*Leo szemszöge*

Alighogy leültem, az átmeneti szobám ágyára, bekopogott hozzám Mrs.Amelia. -Tessék!- Beinvitáltam őt, aki már mosolyogva bele is kezdett volna a beszédébe, de ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom. -Bocsánatot kérek!- Hátra dőltem az ágyon, hogy előtudjam halászni azt, nadrágom zsebéből. Meglepetten véltem felfedezni hogy Beatrice hívott, de mire felvettem volna, addigra már kinyomta.
Hát ez különös.. Lehet hogy véletlen volt.
Leraktam magam mellé a telefont, és vissza pillantottam Mrs.Amelia-ra.

-Neharagudj, de tudnál nekem valamiben segíteni Leo?- Bájosan nézett rám, amire ha akartam volna, akkor sem tudtam nemmel felelni.

*Beatrice szemszöge*

-Engedd el a hajamat Apa!- Sírva de határozottan parancsoltam rá, de ő továbbra is csak cibált, egészen a folyosóig. -Leo!- Úgy ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

-Kussolj!- Haragjától nem kímélve, gyomorszájon térdelt. Fuldokolva próbáltam egyensúlyozni a lépcsőn, de végül mégis elestem. Apám a hajamtól fogva húzott vissza.

-Leo kérlek segíts!- Zokogva könyörögtem, de tudtam hogy nagyon magasan lakik. Volt pár bámészkodó szomszéd, de senki sem avatkozott bele. -Valaki segítsen már!-

*Leo szemszöge*

Sietősen felkaptam cipőmet, mert Mrs.Amelia elküldött a közeli boltba. Kilépve az ajtón, becsuktam magam mögött azt. Úton lefelé, ismét rá néztem a telefonomra. Nem tudtam másra gondolni, csak Beatrice hívására. Sóhajtva visszahelyeztem az eszközta zsebembe.

[...]

Már órák teltek el azóta, amióta elköszöntünk egymástól Beatrice-el, és már a tanulást is befejeztem. Jelenleg éppen a hátamon fekszem az ágyban, és azt várom, hogy mikor csörren meg a telefonom.
Még nem ért volna haza? De megígérte hogy felhív!
Hasra fordulva könyökeimre támaszkodva, kémleltem telefonom kijelzőjét.
Még messengeren sem elérhető. Hát én ezt nem értem.
Kivettem magam alól karjaimat, és csak bámultam a tv-t. Nem igazán kötött le a műsor, de nem nagyon tudtam mit csinálni. Pár perces várakozás után, vettem a bátorságot hogy felhívjam. Felültem az ágyon, tárcsáztam a számát, de ki volt kapcsolva.
Ez már nagyon nem tetszik! Lehet megbántottam volna valamivel? Hát majd holnap megkérdezem!

[...]

Másnap kora reggel a portán állva, csak várakozóan álltam az ablak előtt, karba font kezekkel.
Miért nem jön?

-Mi a baj Mr.Kaname?- Magára vonta figyelmemet, Mr.Frank. -Nem jön, a tanulója?- Csalódottan néztem vissza, az utca felé.

-Hát, igen úgy néz ki.- Fújtatva, visszafelé vettem utamat, a zeneterembe.

[...]

Az első órám után, megkerestem Susan-t, hogy rá kérdezzek arra, hogy tud-e valamit Beatrice-ről, de nem jártam sikerrel. Ő sem hallott semmit. -Jól van, azért köszi!- Nehezen de magamra erőltettem egy mosolyt. -Na megyek is, szia!- Már mentem volna utamra, de ő megfogta kezemet. Meglepve néztem le a cselekedetére, végül pedig arcára.

-Figyu Leo! Már egy ideje meg akartam kérdezni..- Látszólag zavarba jött. -De nem lenne kedved, velem lógni ma suli után?- Tekintete olyan bizonytalan volt, mint én magam. Nem tudtam, hogy mit is feleljek, mert hát nem akartam megbántani.

-Ne haragudj Susan, de nem tudok veled lógni ma. Sok az elintéznivalóm.- Válaszom nagyon nem tetszett neki, de nem adta fel.

-És holnap? Vagy esetleg utána?- Szeméből áradt a reménykedés.

