Egész este az járt az eszembe, amit Doni mondott. Tényleg nem ismer és nem tudja milyen vagyok, de ha nagyon végig gondolom az egész életem akkor egy nagyon kicsit igaza van. Jó, oké valljuk be, hogy teljesen igaza van. Mikor még volt családom akkor is meg kellett magam játszanom. Az anyám előtt, az apám előtt, a barátaim előtt. Senki nem tudta, hogy ki is vagyok igazából. És, ha még tovább gondolom akkor én sem. Magamnak is idegen vagyok. De lehet, hogy addig jobb, mert mi van, ha a felszín alatt csak rosszabb van? Ha még rosszabb vagyok, mint gondolom? Akkor már nem tudok mit tenni. Magamat már nem tudnám megmenteni, másom pedig nincs. Öt éve egyedül vagyok. Olyan titkaim vannak, amiket senki nem tud.
Tökéletes családom volt nyolc éves koromig. Aztán az anyám rákos lett és két évre rá meghalt. Apám az ivásba menekült és csak pár hónapig bírt elviselni. Először csak nem foglalkozott velem aztán később ő is belátta,hogy csak teher vagyok és minden nap megütött, de ha nem akkor szavakkal bántott.
Anyukám mindent megtett volna ertem. Imádtam. De az élet elvette tőlem. Az élet egy kibaszott kurva.
Egész este nem szóltam hozzá. Magamban szenvedtem. És nem csak azért, mert hiányzott a rossz. Hanem, mert rájöttem, hogy baromira egyedül vagyok. De nem akartam sebezhető lenni. Muszáj, hogy azt lássák, hogy erős vagyok. De Doni már átlátott rajtam. Viszont többet nem fog megtudni. Kívülről láthat, de belülről nem.