Mire kiértünk a boltból, az eső is elállt. Egy apró mosollyal nyugtáztam azt, de időközben megálltam a biciklitároló mellett, majd felnéztem a kitisztulni látszó égre. Vettem egy mély levegőt. -Szeretem az eső illatát!- Éreztem ahogy suttogásom elért, a biciklije mellett álló, reklám táskát fogó fiúhoz. De egyáltalán nem zavartattam magamat. Hiába volt néma, mégis magamon éreztem tekintetét.

*Leo szemszöge*

Akaratom ellenére is elmosolyodtam szavain.
Egészen idáig azt hittem, hogy csak én szeretem ezt az illatot!
Rövidesen ismét találkozott tekintetünk, de ami leginkább elvarázsolt, az a mosolya volt.
Igazán erős lány!

[...]

Meg kell mondanom, elég érdekes módon oldottuk meg, a hazafelé vezető utat. Beatrice elmondása szerint, még nagyon messze lakott a bolttól, így hát felvetettem azt az ötletet, hogy üljön fel a biciklim hátuljára. Miután véghez vittük a műveletet, én felraktam a kormány egyik rúdjára, a fehér reklám szatyrot, amikben a vásárolt élelmiszerek lapultak. Időközben Beatrice, körbefonta karjaival testemet, ami nagyon kellemes érzéssel töltött el. Lepillantottam mellkasom előtt, összekulcsolt kezeire. Még a pulóveremen keresztül is éreztem, tenyerei melegét. Arcomra, lassan mosolyom ült, aminek jelenléte egyáltalán nem okozott problémát!

*Beatrice szemszöge*

Békésen hátának dőlve, képes lettem volna elaludni, mert teste csak úgy árasztotta magából melegét. Függetlenűl a történtektől, Leo mellett sikerült nyugodt maradnom. Nem mondom azt, hogy nem nyomasztottak a pár órával azelőtt történt események, de valamiért megtudtam tartani nyugalmamat, mégha nem is beszéltünk. Valami azt súgta, hogy mellette nem eshetett bajom, azt az érzést pedig próbáltam kiélvezni, amíg lehetőségem volt rá!

Egyre kevesebb autó járt már az utakon, így pusztán csak a bicikli láncai törték meg csendünket, de egyáltalán nem zavart. Kémleltem a házak ablakaiból kiszűrődő lámpák fényeit, közben arra gondoltam, hogy hamarosan én is hazaérek. Azonban akkor ismét eszembe jutott Molly. Szinte szemvillanás alatt elkeseredtem!
Az okát nem tudtam, de valamiért az utolsó alkalomnak emléke ugrott szemeim elé, amikor a szobám matracán alva találtam őt.
Olyan szomorú voltam, amiért csalódások sorozatát okoztam neki, de ő mégsem vesztette el hitét bennem. Őszintének kell lennem! Valamiért nem tudom elhinni azt, hogy Molly lenne az édesanyám. Ha ez igaz is volna, akkor mégis mi okból titkolná el, a saját lánya elől ezt a komoly dolgot? Amíg nem bizonyosodom hitelességét illetően, addig ezt nem fogom elhinni! De mi lenne akkor, ha valóban ő lenne az? Mit mondanék neki? Haragudnék-e vajon, amiért tizenhét évig titkolta előlem? Erre a választ, még magam sem tudom. Ha valóban ő az anyám, akkor kellene lennie valamilyen papírnak, amin ez rajta szerepel! Amint lehetőségem nyílik rá, körülnézek az iratai között.

-Na és itt, most merre?- Megállt biciklijével, válaszra várva. Kiegyenesedtem, hogy szemügyre tudjam venni a helyszínt, végül előre mutattam.

-Innen a második épületben lakom.- Alig hogy válasszal szolgáltam, ő ledöbbenve nézett hátra rám.

-Ezt most nem mondod komolyan? - Sohasem láttam még, ezt az arc kifejezését. -Én is ott lakom!- Szavaitól magam is gyökeret eresztettem.

-Hogy micsoda?- Leszálltam a járműről, hogy jobban láthassam arcát. -Hányadik emeleten?- Még mindig nem akartam elhinni.

-A legtetején!- Hatásszünettel pislogtunk egymásra. -Te?-

-Harmadikon!- Ő maga is leszállt a bringáról. Döbbenetünk olyan nagy volt, amit szavakba önteni aligha tudtam volna.

-Hogy nem láttalak még soha sem?- Értetlenkedve váltogatta rajtam szemei látását.

-Nem tudom!- Amint feleletemet adtam, eszembe jutott egy pár emlék jelenet. Párszor volt olyan, hogy elment mellettem a lépcsőházban, egy szintén kapucnis srác, aki elég halkan köszönt.

-Hogy én mekkora vak vagyok!- Zökkentett ki a felismerésével. -Hát persze! A kapucni!- Zavartan gyengén nevetni kezdett, amihez magam is hozzá kapcsolódtam. Ezt követően, szinte automatikus mesélésbe kezdtünk, miközben folytattuk utunkat ahhoz a házhoz, ami mindkettőnk ideiglenes lakhelyét biztosította.
Hihetetlen hogy mennyi közös van bennünk! Ez nem lehet pusztán csak a véletlen műve! Az lehetetlen!