Adrien boldogan ébredt másnap. Marinettetel álmodott és már most nagyon várta, hogy élőben újra láthassa. Az a lány egyszerűen annyira gyönyörű, hogy képes lenne napokat eltölteni csak azzal, hogy őt figyeli. Tetszett neki kékesfekete haja, amit két copfban hordott. Szerette karcsú termetét és vágyott rá, hogy egyszer a karjaiba zárhassa majd. Az arcán lévő imádni való szeplői, pedig csak még aranyosabbá tették.

De leginkább a hölgy zafír kék szemeit imádta, amik első pillantásra rabul ejtették. Azok a szemek kísértették és fokozták érzéseit iránta.

Ha már érzések. A fiú még sosem volt ezelőtt szerelmes. Ez a lány pedig egyetlen találkozással megváltoztatta ezt. Egy folytában csak ő járt a fejében. Olyan tűzet lobbantott lángra benne, amiről nem is sejtette, hogy lehetséges. Vágyott a hangjára és egy érintéséért bármit megtett volna. Birtokolni akarta őt, bár szégyellte, hogy így érez.

Eddig gondolni sem akart a szerelemre, mert tudta, hogy érdekből kell majd házasodnia. Úgy volt vele könnyebb, ha nem is tudja milyen. Mert akkor nem tudja majd, mit veszítene el. Most viszont másra se tudott gondolni, minthogy kézen fogva sétál Marnittetel. Hogy lágyan átöleli őt és szorosan hozzá bújik.

Vajon milyen lehet megcsókolni? Tényleg annyira puhák az ajkai, mint amennyire annak látszottak? Vajon neki lesz valaha is lehetősége, hogy megtapasztalja milyen érzés? Csak reménykedni tudott, hogy lesz rá alkalma.

Ezzel a gondolattal befejezte is álmodozását és kikelt az óriási, baldachinos ágyából. Megmosakodott és felöltözött. Majd elindult az étkezőbe, ahol mindig az édesapjával közös, csendes reggelijét fogyasztja el. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor muszáj volt a királlyal találkoznia.

Az étkező volt az egyik legnagyobb helyiség a kastélyban. Jobb oldalt hatalmas, színes üveg ablakok szakították meg a fal monotonitását. Bal oldalt az előző királyok családi portréijai tarkították a helyiséget. A terem nagy részét egy hatalmas mahagóni asztal foglalta el, körülötte a hozzá illő székek sorakoztak. A padlót vörös szőnyegek takarták.

Az asztalfőn ült az uralkodó, mint mindig. Mögötte pedig a róluk készült festmény. A kép készültekor Adrien még csak 6 éves volt így anyja ölében ülhetett. Nem szerette azt a festményt, mert mindig arra emlékeztette, hogy milyen boldogok voltak, mikor még élt az anyukája. Meg, hogy talán már sose lesznek azok újra.

Gabriel, a király és természetesen Adrien apja csendben ette a mai reggelijét. A herceg, a reggeli jókedvét megőrizve, vidáman foglalt helyett a jobbján.

- Jó reggelt, fenség! - mondta kedélyesen.

- Jó reggelt, neked is, fiam! - válasz közben Gabriel még csak rá se nézett a fiára. Túlságosan lefoglalta, a reggeli jelentések átolvasása.

Adrien megszokásból fel se vette. Neki látott az ételnek és, hogy a vele szemben lévő portré szereplőit századjára is kielemezze unalmában. Vagyis hozzá kezdett volna, ha tegnap nem találkozik Marinettetel. Hála neki a gondolatai egy folytában pörögtek. Észre se vette és már ábrándozott is.

Gabriel befejezve olvasnivalóját, úgy érezte ideje újra szóba hoznia a fiának a születésnapi báljait. Meg kellett tudnia pár dolgot még tőle. Ezért ránézett és meglepve látta ábrándos tekintetét. Történt vele valami, amiről ő nem tud?

- Fiam! - kezdte Adrien kifaggatását. - Minden rendben van? - a fiú meglepődve tapasztalta, hogy apja hozzászólt. Ráadásul a hogyléte felől érdeklődik. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen.

