Minden olyan nyugodt és csöndes... békés. Valahogy így képzelem el a halált is. Úgy gondolom a halálban nem kell menekülnünk a saját démonjainktól és mások gonoszságaitól. 

Emlékképek záporai árasszák el a fejemet. Majd az utolsó emlékemhez jutva levegőért kezdek kapkodni. Hangokat kezdek el hallani magam körül. De nagyon tompán. A kórházi műszerek tipikus hangja tudatosítja velem pontosan hol is vagyok. Nehezen nyitom ki a szemeimet.

Tipikus kórházi szobát állapítottam meg, ahogyan kutyafuttában felmértem a környezetemet. Végül Shawn tekintetébe ütköztem. 

- Mióta vagyok itt? - dörzsöltem meg a szememet. 

 - Pár órája. Én találtam rád a szobádban a földön fekve. Eszméletlen voltál. 

- Ott kellett volna hagynod meghalni. 

- Ezt nagyon remélem, hogy csak viccből mondtad. 

- Anyáék hol vannak? - váltottam témát. Shawn tovább szuggerált a szemeivel, de én próbáltam ügyet sem venni róla. 

- Miért nem mondtad el, hogy pánikbeteg vagy? Egyáltalán hogy keletkezett ez nálad? Hisz ismerlek mióta az eszemet tudom...

- Nem fogod hagyni, hogy átlépjük ezt a témát ugye? - néztem rá türelmetlenül.

- Nem! - rázta meg a fejét idegesen és leült mellém. - Elegem van abból, hogy mindig rideg vagy velem és eltaszítasz a közeledből valahányszor egy kicsit is közel kerülünk egymáshoz. 

Átgondolva a hallottak legbelül egyetértettem Shawnnal, hogy milyen szörnyen viselkedem vele. De persze túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt neki is elmondjam. Ezért csak válaszoltam az előzőleg feltett kérdésére. 

- Azon az estén volt. - néztem magam elé és próbáltam felidézni azokat az emlékeket amiket azóta akarok elfelejteni amióta csak megtörtént. - Akkor volt a verseny. Lauren kicserélte a ruhámat, ezért fel kellett hívnom anyát, hogy hozza el nekem a pótruhámat. Te aznap este voltál azon a meghallgatáson, ezért nem is tudtad volna megakadályozni.- nagyot nyeltem, majd folytattam. - Mint minden meccs előtt, aznap is volt egy bemelegítő. El kellett kezdenem, mert anya közvetlen a mérkőzés kezdetére érkezett meg a váltóruhámmal. Lauren nem éppen sportszerűen végezte el a bemelegítést. Persze akkor még úgy tűnt nincsen semmi bajom..Aztán amikor elkezdődött az egész és bemondták a nevemet, hirtelen mintha egy másik testben lettem volna. A szívem túlpörgette magát és bepánikoltam. Az edző talált rám, amikor a második felkonferálásra sem mentem ki. Anyáék behoztak ide...Amikor Lauren megütött agyrázkódást kaptam. Az orvos úgy magyarázta meg, hogy az ütéskör valószínűleg megijedhettem és ezért nem éreztem semmit. De amikor a stressz fokozódott így jelentkezett nálam az egész. Lehet, hogy a kettőnek nincs is semmi köze egymáshoz, lehet hogy van.  Fogalmam sincs. De amikor a dolgok össze jönnek és nagy stressznek vagyok kitéve akkor ez történik velem. 

- Miért nem mondtad el? - kérdezte halkan. 

- Mert nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. Mindenki abban a tudatban volt, hogy önszántamból hagytam ott. Így könnyebb volt minden. A közhiedelem amit meg Lauren rólam alkotott meg kicsit sem tükrözi a valóságot. 

- De ez neked akkor is fáj, ugye? Különben nem ájultál volna el. 

Nem néztem a szemébe. Nem akartam a szemébe nézni, mert jól tudtam, hogy ha megteszem nem fogok mást látni mint sajnálatot. Mindig is utáltam, ha az emberek így néznek rám. És sajnos nagyon sokan így néznek rám. Az életem egy katasztrófa, és erről csak is csak én tehetek. 

- Miért érzem úgy, hogy még mindig valamit elhallgatsz előlem? Megbeszéltük, hogy nem hazudunk egymásnak. 

