Talán már hozzászoktatok, hogy senki sem teljesen az, akinek hiszitek. Így van ez Szabinnal is, mivel ő koránt sem az volt, akinek ránézésre gondolták. Mindenki egyszerű nőnek látta, hiszen itt nem ismerték. Ezért is jött ide. Hiszen el kellett szöknie és itt voltak barátai, itt volt a szerelme.

De megint előre szaladtam. Tehát Szabin nem az volt, akinek ki adta magát. Akkor ki is volt? Emlékeztek még a szomszédos országra? Ahova Hubert száműzetésbe vonult? Ahonnan a Mester származott? Csodálatos királyságra. Itt született Szabin is. Még pedig a királyi család harmadik gyermekeként. Nővéreivel sose jött ki igazán, mivel túl sok korkülönbség volt köztük. Ezért is örült annyira, amikor elküldték az Agreste család palotájához tanulni 12 évesen.

Szabin imádta az országot, az embereket és szeretett a másik királyi családdal együtt élni. Leginkább, mert Huberttel tanulhatott, akivel igazán megértették egymást. Mivel mindketten nem voltak közvetlenül trónörökösök és hasonlóan gondolkodtak. Hubert tanította az itteni szokásokra, ő pedig a varázslat rejtelmeibe avatta be. Szinte minden idejüket együtt töltötték.

Körülbelül 14 éves korábban döbbent rá, hogy szerelmes a barátjába. De túlságosan félt, hogy a fiú nem viszonozza ezt. Így igyekezett titkolni. Egyedül a herceg legjobb barátjának mondta el. Megbízott a lovagban, legalább annyira, mint a herceg és a tanácsát kérte. Tom viszont óva intette a vallomástól. Két okból kifolyólag. Először is ismerte a barátja értéseit és tudta, hogy a herceg nem érdeklődik úgy a lány iránt. Másodjára ő viszont belehabarodott. Annak ellenére is, hogy semmi esélye nem volt, hogy a hercegnő az övé legyen.

2 évvel később újabb változás következett be. Tom édesapja meghalt, ezért haza kellett mennie. Feladta lovagi tisztjét és folytatta családja hagyományát és péknek állt. Ezzel egy időben Szabint is haza hívták. Akármennyire is nem akart neki is távoznia kellett. De mindenképp el akart búcsúzni még előtte Huberttől négyszemközt, személyesen. Ezért a palota kertjébe hívta.

- Hubert, azért hívtalak, mert valamit muszáj, elmondanom mielőtt elmegyek. - mondta szemle sütve.

- Mi lenne az tollpihém? – kérdezte a herceg. A becenév már kis koruk óta használatban volt és a lány volt az egyetlen, akit így hívott. A királylány egy ideje többet látott benne. – Hallgatlak. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Hubert, én már egy ideje titkolom, mert nagyon féltem a reakciódtól. De azt akarom, hogy tud meg, amíg itt vagyok.

- Mégis micsodát? – fogalma se volt, miről van szó.

- Én, szeretlek. – mondta ki halkan, bátortalanul. Hubert ledöbbent. Nem akart hinni a fülének.

- Tessék? – kérdezett vissza reménykedve, hátha csak rosszul hallotta.

- Én szerelmes vagyok beléd. – nézett fel rá Szabin.

- Biztos... biztos vagy benne? – a fiú hangja remegett. Nem szeretett volna az utolsó együtt töltött napok után haraggal elválni. De ő nem érzett így a hercegnővel kapcsolatban. Szerette, de mintha a húga lenne. Ráadásul tudta, hogy Tom belehabarodott. Hogy tehetné ezt a legjobb barátjával? – Mármint nem lehet, hogy csak fellángolást érzel?

- Nem. Már két éve így van. Ez több annál. – Nem nézett a királyfira. Szeme sarkában könnyek bújtak meg. – De te nem érzel így, igaz?

- Én... én... Nem tudom. Kedvelek, de eddig nem is gondoltam rá, hogy köztünk lehetne valami.

- És most? – szemébe visszatért a remény. – Most már, hogy tudsz róla?

- Erre még képtelen vagyok válaszolni. Időre van szükségem. Jelenleg túlságosan össze vagyok zavarodva. Ugye megérted?

- Igen. – mondta lelombozódva. – Viszont szeretnék adni valamit mielőtt, elmegyek. Kérlek, csukd be a szemed!

