Levágta kezeimről és lábaimról a köteleket, majd hajamnál fogva, lerángatott a székről. Még ahhoz is gyenge voltam hogy ficánkoljak, vagy akár ellenkezzek. Mire észbe kaptam, fürtjeimtől fogva, valamilyen puha matrac szerű dologra lökött. Azonban annyira részeg volt, hogy elesett. Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a tudata annak, hogy akkor jött el az én időm. Minden erőmmel azon voltam, hogy fel tudjak állni, de ezt ő észre is vette. Letéptem számról a tapaszt, majd amennyire csak tudtam, szaladni akartam.

-Anya! Leo!- Kiabáltam ahogy csak bírtam, közben a pince szerű helyről kivezető, lépcső felé igyekeztem. De annak a nevén, nem szólítom embernek, a keze utolért a vállamtól fogva. Olyan hatalmasat lökött rajtam, hogy nyomban földet fogtam. -Segítség!- Sírva könyörögtem, közben kúszni próbáltam, de ő hátamra terítve befogta a számat, másik kezével pedig nadrága övének, a csatjával babrált. Úgy ellenkeztem, amennyire csak tőlem telhetett, végül az égiek meghallgatták imáimat. Valaki csengetett, aminek az volt az ára, hogy ő ledermedve megfeszülve nézett le rám. Szemmel láthatóan, nem tudta hogy mihez kezdjen. Ránézett a kötélre, amit egyik karjával közelebb húzott, a zsebéből pedig elővett egy ragasztó tekercset, amivel azonnal betapasztotta a számat, a kötelekkel pedig összekötözte kezeimet, a lábaimhoz.

-Maradj kussba, mindjárt visszajövök!- Kiadta parancsát, de nekem még mindig volt egy reményem. Ugyanis amikor elesett, kiesett zsebéből a telefonja. Megpróbáltam oda vergődni az eszközhöz, ami hatalmas nagy szerencsémre sikerült is, majd kapkodva tárcsáztam Anyámat.

*Molly szemszöge*

Próbáltam aludni abban a kis szobában, amit Jake biztosított nekem arra az időre, amíg mondván nem rendeződik minden. De meglepetésemre, az éjjeliszekrényen pihenő telefonom, csörögni kezdett. Azonnal odahajolva kezem ügyébe vettem, és fogadtam a hívást. Azt hittem hogy a rendőrségtől kerestek, de kérdésemre nem válaszolt senki. -Igen? Van valami hír a lányomról?- Egyből felültem az ágyon, de csak halk nyögdécselés zaja szűrődött át, a vonal túlvégről. Szinte rögvest tudtam, hogy ki telefonált. -Beatrice!- Olyan izgatott, ideges, és boldog is voltam egyben. -Jake!- Elkiabáltam magamat sírva. -Beatrice az!- Alighogy végig mondtam, az említett férfi berontott a szobába. Habozás nélkül, hívta a rendőrséget, amíg én igyekeztem nyugtatni a lányomat. -Nem lesz semmi gond! Már intézkedünk szívem! Hamarosan ott leszünk érted!- Igyekeztem felállni, hogy közben elindulhassunk a kapitányságra. Az sem érdekelt, hogy milyen ruha volt rajtam, csak menni akartam a lányom megmentésére. Bediktáltuk a telefonszámot a rendőröknek, akik azonnal cselekedtek, de időközben megszakadt a hívás Beatrice-el. -Istenem!- Potyogtak könnyeim, de Jake nem engedett magamba zuhanni.

*Beatrice szemszöge*

Ne! Kérlek ne! Nem akarom!
Elvette tőlem a készüléket, amit azonnal ki is nyomott.

-Kit hívtál, te kurva?- Hangja, maga volt a pokol úráé. Letépte számról a ragasztást, de én ismét üvölteni kezdtem.

-Segítsen valaki!- Rémületem nem szabott nekem határokat, mert tudtam, hogy nemsokára ott lesznek értem. De arra nem számítottam, hogy az "apám" arcon fog térdelni. Olyan érzésem volt, mint akinek eltört az állkapcsa, de ezzel nem tudtam akkor foglalkozni, mert elvesztettem az eszméletemet.

*Leo szemszöge*

Hulla fáradtan tekertem biciklimmel, a munkahelyem felé. Még sötét és hideg volt, de úgy voltam vele, hogy legalább kicsit felfrissülök. Igyekeztem kikerülni az ébredező város embereit az utcán, azonban elég volt egyetlen egy figyelmetlen pillanat, és a főtéren neki hajtottam egy újságos polcnak, amit éppen egy idősebb férfi próbált kihelyezni a bódéja elé. Nagyon gyorsan történt minden. Ahogy le repültem a biciklimről, a férfi szidkozódása csapta meg füleimet. Jómagam próbáltam felállni, de akkor hirtelen ott helyszínen, magamba roskadtam. Nem túl messze tőlem, ahogy leszóródtak az újságok, az egyiknek a címlapján, észrevettem Beatrice fotóját, ami alá az volt írva hogy "eltűnt.,,
Hogy micsoda?
Ahogy felálltam, idegesen felvettem a járdáról a hírlapot.

-Mégis ezt ki fogja megtéríteni fiam?- Haragosan rángatott a pulóveremtől fogva, én lesokkolva lenéztem rá, majd levettem hátamról a táskámat, abból pedig előszedtem pénztárcámat. Nem is tudom már hogy mennyit adtam neki, de nem tudott akkor érdekelni. Felállítottam a bringámat, és szinte azonnal a kapitányságra vezetett utam.

[...]

Nagyon ideges voltam a recepciós férfira, szinte képes lettem volna felképelni. -Mi az, hogy csak családtagoknak adnak ki információt? Hát nem érti azt, hogy a barátja vagyok?- Szinte már remegtem az idegtől, azonban akkor egy tenyér simult a vállamra. Rögvest magam mögé néztem, és egy kicsit megnyugodtam, ugyanis Beatrice édesanyja volt az.

-Te a lányom barátja vagy?- Meglepett arca, szinte teljesen olyan hatást váltott ki nálam, mintha pont a keresett személyel beszélhettem volna. Érzelmeimen uralkodni nem tudva, azonnal átöleltem őt.

-Igen az vagyok!- Gondolkodás nélkül rá vágtam válaszomat.

*Beatrice szemszöge*

Ismét a székhez kötözve ébredtem, már alig kinyitható szemekkel. Éreztem, hogy az egész arcom fel volt dagadva. Olyan szinten fájt, és már annyira émelyítő volt a számban lévő vér íze, hogy már hányingerem volt tőle. Alig éreztem azt, hogy élek. Azonban mielőtt ismét elvesztettem volna az eszméletemet, hangos kiabálások, és csörömpölések csapták meg füleimet, de a fejemet már képtelen voltam mozgatni. Az ajtó újra kinyílt előttem, ahonnan a feldúlt ideges nyamvadék sietett hozzám.

-Ezt jól megcsináltad te kis kurva! A rendőrség a ház előtt van. Akkor sem kapnak vissza, arról én magam kezeskedek!- Levágta rólam a köteleket, arcomról levette a ragasztószalagot, végül a hajamnál fogva maga után húzott, de én csak levágódtam a székről. Szinte már mozogni is alig bírtam.

*Leo szemszöge*

Egy kertes ház előtt álltunk, nagyon sok rendőrrel, de egyszerűen nem történt semmi. -Csináljanak már valamit! Törjék be az ajtót!- A magatehetetlenségből kitörve, a bejárat felé kezdtem futni, de két rendőr visszafogott. Azonban akkor kinyílt előttünk az ajtó, én pedig sokkot kaptam, amint megláttam a fickót, aki maga előtt tartotta, a már majdnem eszméletlen, egy szál fehérneműben lévő, véres sebekkel teli testű lányt.

-Beatrice!- Torkom szakadtából kiabáltam nevét, aki a hangomra nagyon erősen próbálta megemelni a fejét.
Rám nézett!
Könnyeim azonnal patakokban folytak, Molly-éval egyetemben.

-Engedje el a lányt, és tegye fel a kezeit!- Kiabálta bele a megafonba, az egyik egyenruhás férfi. De amit akkor tett az elrabló, attól a lélegzetem is elállt. Maga mögé nyúlva előhúzott egy fegyvert.

-Látod ezt Molly?- Kiabálta őrült tekintettel. -Ez csakis a te hibád!- Majd akkor Beatrice háta mögé helyezte a pisztolyt, de én azt már, nem bírtam tovább nézni. Így kikerülve a rendőröket, mindenre készen állva, Beatrice felé futottam. Utánam kiabált Molly, de még ő sem állíthatott meg.

-Leo ne!- Hangjából azonnal felfogtam, hogy hova is tartottam.

*Beatrice szemszöge*

Hatalmas erőt igénylően, de felemeltem fejemet, és amit akkor láttam, azt nem akartam elhinni. Leo egyenesen felém futott, közben a hátam mögül eltűnt a fegyver. Utolsó erőmmel úgy kiabáltam, amennyire csak lehetett az én esetemben. -Leo!- Alighogy elhagyta számat, a fegyver elsült. Összerezzentem, a hallásomat szinte azonnal megszűnni éreztem, de amit az után láttam, attól teljesen magamba zuhantam. Szemeim láttára találta el a golyó azt a fiút, akibe beleszerettem. Az idő, a mindenség megszűnt körülöttem. Hirtelen már csak annyit éreztem, hogy a karjaimat tartó, életemet nyomorba döntője elengedett, miután a rendőrök tüzet nyitottak rá. Testem erőtlenűl a földnek vágódott, de én csakis a saját vérében fürdő fiút tudtam nézni, akinek pillantásai szintén rám szegeződtek. Fájdalmaitól függetlenül elmosolyodott, de én csak nyögve ordítani akartam. -NEE!- Könnyeim elmosták látásomat. -KÉRLEK NE!- Szívem legmélyéről zokogtam.