Könnyeim áztatta arcom, Leo sötétkék pulcsiba bújtatott hátához simult, miközben karjaimnak kezei, teste körül átfónodva kapaszkodtak egymásba mellkasa előtt, amíg ő eszét vesztve tekert biciklijével, a kórház irányába.
Nem vagyok képes másra gondolni, csak a nővéremre. A kórházból értesítettek, hogy egy sikátorban talált rá egy férfi, és azonnal kihívta hozzá a mentőket. A nő elmondása szerint, valaki elkaphatta Molly-t, a reggeli órákban. A sérüléseiből arra következtettek, hogy megverték. De annak a valószínűsége sincs kizárva, hogy meg is erőszakolták. Istenem mondd! Mégis mit ártottunk mi a nővéremmel?

[...]

A célhoz érve, azonnal leugrottam a járműről, és nyomban berohantam az épületbe, amíg Leo lezárta a biciklijét. Olyan gyorsan teremtem a recepcióra, hogy szinte mindenki engem bámult. De ha őszinte akarok lenni, engem egy cseppet sem érdekelt akkor ott. Hadarva kérdeztem, hogy merre találom a nővéremet, de mint kiderült, még a műtőben volt. Több csontja is eltörött, némejik szilánkosra. A hír hallatán, idegesen, rémülten, zokogva hajamba téptem kezeimmel. Tanácstalanul tettem egy két fordulatot, azonban Leo addigra már előttem állt. Szégyen ide vagy oda, de ismét a karjai közt kerestem vígaszom. Záporozó könnyeimet, pulovere itatta fel, karjai pedig szorosan magához vontak.

-Hidd el, hogy minden rendben lesz! Sikerülni fog a műtét, és be fognak engedni hozzá!- Vigasztaló szavai, és hátamat gyengéden simogató tenyere, lassan de csillapítottak sírásomon.

[...]

Már legalább két órája vártunk a váróban, egymás mellett ülve. Jómagam üveges tekintettel pásztáztam, a velem szemben lévő fehér faliórát. Fájdalmas volt nézni, ahogy a hosszú mutató, csak úgy egymás után hagyta maga mögött, a másodperceket, perceket. A kellemetlen csendet, a mellettem ülő fiú törte meg. Valamire ráeszmélt, ami miatt hamar idegessé vált.

-Basszus! Ne haragudj, de nekem el kell intéznem egy telefonhívást!- Adta tudtomra tervét, majd villámgyorsan felállt mellőlem, végül telefonja után kutatva, elhagyta a várót. Csendben néztem utána, ujjaimat tördelve.
Add istenem, hogy felépüljön a nővérem! Rajta kívül nincs másom, nekem csak ő a családom!
Tekintetem kezeimre vándoroltak, amik csak úgy feszülten hevertek ölemben. Úgy éreztem, mintha egy perc, megfelelt volna egy órának. Tenyeremre pillantva, feltűnt hogy piszkos volt. Vissza emlékeztem az esésre, amit a figyelmetlenségemnek köszönhettem. Időközben az is eszembe jutott, hogy Leo mindvégig támaszom volt, a bajban.
Megvigasztalt, ide hozott, itt is megnyugtatott, és nem hagyott magamra. De miért ilyen jó hozzám?
Lassan felnéztem tenyeremből, végül arra a döntésre jutottam, hogy megkeresem őt, és megköszönöm neki, hogy segített. Így is tettem! Felálltam a székről, majd elindultam arrafelé, amerre ő ment. Azonban amint oda értem a kanyarhoz észrevettem, hogy még mindig telefonált. Félreértés ne essék, nem szándékoztam kihallgatni, de valahogy úgy alakult, hogy ez megtörtént.

-Hát nem tudom. Talán majd írok valamelyik osztálytársamnak, hogy be tudna-e fogadni, erre az éjszakára.- Feszülten fürtjeibe túrt. -Dehogyis haragszom! Inkább én kérek bocsánatot, hogy nem tudtam időben hazaérni! Ti nem tehettek arról, hogy munkába kell mennetek!- Lehajtotta fejét, szabad kezét pedig fekete nadrágja zsebébe helyezte.
Ó basszus! Miattam nem tudott időben hazaérni. Ne már! Mekkora egy barom vagyok. Még csak bele sem gondoltam abba, hogy ebből neki akár baja is lehet. Meg sem kérdeztem, hogy ráér-e egyáltalán. Bár igazából mondta a suliban, hogy tanulnia kell. Valószínűleg nem akarta elmondani, hogy nincs kulcsa a lakáshoz, ahol ideiglenesen lakik, mint cserediák.
-Ne aggódjatok, meg fogom oldani!- Igyekezte nyugtatni, a vonal túlsó felén lévőt, közben felém fordította fejét, de én azonnal visszahúzódtam a fal takarásába.
Hogy őszinte legyek, most nagyon nagy bűntudatom van. Ha akkor nem esek el, most ő nem lenne itt, és nem lenne ekkora slamasztikában. Olyan önzőnek érzem magam!
Az önhibáztatásomból, a doktor úr hangja zökkentett ki, aki a nevemen szólított. Rohamtempóban siettem hozzá, nem törődve semmivel sem.

-Kérem! Mondja azt, hogy felépül a nővérem!- Remegő tekintetemmel fürkésztem, a férfi nyugodt arcát.

-Nyugodjon meg kisasszony, rendbe fog jönni a nővére! Jelenleg még nem ébredt fel az altatásból, de ha gondolja, bemehet hozzá.- Egy gyenge mosollyal utamra engedett, végezetül rá mutatott Molly kórtermére.

-Köszönöm doktor úr!- Eszem vesztve siettem a kitűzött irányba. Amint Leo elé értem, megragadtam a csuklójánál fogva, hogy magammal húzzam. Nagyon meglepődött, de nem ellenkezett, így felvette sietős lépteim tempóját. -Eszedbe ne jusson elmenni!- Rápillantottam értetlenkedő arcára. -Amíg nem biztos a mai esti holléted, addig velem maradsz!- Adtam tudtára az én nézőpontomat.

-Várj!- Megállt egy pillanatra, aminek köszönhetően, én is kénytelen voltam. -Te kihallgattál engemet?- Összeráncolta szemöldökeit.

-Igen, de nem volt szándékos! Csak már egy jó időre eltűntél, én pedig meg akartam köszönni neked, hogy támaszom voltál a bajban!- Talán ez volt eddig, a legjobb magyarázat adásom, az egész eddigi életemben. Bár szemmel láthatóan, nem nagyon vette jól a bűnömet, még így sem. -De már tudom is, hogy mivel háláljam meg, amiket ma tettél értem.- Egy halvány mosolyra húztam ajkaimat, amit nem igazán értett, de arca kitisztulni látszott. -Ha nem sértelek meg vele, akkor nálam elalhatsz ma éjjel.- Ajánlatom nem éppen a várt reakciót váltotta ki belőle.

-Tessék?- Elsápadt rögvest. -Nem, nem! Köszönöm, de majd megoldom valahogy!- Hebegett habogott de én közbe vágtam.

-Figyelj Leo! Te mind végig mellettem voltál, pedig már a suliban közölted, hogy nem érsz ma rá. Ez a legkevesebb, amit adhatok. Ne utasítsd vissza!- Nemcsak hogy határozottnak tűnt arcom, valóban az is voltam.
Ez a legkevesebb, amit tehetek érted!