Emlékszem hogy egy láthatatlan mosoly lapult arcomon, miközben vacsoráztunk. Magamon éreztem tekintetét néha, de nem mertem íriszeibe pillantani! Valahogy nem voltam képes rá, mert hisz amúgy is már túl közel volt hozzám. Nem fizikailag, hanem sokkal inkább lelkileg. Számomra ez nagyon szokatlan, mert nagyon hosszú ideje már annak, amikor utoljára ilyen közel engedtem valakit magamhoz. 
Levettem törölközőmet a fogasról, hogy meg törölhessem magamat. 
New York-ba való ide költözésünk előtt, számtalan más helyen éltünk már Molly-val, de van egy hely, amit egyszerűen nem tudok elfelejteni. California! Ott lettem először szerelmes, egy korombeli fiúba. Akkor még nem is sejtettem azt, hogy egy nap ott kell majd hagynom őt. Amikor Molly elárulta, hogy látta apát a városban, szinte azonnal kivett az iskolából, hogy tovább menekülhessünk. Azt viszont sosem árultam el neki, hogy miért is fájt nekem annyira a költözés. Annak a fiúnak adtam a szüzességemet, egy héttel a költözésünk előtt. Úgy omlottam össze belül akár csak egy kártyavár, miután közölte velem a srác, hogy sajnálja azt hogy el kell mennem, de hát akkor ennyi volt. Nyugodt szívvel sétált el előttem, én pedig akkor jöttem rá, hogy ő igazából sohasem érzett úgy irántam, ahogyan én iránta. 
Magamra öltöttem egy hosszú fekete alvós pólót, egy fehérneműt, és egy szintén említett színű rövidnadrágot. Fürtjeimet félszárazra szárítottam, fogat mostam, végezetül rendbe raktam a fürdőszobát. Mielőtt elhagytam volna a helyiséget, a kád mellett lévő tisztító szereket tároló szekrényre készítettem, Leo-nak szánt törölközőjét. Magamhoz vettem a sajátomét, hogy majd kiterithessem a szobámban. 
Sóhajtásommal egy időben, hagytam el a mosdót. Már éppen szólítottam volna vendégemet, hogy szabad a fürdőszoba, de már nem találtam őt a kanapén.

-Leo?- Keresni kezdtem tekintetemmel. Lassan körbejártam a lakást, de nem találtam sehol. Azonban a saját szobámban még nem jártam, így hát oda véve irányomat, észrevettem, hogy halvány lámpafény szűrődött ki onnan. 
Mit keres odabent? Direkt szóltam neki, hogy az a hely tabu! 
Haragos lépteim után, kinyitottam az ajtót, majd akkor szemeim elé tárult ő, ahogy a matracomon ülve, a falnak dőlve aludt. Kezében fogta a régi családi képemet, ami már félig az ölébe volt csúszva. A fényképen Molly és én voltunk láthatóak. Néma csendben közelebb sétálva hozzá, leültem mellé. Akaratom ellenére is mosoly szökött számra arca láttán. 
Olyan mint egy kisgyerek! 
Óvatosan eltűrtem szemébe lógó fekete hajtincsét, azonban lassan vállamra dőlt feje. Szinte azonnal megijedtem, és szaporábban kezdtem venni a levegőt. Pont az a melegség kezdte átjárni testemet, amit már nagyon rég éreztem, bár valahol mégis fájt legbelül, az emlékek miatt. Futni rohanni kívántam, hogy elűzzem magamtól azt, ami felé már amúgy is fénysebesen haladtam. 
Kérlek Leo! Nem akarom ezt. Nem akarlak megszeretni! 
Könnyeim lassan szemeimbe kúsztak, igaz ez hamar el is múlt szerencsére, mert meg kellett lepődnöm azon, hogy az édesen alvó fiú, álmában beszélni kezdett. 