- Igen, természetesen, semmi bajom. Miért kérdezi?

- Mert olyan álmodozó arcot vágtál. Van valami, amit nem mondtál el?

- Nem, nem, dehogy. Mégis mire gondol?

- Ha nem ismernélek, azt hinném belehabarodtál valakibe. - A királyfi legszívesebben ráordított volna: 'De hiszen nem is ismersz. Sose vagy velem. Sosem beszélgetünk csak, ha neked muszáj.' Másrészről pedig megijedt. Ennyire látszódna, hogy elrabolták a szívét. Nem lehet ilyen átlátszó.

- Ööhhmm. Még jó, hogy ismersz. - próbálta elrejteni a szavai mögötti szarkazmust. A király még vetett rá egy gyanakvó pillantást, majd lezártnak tekintette a témát.

- Szóval, most, hogy ezt megbeszéltük rá is térhetünk a fontos dolgokra. Az egy hónap múlva megrendezett bálokról lenne szó. Remélem a megbízottad hozzá látott már az előkészületekhez.

- Természetesen. Nino, amint rábíztam, munkához is látott.

- Ennek örülök. Na és már kiválasztottad a biztosan meghívandó hölgyjelölteket?

- Nem, őszintén nem sok kedvem van hozzá, hogy kiválasszam, kik lehetnek a jövendőbelijeim. De ezt te is tudod. Mivel már többször is igyekeztem neked elmagyarázni, mennyire nincs ínyemre egy érdekházasság. Az a törvény hibás. Mégis miért kellene házasodnom, amint felnőtt korba léptem? Ráadásul, hogy csak egy nemes származású lányt szabad elvennem! Miért nem házasodhatok szerelemből?

- Mert te leszel a király és egy uralkodónak biztosítania kell a hagyományokat és törvényeket. Nem megszegnie. Viszont ezt már megbeszéltük.

- Nem beszéltük meg, csak te azt mondtad, nem vita tárgya és megtiltottad, hogy szóba hozzam.

- Ma igazán különös vagy Adrien. Ráadásul eddig semmi bajod nem volt azzal, hogy csak nemes lányt kérhetsz meg. - A királyfi meg se tudott szólalni. Erre nem tudta, mit mondhatna, amivel nem leplezi le magát. Ezért inkább csak hallgatott tovább és bízott benne, hogy apja nem sejti mi a valódi baja.

- Most meg hallgatsz? Ez igazán gyerekes tőled. Azt hittem ennél érettebb vagy már. Azt hiszem az lesz a legjobb, hogy ma hagylak, amíg le nem nyugszol. De már csak két heted van eldönteni kiket, hívsz meg. Ha addig nem döntesz én választok helyetted. - mondta végül fenyegetően majd magára hagyta a herceget a gondolataival.

~Aznap délután~

- Adrien! Adrien! - szólítgatta legfőbb bizalmasa és legjobb barátja. - Figyelnél rám végre? - De a herceg nem reagált. Túl dühös és zavarodott volt még a reggeli miatt. Ezért tovább püfölte kardjával az előtte lévő gyakorló bábút, ami semmiről se tehetett. De neki jó érzés volt kiadni rajta a haragját.

- Adrien! - kiáltott most rá az apród fiú. A másik srác hirtelen felkapta a fejét rá. Csak most vette észre barátját.

- Nino! Mióta vagy itt? - kérdezte miközben zavartan vakarta meg a tarkóját. Nem akarta figyelmen kívül hagyni a másikat, csak zaklatott volt.

- Csak fél órája. - legyintett. - Viszont te nagyon ki lehetsz készülve. Mégis mi történt veled? - A trón örökös rögtön belekezdett a mesélésbe. Elmondta, hogy találkozott Marinettel, hogy miket beszéltek és hogy, valószínűleg első látásra beleszeretett a lányba. Majd elmesélte, hogy veszett össze a királlyal.

- Hűha. - mondta tömören a barna bőrű srác.

- Csak ennyi? Azt hittem azért ennél többet mondasz.