- A hazugság és az elhallgatás két külön dolog Shawn. Ha jól emlékszem te sem mondtad el, hogy a ballagásunk előtt már két héttel tudtad hogy elmész. - és bumm. Régi sérelmek. 

- A támadás a legjobb önvédelem. Gondolom ezt is mostanság tanulhattad. Régen nem kellettek feltételek ahhoz hogy megbeszéljük a gondjainkat. 

- Shawn mit akarsz tőlem hallani? - kérdeztem a szemeire meredve. És eltaláltam...de az a kis sajnálat amit egy pillanatig is észre vettem rajta, hirtelen a semmivé lett és inkább valamiféle bántottságot véltem észrevenni. Annyira utálom ezt. Mindig megbántom és ez engem végül mindig arra késztet, hogy jóvá tegyem. Most sem volt másképp a szituáció. Nagyot sóhajtottam és könnyeimmel küszködve válaszoltam neki. - Gerald a szobámban várt rám amikor felmentem. Az egész estét megtervezték. 

Shawn keze ökölbe szorult a karfán és idegesen nézett rám. Az idegességtől fel is ugrott a székről és az ajtó fele kezdet menni, amíg nem rászóltam. 

- Most hova mész? Mert ha a zsaruknak akarsz szólni felesleges. 

-  Már régens rég ezt kellett volna tennünk. Bántott igaz? 

- Nem számít. - ráztam meg a fejemet. - Ki kell állnom Lauren ellen egy boxmeccset. Miután elvert békén hagynak. Erre megy ki az egész. 

- Nem! Arra megy ki hogy teljesen hülyét csináljanak belőled és úgy játszanak veled ahogyan azt ők akarják. De ez nem így működik. 

-Ez az én harcom Shawn, nem a tied. Én azt mondtam végig csinálom.  Meg fogom mutatni Geraldnak, hogy nem foghat meg olyan könnyen. Úgyhogy légyszíves szólj a nővérnek, hogy leszedhet a gépekről és haza megyek. 

Shawn úgy tűnt szót fogad nekem és szólt anyáéknak és a nővérnek. Pár órán belül már a nyaralóba tartottunk. Amikor beértünk a házba szó nélkül felmentem a szobámba és becsuktam magamra az ajtót. Csak próbáltam megnyugodni és össze szedni a gondolataimat. 
Nem hagyhattam, hogy Lauren megkapja amit akar. A feladás nem az én reszortom ezért elhatároztam, hogy felkészülök amennyire csak tudok. Pontosan 6 nap áll a rendelkezésemre. Lauren előnyt élvez velem szemben, mert ő évek óta edzi magát. De ha az ügyességemet és a fürgeségemet belevesszük, ami Laurennek soha nem ment olyan szinten mint nekem, akkor kb. ugyanannyi az esélyünk arra, hogy megnyerjük. 
Kora este végül felvettem egy futónadrágot és egy sportmelltartót és kimerészkedtem a szoba hűvöséből. A lépcsőn lefele menve finom illatok csapták meg az orromat. 

- Merre mész? - kérdezte anya amint meglátott.  

- Futni. Majd jövök.

Bedugtam a fülhallgatómat és utamra is indultam. Ilyenkor nagy előny, hogy a nyaraló a természetben van és nem a betondzsungeles nagyvárosban. Ahogy futás közben a lágy nyári szellő megcsapta az arcomat és a hajamat simogatta erőt adott ahhoz, hogy csináljam. Csak futottam és próbáltam minden idegességemet és bánatomat magam mögött hagyni. Már sötétedett, amikor úgy véltem eléggé elfáradtam ahhoz, hogy haza mehessek. A házba belépve mindenki az asztalnál evett.

- Gyere te is enni szívem! - nézett rám anya. 

- Köszönöm, de majd én eszek később. 

- És nem szeretnél jönni te is társasozni?

- Talán majd máskor. - azzal fel is mentem, hogy lefürödhessek. 

A zuhany alatt csak az járt a fejemben, hogy vajon meddig mehetek még el. Anyu szemében ott volt a csalódottság amikor azt mondtam nem játszok. Tudom, hogy szeretne velem lenni úgy mint régen. Nem mondja, de reméli, hogy egyszer minden olyan lehet mint régen. Olyan mint én...de sajnos pontosan ezért is tudom, hogy egyszer már nem fogja megkérdezni ezeket a kis apróságokat...és attól a perctől kezdve a lányát elvesztette...elveszt engem. De nem tudok más lenni. Nem tudok tovább lépni. Ez már kicsit sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ez már nem arról szól, hogy megbántottak, ez már nem a szerelemről szól. Ez rólam szól. A saját civódásomról, hogy megtaláljam önmagamat és a sok sérelmet ami valaha ért elfelejtsem és tovább léphessek. 