-Hol van az a lány?- Motyogta. Felvontam szemöldökeimet. 
Milyen lányról beszélhet? 
-A kasszámnál állt! Rizs.- Kényelembe próbálta helyezni magát vállamon. 
Rizs? Ennek semmi értelme! 
-Neki hoztam, de eltűnt..- Alighogy kimondta, felriadt. Értetlenkedve nézett körbe, majd amint ráeszmélt arra, hogy rajtam aludt, megriadva az ellenkező oldalára borult. Jómagam rögvest nyugtatni kezdtem őt.

-Ne félj, csak elaludtál!- Kémleltem kába arcát. -Menj el zuhanyozni, addig megcsinálom az alvó helyedet a kanapén. Rendben?- Mosolyogtam rá, bár fáradt szemei alig mutatták annak jelét, hogy értett bármit is abból, amit mondtam neki. 

[...] 

-Kész!- Sóhajtva leültem az ülőalkalmatosságra, közben tekintetemmel körbe vizslattam, a félig üres nappalit, de látásom megakadt az ablakon. Az utca halvány lámpa fénye, ritmusos pislákolása magára kívánta figyelmem. Egy darabig fürkészve azt, teljesen elbambultam. 
Vajon milyen lányról beszélhetett, aki eltűnt? Kassza, rizs. 
Töprengeni kezdtem, de egy kis idő elteltével lassan bevillant egy emlék jelenet. 

*Múlt: kínos helyzet*

Kezd elegem lenni abból, hogy Molly-t hétvégén is dolgoztatják. A legtöbb ember ebben a két napban, már rég pihen, és a családjával van. 
Sietősen felraktam két darab almát, és egy csomag rizst a szallagra. Az állt tervemben, hogy bemegyek nővéremhez, hogy odaadjam neki az egyik almát, otthon pedig megfőzzem a rizst, ahhoz a pár szem tojáshoz, ami maradt. De végül bárhogy is számoltam a pénzt, az említett főzést igénylő étel, nem jött ki az összegből. Roppant mód elszégyelltem magam, hogy nem volt nálam elegendő fizető eszköz, így hát azon kezdtem el idegeskedni, hogy hogyan is közöljem az eladóval, hogy lenne valami, amit még sem vennék meg. Bár ami azt illeti, nem könnyítette meg a helyzetemet. Folyamatos bámulása, szinte lyukakat égettek arcom minden szegletére. -Neharagudj, de a rizst vissza rakhatnánk? Nincs annyi pénzem most.- Motyogtam feszülten, bár rajtam kívül nem állt több ember a kasszánál. Rettentően égett a képem, amiért meg kellett őt kérnem arra, így hát azért sem voltam képes szemébe nézni, sokkal inkább el tudtam volna ásni magamat. De ha még ez nem lett volna elég, ő közelebb hajolt hozzám. Igaz nem engemet nézett, de akkor is kellemetlen volt számomra. Végül visszahúzódott, és már megint bámult. Már azon járt az eszem, hogy ott hagyok mindent a fenébe, azonban akkor megszólalt. 

-Tudnál várni egy pillanatot?- Várakozóan állt, a reakciómra. Jómagam bólintottam egyet, ő pedig a rizzsel a kezében, elment. Egy másodpercre utána néztem, végül megfogtam a két darab almát, és elsiettem a helyszínről. 
Ezt az égést, hát ez nagyon kínos volt! 

*Jelen: A pislákoló utcai lámpa*

Emlékeimből egy előttem tellegető tenyér zökkentett ki. Némán néztem fel a gazdájára, mondhatni egyből szemügyre vettem fürdés utáni szerelését. 
Vizes kócos fürtök, a kedvenc világoskék hosszú pólóm, ami rossz számításaim szerint, még sem takarta őt annyira. Na és a törölköző, ami fedte alsó tájékát. Nagyon vicces ez a fajta külseje, azt meg kell mondanom. 
Arcáról leolvasható volt zavara, és hogy mondott is volna valamit, meg nem is. 