- Várjál, előbb fel kell dolgoznom! Szóval bele szerettél egy cselédlányba és még találkozni akarsz vele, sőt, ha jól értettem sokkal többet is? - A herceg csak bólogatott. - De a törvény miatt ez nem lehetséges és apád is lehet sejt valamit. Hát nehéz ügy, haver. De bárhogy döntesz, én segítek neked.

- Kösz. Jó, hogy rád mindig számíthatok.

- Ez csak természetes. A barátod vagyok.

- Szóltál Félixnek?

- Persze csak arra vár, hogy szólj és átveszi a helyed és te újra szabad is leszel. Gondolom, rögtön sietsz, ahhoz a lányhoz majd.

- Te a fejembe látsz. Akkor hívhatod is. Én pedig távozom. Majd jövök.

~Félórával később a vízpartnál~

Adrien még soha se sietett annyira, mint most. De egyszerűen nem bírta tovább. Látnia kell a lányt vagy megőrül. Ő viszont nem volt ott. Nem baj akkor leül a fa tövébe és itt fog várni rá. Biztos el fog jönni. Hisz rajta is látszott, hogy még szeretne találkozni vele. Vagy nem?

A királyfi pedig várt, várt és csak várt. Már a hold is feljött, viszont a lánynak semmi nyoma. A fiú már nagyon aggódott. Vajon valami baja esett, azért nem jön? Vagy talán neki mégsem olyan fontos, hogy újra találkozzanak? Lehet, hogy csak ma nem tudott jönni. Vagy már volt itt korábban és azért nincs.

Akárhogy is Adriennek muszáj volt mennie. Holnap majd korábban jön. Akkor biztos találkoznak. Hazament és hamarosan már az ágyába feküdt és azon agyalt, hogy holnap majd újra láthatja az ő kedvesét.

Sajnos viszont ez nem így történt. Hiába volt egész délelőtt, ott a lány nem jelent meg és mivel délután vendégeket vártak vissza kellett mennie. Akármennyire nem is akart. Lehet, hogy a lány szándékosan kerüli? Talán nem is kedveli? Sőt lehet, hogy utálja?

Ugye nem? Azt nem élné túl. Azt el tudja viselni, ha a lány nem szereti viszont. De csak akkor, ha legalább a barátja lehet. Nem bírja ki a lány nélkül.

A harmadik nap végre változást hozott. Nem, nem találkozott vele, de talált a fa egyik eldugottabb részén egy üreget, amiben egy levél volt neki címezve. Marinette írta. Izgatottan olvasta végig, de csak az állt benne, hogy a lány holnap délután 3-kor jön a találkozóhelyükre és 6-ig vár a felbukkanására. Utána nem tud itt maradni. Adrien örült, hogy végre újra találkozhat majd a lánnyal.

~Másnap két óra~

Adrien bár tudta, hogy Marinette csak egy óra múlva jön, mégis már a helyszínen volt. Nem akarta még egyszer elszalasztani a találkozást. A várakozás már így is kezdte megőrjíteni és felkorbácsolta vágyait és érzéseit. Nem kellett sokat várnia. A lány is hamarabb felbukkant, bár nem vette észre a fiút, aki a fának dőlve feküdt a puha pázsiton. Kezében egy apró kosarat hozott.

A herceg, amint észrevette őt, rögtön felpattant és gondolkozás nélkül gázolt át a hideg vízen. Meg se érezte. Csak most újra a lánnyal szemben állva jött rá mennyire is hiányzott neki.

- Szia - köszöntötte. Szíve szerint meg is ölelte volna, de még nem érzett elég bátorságot magában, ezért csak egy kézcsókot nyomott a lány kacsójára - Örülök, hogy végre megint találkozunk.

- É-én is. Bár m-már ke-kezd-kezdtem azt hi-hinni, hogy ne-nem tar-tartod meg az í-ígé-ígére-ígéreted.

- Ilyesmi még csak meg se forduljon a fejedben. Én mindig megtartom a szavam. De mi van a kosaradban?

- Cs-csak pár sü-süte-sütemény, a-amit én csi-csinál-csináltam, ha meg éhez-éheznénk.- mondta Marinette enyhén elpirulva. Már el is felejtette milyen jól is néz ki a fiú ilyen közelről. - Ta-talán le i-is ülhet-ülhetnénk.

Helyet foglaltak a fűben, majd kissé feszengve elkezdtek beszélgetni. Marinette még mindig dadogott, ha túlságosan zavarba jött. Tehát szinte végig, mivel Adrien egyáltalán nem akart messze lenni tőle. Kis idő múlva tényleg megéheztek és neki láttak a lány sütijeinek.

- Ez isteni - Adrien az első harapás után csak falta őket.

- Eny-ennyire íz-ízlik?- kérdezte a lány büszkén mosolyogva.

- Igen. Még sose ettem ilyen finomat.

- Bi-biztosan csak túl-túlzol.

- Nem, tényleg így van. - tömött be a szájába még kettőt.

- Ha i-ilyen finomnak ta-találod, hoz-hozhatok más-máskor is. - Adriennek rögtön felcsillant a szeme.

- Az nagyszerű lenne, köszönöm. Tudod, nálunk nem igazán van ilyesmi, mert anya is nagyon jó cukrász volt és emiatt az édességek apát mindig rá emlékeztetik.

- Ó, te szegény! A-akkor nyu-nyugodtan kérhetsz bár-bármit, a-amit szeretnél enni és é-én elkészítem ne-neked.

- Ez igazán kedves tőled.

Nem is tűnt fel nekik, hogy elrepült az idő és újra eljött a búcsú ideje. Ezért szembe álltak egymással.

- Ne-nekem me-mennem kell.

- Biztos nem maradhatsz még egy kicsit? - fogta a keze közzé kedvese kezét.

- Bi-biztos. Már í-így is a-alig ak-akart e-el-elengedni a mos-mostoha apám. Ha-ha most nem é-érek o-oda idő-időben, akkor ne-nem tu-tudom el-eljöhettek-e m-majd még.

- Akkor tényleg jobb, ha mész. Rosszul viselném, ha nem láthatnálak megint. - Marinette újfent paradicsomnak hitte magát, de azt hiszem ez érthető. - De mielőtt még elmész, beszéljük meg, mikor láthatlak legközelebb?

- Ne-nekem hol-holnap i-ilyenkor is j-jó, ha ne-neked is. Viszont, h-ha még s-se tud va-vala-valamelyik-valamelyikünk jönni, ak-akkor í-írjuk meg és te-tegyük o-oda, ah-ahova, én is.

- Rendben, nekem mindkettő megfelel. - A beszélgetés alatt elég bátorságot gyűjtött, hogy megtegye a következő lépést. Hirtelen, de finoman megölelte Marinettet. Hihetetlen érzés volt a karjába zárni a lányt, aki nem számított hasonlóra sem. Ellenben egyáltalán nem bánta és visszaölelte a fiút. Ezt a pillanatot mindketten végtelenek érezték.

Végül a lány szakította meg. Tényleg indulnia kellene, ha holnap is látni akarja Adrient.

- Viszlát - köszönt, de mielőtt megfordulhatott volna, az ifjú kezet csókolt neki.

- Viszontlátásra, hölgyem. - majd elengedte és ő is haza indult.

Az elkövetkezendő egy hét így telt el: 3-körül találkoztak, Marinette hozott valami finom sütit. Az ifjú befalta. Beszélgetek.

Az idő elteltével a cseléd lány se dadogott és pirult már el csak egyszer-kétszer. Természetessé vált nekik egymás közelsége és rendszeres lett az elköszönés előtti ölelés. Sőt a találkozás elején is szívesen alkalmazták.

Ahogy pedig egyre jobban megismerték egymást, egyre inkább egymásba szeretek. Bár ezt egyikük se vallotta be a másiknak. Viszont Adrien érezte, hogy ha tényleg szeretné megtenni, akkor el kell mondania szerelmének az igazat. Tudnia kell ki is ő valójában. Mégpedig a következő találkozásukon.

~Az a bizonyos találkozó~

- Szia, Marinette! - köszönt neki kissé félénkebben, mint szokott, de ez érthető, hisz most akarja neki elmondani, hogy ki is ő valójában. Reméli, ez nem változtat köztük semmin.

- Szia, Adrien! - kivételesen ő kezdeményezte az ölelést. A fiú persze örömmel viszonozta a gesztust. Főleg, mivel kicsit félt, ez az utolsó alkalma rá.

- Valamit el kell mondanom neked. - kezdte, de akaratlanul is remegett egy picit a hangja és félve szemlélte a másikat. A lány is megszeppent ettől a mondattól. Vajon mi lehet az?

- Rendben. Hallgatlak. - próbált megnyugtató lenni.

- Én nem az vagyok, akinek hiszel - sütötte le a szemét.

- Ezt, hogy érted? - nézett gyanakvóan rá.

- Én nem nemes vagyok, mint gondolod. - A másik nem értette, de akkor még is mi? Talán van esély rá, hogy nincs is köztük rangbeli különbség? Talán mégis szerethetik egymást? Talán boldog lehet vele?

- Hanem? - kérdezte rettegve a választól.

- Valójában Adrien herceg vagyok. A királyság trónjának a várományosa. Az uralkodó egyetlen fia. - A hölgy még sosem akarta azt ennyire, hogy ez csak egy rossz vicc legyen. Ez sokkal rosszabb, mintha nemes lenne. Akkor maximum elítélnék őket, de hercegként a törvény is tiltja a kapcsolatukat.

- Mondd, hogy ez nem igaz! Kérlek, mondd, hogy nincs így! - szinte könyörgött a fiúnak, hogy másítsa meg a tényeket. Nem akarta elhinni. - Ez nem lehet igaz.

A királyfi sejtette, hogy a lány nem fog örülni neki, de azt nem hitte volna, hogy ennyire megviseli majd.

- Nem tehetem. Pont, ahogy arról se tehetek, hogy hercegnek születtem. Viszont hidd el, én sosem szeretem az lenni. Mindig is vágytam rá, hogy valaki más legyek. De nem lehetek. - Marinette nem volt képes tovább visszatartani a könnyeit és öntudatlanul fúrta a királyfi mellkasába síró arcát.

Sejthette volna. Amilyen az ő szerencséje, mégis, hogy hihette, hogy valaha is lehet közte és a fiú között bármi. Gondolhatta volna, hogy egy nemes nem lenne ilyen kedves vele. Csak egy herceg lehet ilyen lovagias, ilyen jó.

Ő pedig beleszeretett. Már meg se kéne lepődnie a balszerencséje miatt. Hát persze, hogy az egyetlen srác kell neki, aki biztos nem lehet az övé. Még akkor se, ha viszont szereti.

Már azt hitte egy ritka percre, hogy talán nem is előkelő. Azonban ennél nagyobb már nem is lehetne a kettejük közötti távolság. Miért történik ez vele? Mit vétett, hogy ezt érdemli?

- Marinette, kérlek, ne sírj! Ez semmin se változtat. Ettől én még ugyanaz maradok. - igyekezett megvigasztalni, bár őt is a sírás kerülgette. Ezek után, hogy mondhatná el, hogy mit érez iránta?

- Hogy mondhatod ezt. Ez mindent megváltoztat. - ellenkezett tehetetlenségében. Ha sikerülne megutáltatnia magát vele, akkor talán elmegy, és soha többé nem látja majd. Úgy talán el tudná felejteni.

- Dehogyis. Ettől még találkozhatunk tovább. Lehetünk még barátok. - Igen, barátok. A lány valószínűleg amúgy se szereti viszont. Ő neki meg az is jó lesz, ha a barátja marad. Csak ne veszítse el.

- És mi van, ha én nem tudok csak a barátod lenni? - nézett végre a herceg szemébe. Nem lett volna szabad ezt mondania, habár úgy érezte, már úgyis mindegy. Adrien így se, úgy se lehet az övé. Akkor nem mindegy, hogy tudja-e?

- Marinette? - többet képtelen volt kinyögni.

- Jól hallottad. Amióta találkoztunk szeretlek, és nem tudom többé titkolni. Nem is akarom, mint ahogy nem akarok csak a barátod lenni. De ha ez az egyetlen módja, hogy továbbra is láthassalak, akkor legyen. Mivel mi amúgy is csak barátok lehetünk. - Képtelen volt folytatni heves kirohanását, mert a herceg belefojtotta a szót. Azzal, hogy hirtelen ráhelyezte a lány szájára a kezét.

- Kérlek, ne folytasd! Csak azt mond meg, hogy komolyan gondoltad! Tényleg szerelmes vagy belém? - A másik csak igenlően tudott bólogatni az ajkaira tapadt tenyér miatt. Az viszont alig pár pillanatig takarta arcát, majd átadta helyét valami másnak. Adrien megkapta a választ, amit várt és bár még mindig nem teljesen hitte el, hogy ez az igazság, vagy, hogy nem álmodik épp, érezte, mit kell tennie. Hisz másfél hete csak erre bírt gondolni.

Ajkát óvatosan a lányéra helyezte és magához húzta őt. A szerelme szája puha és édes volt, a srác pedig nem tudott betelni vele. A hölgy meglepve tapasztalta a történéseket, majd visszacsókolta szerelmét. Lassan elmélyítették ajkaik összefonódását. A fiú keze Marinette derekára csúszott. A lány pedig átkarolta kedvese nyakát. Tökéletes pillanat volt mindkettejüknek. Öröm töltötte el szívüket. Majd elváltak egymástól.

- A-Adrien? - nézett kérdőn a másikra.

- Igen? - simított végig lágyan egyetlene arcán.

- Ezt most, hogy értsem? - kérdezte zavarában. - Miért csókoltál meg?

- Azt hittem ez egyértelmű. Azért loptam el az első csókod, mert te meg a szívemet raboltad el. - megállíthatatlanul vigyorgott. Sose volt még ilyen boldog. A hölgy pedig csak tátogni tudott, mint egy üveges szemű hal. Vajon a fiú komolyan gondolja? Lehetséges lenne, hogy viszont szereti?

- Vagyis te is szeretsz? - végül, bár félve, mégis megkérdezte, ami a szívét nyomta.

- Teljesen beléd szeretem, Kedvesem. - Örült, hogy végre kimondhatta.

Marinette szíve repesett e szavaktól. Hát tényleg így van? Ez csodálatos és felfoghatatlan. Viszont nem sokáig lehetett felhőtlen az öröme. Mert eszébe jutott, hogy mi miatt vallottak szerelmet. Adrien a herceg és ő csak egy cselédlány. Ők ketten nem lehetnek együtt, hiszen ott az a törvény.

A fiú is észrevette, hogy a lány kedvét sötét felhők árnyékolják be. De mi lehet a baja? Mitől lett szomorú?

- Miért lett rossz kedved? - Neked talán nem ez a legszebb napod az életedben? - Félt, hogy neki nem jelentet, annyit ez, mint számára. Talán ez a probléma.

- De az. - bizonygatta - Csak... csak...

- Mi csak?

- Csak hiába szeretjük egymást, mi nem lehetünk együtt. Te herceg vagy, én pedig szolgáló lány. Belőled uralkodó lesz, én meg örülhetek, ha egy közrendű felesége lehetek. A törvény miatt, ebből soha nem szabad többnek lennie barátságnál. - Könnyei patakokban folytak arcán, viszont muszáj volt kiábrándítania magukat, mielőtt valami visszafordíthatatlant tennének. Közben próbált, minél távolabb kerülni a szőke hajútól, akármennyire nehezére is esett.

- Marinette! - Adrien megragadta a hátánál és visszahúzta magához. - Tudom mi a törvény, viszont nem érdekel. Én csak téged szeretlek, ezért nem fogok elvenni senki mást. Mindent meg fogok tenni, hogy te lehess a feleségem. Mert csak te lehetsz az én Hercegnőm. - Majd újfent megcsókolta a zafír szeműt. Amivel megpecsételte ígéretét. A lány, pedig hitt neki és bízott benne, hogy tényleg minden rendben lesz.