Órák hosszát feküdtem, a szobámnak mondott kis lyukban, egy ezer éves matracon, aminek még csak ágykerete sem volt.
Teljesen megszáradt már rajtam, az utcai ruhám. Trehány lennék? A válasz nyilvánvaló. Igen!
Tekintetem ismétlődően, vándorló utat folytatott, a mennyezeten lévő hajszálvékony festési repedéseken. Közben Molly szavain járt eszem, amiket a telefonban vágott hozzám.

*Múlt: Nem lesz belőled senki!*

Unottan lépkedtem befelé, a lakás kisebbnél kisebb belépő folyosójára, miközben hallgattam nővérem szitkozódó szavait. Lerúgtam magamról fekete műbőr bakancsomat, táskámat pedig bevonszoltam, a bejárati ajtótól nem messze, balra lévő apró szobába. Ledobtam sarkába az iskolatáskámat, végül jómagam a matracomra feküdtem.

-Hallasz te engem egyáltalán, Beatrice? Ha így fogod tovább folytatni, akkor ki fognak vágni az iskolából. Az kell neked? Egy senki akarsz lenni?- Türelemmel vártam bántó szavai végét, de ugyan csak nem szándékozta abba hagyni. Így meggondolatlanul hozzá vágtam, legelső gondolataimat.

-Olyan senki, mint amilyen te is lettél, Molly?- Szavaim után, azonnal elnémult. Szinte érezhető volt, fájdalma. Pár percig nem szóltunk egymáshoz, végül én törtem meg a csendet. -Lefekszem. Szia.-

-Beatrice!- Nevemen szólított, mielőtt kinyomtam volna. Azonban szavai többi részét nem vártam meg, mert azonnal bontottam a vonalat.
Sajnálom Molly! De nem akarom azt, hogy értem kelljen élned. Inkább teljesen elszigetelődöm, csak hogy ne kelljen velem foglalkoznod!
Rádobtam a matracra, a kezemben éktelenkedő eszközt.

*Jelen: Tehetetlenség*

-Még nem tudom hogy mihez fogok kezdeni, de kitalálom!- Suttogásom betöltötte szobám terét, végül behunytam szemeim.

[...]

Másnap sokkal hamarabb keltem fel, mielőtt Molly hazaért volna a munkából. Nem szándékoztam vele összefutni, így azt sem bántam, ha órákig sétálgatnom kellett volna, az első órám kezdetéig. Azonban támadt egy olyan ötletem, hogy belopózom a suliba, hogy nyugodtabban feltudjam térképezni a helyet. Célom az volt, hogy találhassak egy elhagyatott részt, termet, szertárt, ahova nagyon ritkán járnak diákok, hogy tervem szerint, minden szünetemet azon a kis helyen tölthessem.
Csak én, és a telefonomon lévő zenék. Ez az igazi szerelem.
Néma csendben jártam az épület folyosóit. Annyira más volt diákok nélkül a hely, de mégsem voltam nyugodt. Kajtattam a célom után, de nem sok sikerrel jártam. A pláne az volt, hogy észrevettem elég hamar, hogy nem voltam egyedül. Ahogy éppen fordultam volna a következő folyosóra, feltűnt a tegnapi srác, aki visszaszerezte a naplómat. Abban a szent pillanatban, visszahúzódtam a fal takarásába, de még így is láttam őt.
Ez egy félvér ázsiai lehet? Mégis mit kever itt, ilyen korán? A tegnapi fekete pulcsija van rajta? Te jó ég! Miket veszek én észre?
Idióta gondolataim elhesegetése után, ismét kidugtam fejemet óvatosan, hogy ellenőrizzem azt, hogy eltűnt-e már. Nyugodtabb sóhajtással nyugtáztam magamban, hogy nem volt már ott.
Ha jól láttam, akkor éppen az egyik terembe akart bemenni. De vajon miért?
Hajtani kezdett a kíváncsiság, ami egyben volt izgalmas, és bosszantóan idegesítő is. Halk lépteket tettem az ajtóhoz, ami előtt nem régen még a srác állt.
De miért foglalkozom én vele?
Egy hangyányit megráztam magam, végül elhatározásom szerint cselekedve, tovább akartam folytatni a keresgélést, azonban ekkor, megszólalt egy zongora. Azonnal elkapott, egy mélyebbről jövő kellemesebb érzés. Kikerekedett szemekkel néztem visszafelé a vállam felett, a nemrégiben ott hagyott ajtóra. Ismételten elragadott a kíváncsiság, így hát habozva, de óvatos bizonytalan léptekkel, ismét megközelítettem, hogy láthassam zongora játékát. Hangyányit résre nyitottam, a barna üvegnélküli, fakeretes említett dolgot, ami uttorlaszomként töltötte be szerepét. Remegő ajkakkal kémleltem hosszú ujjait, ahogy egy kellemesebb, kicsit szomorkásabb dallamot alkottak, a hófehér billentyűkön, az amúgy fekete zongorán.

Gyengéden átjárta testemet, a húros hangszer minden apró kiadott hangja. Lágyan melengette lelkemet, ami örömmel töltött el. Nem bírtam másra gondolni, csak is arra, hogy örökké tudnám hallgatni szív simogató játékát. Teljesen ellágyulni éreztem magam, de mire ez teljesen beteljesedhetett volna, a srác abba hagyta komponálását. Azonnal összerezzentem a csend hallatán, ami folytán vissza is húzódtam, a faltakarásába. Csak úgy szorgosan cikáztak gondolataim, de ép mondatot, aligha tudtam volna belőlük alkotni fejemben. Remegni éreztem lábaim, mint aki dallamokra éhesen, csak is arra várt volna, hogy ismét szólaltassa már meg, azt a fekete csodát. De ehelyett olyan dolgot hallottam, ami azonnal összeugrasztotta üres gyomromat.

-Miért állsz ott? Miért nem jössz be?- A hozzám intézett kérdések hallatán, azonnal megrémültem. Még arra sem volt elég időm, hogy normálisan megfigyelhessem, kellemesen simogató, nem túl mély, de nem is magas akcentusos hangját. Mondhatni azonnal futásnak eredtem, amennyire csak a lábaim engedték.
Lebuktam! Lebuktam! Lebuktam!
Ismételgettem magamban, a kétségtelen felismerést.