolni, könnyeimnek. Némán zokogtam magamban, miközben fürkésztem fáradt arcát.

[...]

*Molly szemszöge*

Nyögdécselve, minden tájékon elzsibadva ébredtem fel, Beatrice szobájában, a telefonom ébresztésére.
Ah mindjárt mennem kell dolgozni!
Fejfájásom aligha segített, a kómás állapotomból kikászálódni. De mint mindig, úgy akkor is erőt kellett vennem magamon. Hunyorogva felültem, a kemény padlón, ezt követően meglepődve fürkésztem, a rajtam heverő takarót.
Mikor takaróztam be?
Nem sokat morfondiroztam a dolgon, pusztán felálltam a földről. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen pihenő kislámpát, majd kiráztam a takarót, és ráhajtottam a matracra. Fújtatva fürtjeimbe túrtam, végül körbe vetettem egy pillantást. Szembe találtam magam, Beatrice táskájával.
Szóval már itthon van. Hála az égnek! Legalább nem kóborol kint, az utcán.

Lekapcsoltam a világítást, végül elhagytam a szobát. Kifelé caplatva a helyiségből, hamar észrevettem a kis alvós lógóst, a kanapén kuporogva. Sóhajtva útba vettem őt, azonban megcsapta az orromat, valami finom illat. Meglepődve fordítottam fejemet, a kis főzőfülke felé. Felvontszemöldökökkel nyugtáztam, hogy a kis leányzó alkotott valamit. Elmosolyodva emeltem fel a fedőt, a fazékról.
Tojásos rizs. Kis kreatív!
Belegondoltam abba, hogy szinte nem is nagyon volt mit ennünk, de ő akkor is kitalált valamit. Büszkeséggel, de mégis elkeseredve kémleltem az ételt. Számra tapasztottam tenyeremet, hogy fel ne ébredjen a sírásomra. Csak úgy potyogtak a könnyeim.
Nem ilyen életet akartam neki! Sohasem akartam azt, hogy nélkülöznie kelljen. Annyira de annyira meg akarok felelni! Nem akarom hogy elvegye tőlem őt a gyámhatóság. De nem tudom hogy mit tehetnék! Két munkára nincs időm, hisz szinte folyton bent vagyok a klubban. Még arra sincs időm, hogy normálisan főzni tudjak rá. Állandóan pénzt hagyok itthon neki, hogy vegyen magának belőle ételt, de szinte sohasem viszi el. Viszont ha el is viszi, akkor itthonra próbál valamit venni belőle.
Kimertem magamnak egy keveset, a főztjéből, amit fájó szívvel ettem meg.
Olyan szerencsés vagyok, amiért ilyen lányom van!