-Hát..- Olyan piros volt, mint egy paradicsom. Tekintete az őt takaró törölközőre vándorolt, hála neki én is oda néztem egy pillanatra. -A helyzet az, hogy még sem rejt valami sokat a felsőd. Nyugi! Van rajtam boxer, de mégsem akarok abban flangálni előtted.- Legalább őszinte. Elnevetve magamat, felálltam a kanapéról. 

-Vettem a lapot, ne izgulj!- Számhoz emelve kezemet, kuncogtam rajta. -Már be is mentem a szobámba!- Hátat fordítva neki, elindultam az említett helyiség felé. Azonban akkor, pont egyszerre szólítottuk egymást. Ugyan nem néztem vissza, de vártam mondanivalóját. 

-Előbb kezd te!- Átadta a szót. Tekintetem lassan a padlóra vándorolt, ugyanis kicsit elszégyelltem magamat, amiért akaratom ellenére is de kihallgattam az álma tartalmát. Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem kérdésembe. 

-Mondd Leo.. Te dolgoztál már boltban?- Valahol féltem a válaszától, bár hogy miért, azt nem igazán tudtam. 

-Már visszanézhetsz! Betakartam magamat a takaróval.- Adta tudtomra a cselekedetét. Így hát az engedéllyel együtt megfordulva ránéztem, a már kanapén üldögélőre. -A kérdésedre a válaszom az, hogy igen. De az igazat megvallva, még mindig boltban dolgozom, csak hétvégente. Ugye mivel nincs lakáskulcsom, így hát csak akkor tudok dolgozni, amikor otthon vannak a fogadott szüleim. Mielőtt kérdeznéd azért nincs, mert az a lány, aki helyemre ment Japánba, ő véletlen magával vitte azt. De az őszi szünetre haza fog jönni, és mielőtt én is haza mennék Japánba, oda fogja adni.- Az utolsó mondatát, nem igazán volt kellemes hallgatni. -De amúgy miért kérdezted?- Kíváncsi pislogása, aligha hagyta mosoly nélkül arcomat. 

-Hát..- Nyeltem egyet. -Igazából nem érdekes.- Elvettem róla tekintetem. -Én szerintem lefekszem.- Bátortalanul mutattam magam mögé. 

-Rendben, aludj jól!- Hiába nem vetettem rá pillantásom, éreztem hogy mosolygott. 

-Te is!- Válaszomat követően, azonnal szobámba szedtem lábaimat. Becsuktam magam mögött az ajtót, aminek háttal neki dőltem. Hatalmas sóhajtásom, már nagyon jönni akart. Tekintetem a padlóra vándorolt. 
Haza fog menni ősszel? De én.. 
Karba fontam karjaimat, és az ablakomhoz sétáltam. 
Én nem akarom, hogy itt hagyjon!
Egy másodperc alatt dühös lettem magamra. 
Jaj már Beatrice! Ne legyél ekkora idióta! Miért foglalkozom vele? Neki is megvan a saját élete, családja. Szinte már majdnem felnőtt ember! Nekem sem ártana úgy viselkednem. 
Leguggoltam matracomra, karjaimmal pedig átöleltem térdeimet. -Megvan a magam problémája!- Fújtattam. -Nem hiányzik nekem az, hogy olyas valakiért is aggódjak, aki a világ másik részén él igazából.- Lassan eldőltem az ágyon. -Meg aztán csak barátok vagyunk! A barátok pedig ennyire nem aggódnak egymásért!- Magamhoz öleltem a kis párnámat. -De akkor én mégis miért teszem?- Sóhajtásom ezúttal, kicsi fájdalmat okozott mellkasomban. 

*Leo szemszöge* 

Tudom hogy nem szép dolog a hallgatózás, de én mégis megtettem. Elmosolyodtam Beatrice ajtaja előtt, de ami azután történt, azt még isten sem láthatta előre. Ugyanis az ajtó hirtelen kinyílt, én pedig nagyra kikerekedett szemekkel néztem, a szintén sokkolt lányra. 

-Leo.. Te..- Pontosan úgy nem találta a szavakat, ahogy én sem. 
NE MÁR! EZ OLYAN KÍNOS! 

*Leo szemszöge vége*