*Molly szemszöge*

Fájdalmas emlékek tették pokollá, minden percemet órámat.
Már tegnap óta magamnál vagyok, de egyszerűen nem engednek ki a kórházból! Kapkodva hadarva, de még nehéz higgadtsággal is próbáltam elmagyarázni, hogy muszáj elmennem, mert a lányom apja újra feltűnt, de hát persze hogy senki nem értett semmit abból, amit mondtam. Próbáltam a főorvos szájába rágni, hogy a támadóm pont az a férfi volt, aki már évek óta megkeseríti az életünket. De mivel nem beszámíthatónak lettem bélyegezve, így egy biztonsági őrt állítottak, a kórterem ajtajához. Most pedig tétlenül ülök az ágyamon, és olyan szinten ideges vagyok, amit szavakkal leírni sem tudok. Imádkozva vártam tegnap is, hogy bejöjjön hozzám Beatrice, de még azóta sem hallottam felőle. Állítólag az nap bent volt nálam, amikor történt a támadás, de azóta senki sem látta. Attól rettegek, hogy már rá találhatott az az aljas féreg, és elvitte magával. Engemet is el akart, de nem sikerült neki. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, láttam a munkatársamat, aki elkergette őt.

[...]

Három nap telt el azóta, amióta magamnál vagyok, és eddig négy sikertelen szökési kísérletet tudhatok magam mögött. Most abban reménykedem, hogy valóban be jön ma hozzám a munkatársam, aki megmentett engem. Muszáj tőle segítséget kérnem, mert nem tudom hogy mi fog történni, ha túl késő lesz! Még az sem érdekel, hogy a jobb lábam, és a bal kezem el van törve. Ha alkalmam adódik, én azonnal megkeresem a lányomat, azt a férget pedig egyszer és mindenkorra megölöm, ahogy azt ő tette az én anyámmal. A mai napig nem tudom felfogni, hogy hogyan tudott anyu, egy ilyen aljadékkal összeállni, az apám halála után. Ráadásul még évekig el is tűrt neki mindent!
Tenyerembe temettem arcomat, hogy legalább a jó ég ne lássa könnyeimet.
Anyám halála is balesetnek lett titulálva, mondván megcsúszott a lépcsőházban, és pont úgy érkezett, hogy a fejét bevágta a radiátorba, aminek köszönhetően nyílt koponya törést szenvedett, majd lassan elvérzett. Igaz ennek már tizenkilenc éve, de én akkor sem hiszem el, amit mondtak a haláláról! Azelőtt is az életem maga volt a pokol, de amint betöltöttem a tizenhatot, az a gerinctelen úgy erőszakolt meg sokadjára, hogy nem védekezett, én pedig teherbe estem Beatrice-el. Hogy őszinte legyek, nem akartam megtartani őt, de a nevelőapám megfenyegetett. Azt mondta, hogy megfog ölni, ha elvetetem. Így hát hosszú ideig rettegésben éltem, egészen addig a napig, amíg én magam vágtam fel a saját ereimet a bal csuklómon, de az a átkozott még időben kihívta a mentőket. Ha akkor ott nem hibázok, akkor most nem kellene szenvednie Beatrice-nek!

*Beatrice szemszöge*

Hát ez az én sorsom? Egy sötétség borította, dohos szagú helyen kell meghalnom? De amíg nem érkezik meg ez a fajta megváltás, addig tűrnöm kell a veréseket? Ezt egyszerűen nem bírom tovább! Nem tudom hogy hol lehetek, mert egy székhez vagyok kötözve, a szám pedig letapasztva. Már napok óta semmit sem ettem, ittam. Szó szerint éheztet! Alig van valamennyi erőm! Ha talán nem lennék megkötve, akkor az is lehet, hogy ledőlnék a székről. Minden felé rezzenésre azonnal oda kapom a fejemet, de szerencsére már jó ideje nem jött be, vagy le. Az elrablásom napjáról, szinte alig van emlékem. Egy darabig ficánkoltam, amikor a hajamtól fogva rángatott maga után, majd megfogta a fejemet, és beleverte a falba. Onnantól minden elsötétült! Úgy érzem, hogy egy hajszál választ el az őrülettől. Meg akarok halni!
Addig-addig dölöngéltem jobbra balra, amíg eldőltem a székkel. Mérhetetlenül erős fájdalom sújtotta a jobb karomat, ami miatt azonnal mélyen fájdalmas hangot adtam ki, az orromon keresztül.