A szobám szőnyegén ültem késő este és próbáltam dalt írni. Próbáltam a gondolataimnak hangot adni. Halkan kopogott valaki. Shawn dugta be a fejét, mint ahogyan azt sejtettem. Senki más nem zargatna, amikor egyedül vagyok raja kívül. 

- Bejöhetek?

- Ha azt mondom, hogy nem elmész? - kérdeztem továbbra is háttal neki.

- Nem, nem hiszem. - ezután belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Leült mellém és az ágynak háttal dőlt. Nézte ahogyan a húrokat egymás után pengetem. 

- Nem hagynak a gondolataid nyugodni, igaz? - kérdezte halkan. 

- Ritka, hogy hagynak. - A mellettem lévő boros üvegre tévedt a szeme. 

- Ilyenkor mindig lezsibbasztod magadat? - vette el és a címkét kezdte vizsgálgatni. Amikor azt hittem elkezd okoskodni végül meghúzta ő is. Csak bámultam rá nagy szemekkel és próbáltam felfogni a jelenetet. - Most nem tudsz hova tenni. - nézett a szemembe. - Úgy tűnik mégsem különbözünk annyira..mert én sem tudlak hova tenni. Nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is állunk. Ellöksz magadtól folyamatban, de aztán hirtelen mindig fordul a kocka és egy pillanatra megnyílsz előttem. De aztán történik valami és megint kezdjük elölről az egészet. Mintha két idegen emberek lennénk. 

- Azok is vagyunk, Shawn. - vontam meg a vállamat. 

- Látod megint ezt csinálod. Nem válaszolsz nekem őszintén. 

- Mert a gondolataim nem csak másokat bántana meg, hanem engem is. 

Egy ideig mindketten hallgattunk. Emésztettük a saját gondolatainkat. 

- Néha nagyon remélem, hogy a gondolataim igazak és más minden mint aminek látszik. Szeretném, ha igaz lenne az, hogy valójában nem utálsz. Hogy csak szeretnél így büntetni amiért itt hagytalak.

- Még mindig nem érted. - nevettem el magamat kínosan. - Soha nem erről szólt. - ráztam meg a fejemet. - Amikor azon az estén azt mondtam szeretlek, azt nem csak egy egyszerű szeretlek volt...szerelmes voltam beléd Shawn. - meredtem rá. - Akkoriban mindent megtettem volna érted. De amikor te elmentél, azzal azt bizonyítottad, hogy ez a szerelem viszonzatlan. És a jövődet már elképzelted nélkülem. Szóval akkoriban teljesen össze törtem. Szóval tovább kellett lépnem. Meg kellett változtatnom mindazt aminek hozzád volt köze. Az életformámat, a környezetemet, a barátaimat...a viselkedésemet. Új ember lettem. Így könnyebb volt idővel minden. 

- Én..

- Ne is mondj semmit! - szóltam közbe. 

- Én ezt nagyon nem így akartam. - dörzsölte meg a homlokát. 

- Ne aggódj! Azóta minden más. Nem kell félned, hogy nekem bármi nyomasztó dolgot teszel. Már régen volt, az érzéseim régen kihaltak már. 

Shawn nagyot nyelt. 

- Gondolom akkor már nem számít, ha azt mondom akkoriban ...mindegy. - pattant fel. 

- Most is elfutsz. - közöltem a nyilvánvaló igazságot. - Nem mersz beszélni, mert félsz a kitöréseimtől. 

Vissza nézett rám és megrázta a fejét. 

- Nem erről van szó. Csak ha tudnád az igazságot sem változna semmit ez a dolog. Jogos az utálatod.

- Ezt hogy érted? 

- Nem csak te törtél össze amikor elmentem. A szívem szakadt meg attól, hogy nem történhettek meg a dolgok még az előtt, hogy elmentem. A szerelmed nem volt viszonzatlan, Hals. - azzal ott is hagyott. Az érzések úrrá lettek rajtam és zokogni kezdtem. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket.