*Leo szemszöge*

Már több mint egy hét telt el azóta, amióta utoljára beszéltem Beatrice-el. Szinte már mindennel próbálkoztam! Bekopogtam hozzájuk, de senki sem nyitott ajtót. Még az anyukájához is bementem a kórházba, de addigra már kiengedték. Egyszerűen semmilyen információt nem tudtam szerezni róluk. Szerintem meggondolta magát, és már soha többé nem akar látni. Pedig én.. Már kezdtem volna beleszeretni. De mégis úgy érzem, hogy.. Én.. Lassan.. Feladom!

*Molly szemszöge*

-Istenem!- Teljesen összetörve zuhantam le, Jake nappalijában lévő ülőgarnitúrájának, fekete fotelébe, tenyérbe temetett arccal.

-Ne add fel Molly! A rendőrség már keresi, az újságba is beleteszik a képét, én pedig most nyomtatom a szórólapokat róla. Nemsokára jön Mia, és kiplakátoljuk vele az egész környéket! Te addig próbálj meg pihenni!- Ráült a fotel kartartójára, végül átölelt. -Meg fogják találni, csak bízzunk benne!- Annyira jó lett volna hinni a szavaiban.
Itt nem csak azon van a hangsúly, hogy megtaláljuk-e. Ha rá is bukkanunk, akkor nehogy a holttestére, mert azt sosem bocsátanám meg magamnak! Soha, soha, de soha! Az én egyetlen pici lányom, nem érdemel ilyen sorsot, de senki más sem!

*Leo szemszöge*

Egyszerűen nem jön álom a szememre, pedig holnap szombat, és kemény nap vár rám a boltban.
Nyugtalanul forgolódtam az ágyban. Szemem sarkából rápillantottam, az éjjeliszekrényen lévő digitális órára.
Hajnali kettő!
Megdörzsöltem arcomat, majd felültem az ágyon.
Lehetetlen, hogy csak így itt hagyott volna! A szemeiben, nem ezt láttam. Pont úgy nézett rám, ahogyan én rá. Nem tudom mihez kezdjek, ahogy azt sem, hogy mégis mikor kezdtem így érezni iránta! Nem, egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi lett volna az egész!
Erőtlenül vissza dőltem az ágyba. -Istenem! Mit csinálhatsz Beatrice? Hol lehetsz? Miért tűntél el?- Fújtatva a mennyezetre néztem, azonban egyszerűen képtelen voltam aludni. Így inkább úgy döntöttem, hogy felmegyek a tetőre levegőzni.

[...]

Bezártam magam után az ajtót, végül felbattyogtam a sötétségbe burkolt lépcsőkön, egészen a kijárathoz vezető ajtóig. Kilépve az ajtón, megcsapott az őszi szél. Körbenéztem a tetőn, majd leültem a padra, a virágok elé. Gyönyörűen világította meg őket a hold fénye. Elmerengő pillantást vetettem, az említett égitestre.

*Visszaemlékezés: A szempár*

Amint lekasszáztam a termékeket, ránéztem a velem szemben álló lányra, aki kiaprózta a pénzt. Szemmel láthatóan, nem volt valami jó anyagi helyzetben. Kezembe adta az aprót, de nem nézett rám.

-Neharagudj, de a rizst vissza rakhatnánk? Nincs annyi pénzem most.- Alig érthetően motyogta, szégyenkezve. Egy darabig néztem őt, végül kicsit kihajolva a kassza mögül megvizsgáltam, hogy van-e valaki aki még ide vár. Mivel szünetre készültem menni, így már lezárták a soromat. Vissza pillantottam a lányra, aki még mindig nem viszonozta azt.

*Visszaemlékezés: az évnyitó napja*

Az igazgató hosszú beszédét hallgatva, néha végignéztem a tanulókon. Egészen addig folytattam ezt a cselekedetemet, amíg meg nem akadt szemem, egy ismerős arcon.
Ő nem az a.. De! Ő az a lány, a boltból. Mennyivel másképpen néz ki ünnepi öltözetben.

*Visszaemlékezés: Első nap*

Lelkesen tisztelettel köszöntem el az igazgatótól, végül elhagytam az irodáját. Azonban a mosolyom, hamar eltűnt arcomról. Szemtanúja voltam annak, hogy éppen hogyan is alázták meg azt a lányt, akinek már amúgy is volt elég baja. Habozás nélkül rohantam a segítségére, de mire odaértem, már csak a könyvét sikerült visszaszereznem. Kikaptam a fekete hajú lány kezéből, aki azonnal megvető pillantásaiban részesített. De én nem foglalkoztam mással, csak azzal a szempár tulajával, aki végre hajlandó volt szemeimbe nézni. Meglepett könnyes tekintete olyan volt, mintha azt kérdezte volna, hogy vajon most én is bántani akarom-e őt. Nem szóltunk egymáshoz, pusztán kezébe adtam a könyvet. Végül mire egyet pillantottam, már hűlt helye volt.

*Visszaemlékezés: Második nap*

Éppen hazafelé tartottam az utolsó órámról is, amikor is elkezdett szakadni az eső. Gyorsan befutottam az egyik vendéglőnek a napernyője alá, amíg megkerestem táskámból, az esernyőmet. Sikeres kutakodásom után, ránéztem az épületnek az ablakára, ami közvetlen mellettem volt. Meglepetésként ért, de örömmel is töltött el, amikor az üvegen túl, ismét megláttam azt a lányt.

*Visszaemlékezés: harmadik nap*

Vicces ahogy a porta pultnál guggól. Mit csinál?
Karba Font kezekkel néztem őt, ahogy próbálkozott belógni, közben igyekeztem nem elnevetni magamat.
Hihetetlen ez a nő! De tetszik nekem benne az, hogy képes bármire azért, hogy elérje azt, amit igazán szeretne. Emlékeztet a gyerekkori énemre.

*Visszaemlékezés: Az együtt töltött éjszaka*

Ezekkel a grimaszokkal, az unokaöcsémet csak megsirattatni tudtam, de most mégis örülök. Beatrice nagyon jóízűen nevet rajtam!
Nagyon sok minden történt ma, aminek a nagy része irdatlanul szörnyű volt, de most elnézve őt, boldog vagyok! Jó érzés azt látni, hogy milyen pozitív hatással vagyok rá. Nem tudom szavakba önteni, hogy most igazából mit is érzek. Viszont ami már száz százalékig biztos, az pedig az, hogy mindig látni szeretném kivirult piroskás arcát, nevetését, mosolyát. Részese szeretnék lenni, az örömének.

*Visszaemlékezés vége*

Üveges tekintettel néztem lassan, a távolba. -Hol lehetsz most?-

*Beatrice szemszöge*

Lelógott fejjel bámultam ölembe, teljesen megtörve. Testemet, szinte mindenhol seb borította, a karom pedig el volt törve. Olyan fájdalmaim voltak, amiket addig, még álmomban sem képzeltem volna.
Nem bírom tovább! Az a aljas szemétláda, pár naponta lejön hozzám, hogy megetetssen, meg itasson, aztán jó alaposan kitöltse rajtam, a benne felgyülemlő feszültséget. Tegnap sokkal jobban rettegtem tőle, mint eddig bármikor. Úgy nézett rám, mint akit menten megfog erőszakolni. Szerencsémre nem nyúlt még úgy hozzám, de ami késik, az nem múlik!
Vajon Molly is pont ebben a helyzetben volt, amiben most én? Talán mégiscsak ő az én anyám? Lehet hogy erőszak árán fogantam meg? De akkor miért nem dobott el magától? Miért nevelt évekig? Istenem olyan hülye vagyok! Hát mert szeret!
Gondolataimból, az ajtó becsapódása zökkentett ki.
Istenem! Ne! Megint le jött!
Kintről beszűrődő lámpa fény által láthattam azt, ahogy felém tántorgott részegen.

-Most már talán elég gyenge vagy ahhoz, hogy ne ellenkezz!- Szavaitól, a rémület minden fajta formája, átjárta egész testemet.
Nekem most van végem!