Pulóverem zsebeiben pihentetett kezekkel, kapucnim takarta, lehajtott fejjel battyogtam hazafelé, a megalázó esemény után. Nem is törődve azzal, hogy még volt hátra két órám. Nem bírtam tovább. Nem tudtam másra gondolni, csak arra a megaláztatásra, amit át kellett élnem.
Valóban ennyi volnék? Csak egy kihasználható, alja népek közé tartozó ribanc? Egy lúzer, aki képtelen magát megvédeni?
Lassan könnyek kezték homályositani látásomat, de nem adtam meg a sorsnak azt az örömöt, hogy sírni láthasson. -Többé már nem!- Halk szavaim csak úgy visszhangzottak, az eső verte térben.

-Hé!- Futástól való lányos lihegés törte meg, mély gondolataimat. Egészen aprónyit megrezzentem, de nem álltam meg. -Várj meg!- Utolsó hangosabb két szava, meggyőzött arról, hogy hozzám beszélt. Azonban ami leginkább elhitette velem, az a vállamra suhanó tenyere volt, ezzel megállásra késztetve.
Ismerős a hangja! A kínosan lihegő nevetése.
-Kérlek bocsásd meg, a nemrég történteket! Túl messzire ment Olivia! Csak megakart leckéztetni, de arról nem volt szó, hogy fizikai bántalmazásig is elmegy a dolog.- Szavai üres fülekre találtak. Nem vetettem rá, tekintetemet sem. -Beszéltem vele. Igaz nem értett meg, de nem is igazán érdekel. Jól vagy amúgy?- Idegesített minden szava, de még sem állítottam le.
Most mégis mit vár tőlem? Ő is csak nevetett. Másodlagos, utánfutója annak a fekete hajú hárpiának.
-Hát jól van..- Észhez kapva levette vállamról kezét, de ugyan csak nem adta fel a nyalizást. -Egyébként engem Susan-nak hívnak. Neked mi a neved?- Hidegen hagytak a szájából hallottak. Figyelmen kívül hagyva őt, egyszerűen tovább folytattam utamat hazafelé.
Nem foglak beköpni benneteket, ha ettől tartasz!

Nagy sóhajtásomat követve, bedugtam füleimbe a fülhallgatókat, végül elindítottam egy random számot a telefonomon. Hagytam a dallamoknak, hogy lassan átjárják minden porcikámat. Megérintsék az elmém, de elsősorban a szívemet.
Bármi is történt eddig velem az életben, én mindig is a zenébe menekültem. Független a műfajtól, csak ebben leltem örömöm. Ha nem hallgathatnám, biztosan megőrülnék! Néha öntudatlanul is nyomkodom, a láthatatlan zongora billentyűit.
Egy halvány mosoly ült arcomra, amint szemeim elé ugrottak, a gyermekkori emlékképeim Molly-val.
Sohasem feledem, hogy mi volt az a dal, amit dúdolt nekem a nővérem, amikor apánk örjöngve verte szobánk ajtaját, hulla részegen. Mindig igyekezett megnyugtatni, azzal a rövidke kis dallammal.

*Múlt: Csak egy ölelés ami kell*

-Nyissátok ki ezt a kurva ajtót!- Üvöltözött apánk, Molly szobáját takarta ajtón túl. Erejében gazdagon verte ököllel, a már ütött kopott barna torlaszát. Mi mit sem törődve a hamarosan minket elérő veréssel, csak egyetlen rövidke dalt dúdolt nekem, miközben én, egyre jobban az ölében kuporodtam.

-Csak egy ölelés ami kell, ha szomorú vagy. Egy bátorító szó, ha egyedül vagy. S mikor a bánatod már túl nagy, tudd mi utadon haza kísér, az ez a kis dal.-

*Jelen: A szakadó esőben*

Újra és újra lejátszódott fejemben, minden ehhez hasonló emlékem. Úgy érzem, hogy ha ennek a dalnak hangot adok, akkor nem eshet bajunk. A verést mindig azután kaptuk, amint a dal félbeszakadt.

Időközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy már "haza" is értem. A viszonylag magasnak mondható, teljesen leépült emeletes ház előtt állva, rászorítottam kezemmel, a vállamon pihenő hátizsák pántjára, amit már teljesen eláztatott az eső. Lassan felvezettem szemeim látását az épületre, ezzel is utat adva az eső cseppeknek, arcomra.
Szeretem az esőt. Ilyenkor senki sem látja, ha éppen könnyesek szemeim.
Nemtörődöm módon, hagytam leáztatni magamról sminkem egy részét. Majd miután végül megelégeltem azt, utam a lépcsőházba vezetett. Tekintetem végigkísérte, a már teljesen leélt, régies szagu folyosót. Végig simítottam kezemmel, a rozsdásodó fém korláton, ami egészen a ház tetejéig kísérte a lépcsőfokokat. Fel battyogtam a harmadik emeletre, egy szóval a lakásunk szintjére. Azonban nem matattam zsebemben kulcsom után, hogy bejuthassak, a "biztonságot" nyújtó menedékbe, mert időközben a bejárati ajtó levél bedobójára szegeződött látásom. Hamar feltűnt, hogy tele volt tömve, egy rakás levéllel, amik nem mások voltak, mint számlák. Sóhajtásommal egyidejűleg, inkább a korlátnak támaszkodva felnéztem, az épület többi szintjére. Meglepetten véltem felfedezni, hogy egy fekete pulcsis ember mozgolódott, a legfelső lépcsőfokozatokon.
Vajon mi lehet a tetőn? Itt lakunk már pár hónapja, de sohasem jártam még fent.
Némaságomat, telefonom csörgése szakította félbe. Higgadtan kivettem pulóverem zsebéből, az említett tárgyat.
Molly az. Bizonyára már értesítették az iskolából, hogy ellógtam két órát.
Unott fújtatással nyugtáztam, végezetül utoljára felnéztem, az épület legfelső szintjére. Egy utolsó mély levegővétel után, fogadtam hívását.