- Rendben. – Az ifjú lehunyta szemhéját. A lány hirtelen odahajolt, kezével közre fogta Hubert arcát és gyengéden csókot lehelt szerelme ajkaira. Majd mielőtt a fiú egyáltalán reagálhatott volna bármit is elszakadt. – Ég veled, Hubert! Remélem legközelebb már válaszolni is tudsz majd nekem. – kiáltott még vissza.

A herceg dermedten állt és lassan kinyitotta szemeit. Elvarázsolva nézett barátnője után, közben óvatosan megérintette száját. Még mindig érezte a hölgy ajkának érintését és bőrének finom illatát.

- Ígérem, hogy nem felejtelek el és válaszolni fogok neked. – Szíve hevesen vert és megváltozott benne valami. Egy új érzés kerítette hatalmába és eddig nem ismert gondolatok sejlettek fel benne. Életében először tényleg romantikus értelemben gondolt tanulótársára. Ezután bárcsak rövid ideig, de fellobbant szívében a szerelem szikrája.

De az idő elteltével megfeledkezett a királylányról és ígéretéről. A szikra túl gyorsan kihunyt. Majd találkozott Szelenával és ő teljesen elfeledtette vele a másik lányt. Innen már ismeritek a történéseket. Kivéve Hubert elmenekülése alatti időt. Ekkor ugyanis Csodálatos királyságban eljött a viszontlátás. Hiszen a herceget Szabin családja látta vendégül.

A hercegnő sietve vette a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb a nagy terembe érjen. Hisz ott várta rég nem látott szerelme. Biztos azért jött, hogy meg mondja a döntését. Talán a kezét is megkéri. Reménnyel volt telve a szíve. Az utolsó akadályt, a szobaajtót szinte betörve vette, viszont megbotlott a küszöbben.

Szerencséjére mielőtt közelebbről megismerkedett volna a mahagóni parkettával két erős kar fogta körül, ezzel megakadályozva az esést. Óvatosan nézett fel a karok gazdájára. De nem az a látvány fogadta, amire számított.

Hubert arca búskomor volt. Szemei alatt sötét karikák, kinézette megviselt, szánalomra méltó. Valami fájdalmas dolog történhetett vele a közzel múltban. De a lánynak fogalma sem volt, mi lehetett az.

- Nem sérültél meg? – kérdezte kissé aggódva. Arcára mosolyt erőltetett, de egyértelmű volt, hogy csak a kedvéért. Közben felsegítette.

- Nem, jól vagyok. Köszönöm. – ahogy sikerült lábra állnia azonnal átölelte a fiút. Részben hálából, részben úgy érezte a másiknak szüksége van rá. A herceget meglepetésként érte a mozdulat, de viszonozta és nehéz szívvel, de egy családi mosolyt villantott. Tényleg jól esett a gesztus neki.

- Jó újra látni téged. – suttogva a lány fülébe. A találkozásuk volt az egyetlen, ami legalább egy kicsit jobb kedvre derítette.

- Téged is. – susogta vissza lágyan.

Az elkövetkező napokat igyekezett a királyfival tölteni és kideríteni rossz kedve okát. Sikertelenül. Hubert, mintha kerülte volna, és ha mégis összefutottak, akkor se nyílt meg neki. Ez a lányt is elszomorította és kezdte kétségbe ejteni. Nem tudta, hogy segíthetne barátján.

Élete legnehezebb időszakainak egyike volt, amíg próbálta a köztük lévő jeget megtörni. Ekkor pedig újabb nehézséget sodort útjába az élet. Egy számára ismeretlen nemes megkérte a szüleitől a kezét. A király és a királyné pedig belegyezett. Az esküvőt egy héttel későbbre tűzték ki és nem hallgatták meg a hölgy kérleléseit és panaszait. Mert bár a lányukkal nem osztották meg, de a családnak nagy szüksége volt és mivel a hercegnő nővérei már elkeltek csak ő maradt feleségnek.

A királylánynak szükségszerű lett a Huberttel való beszélés. Ő volt az egyetlen esélye, hogy megússza. Hisz, ha ő is megkérné, akkor biztos őt választanák a szülei a kérők közül. Csak ebben bízhatott.

- Hubert, Hubert! – kopogtatott a vendégszoba ajtaján, ahova a fiú bezárkózott. – Kérlek, engedj be! Muszáj beszélnünk. – Az ifjú kinyitotta az ajtót, melyen a lány belépett a helyiségbe. A függönyök elhúzva, csak egyetlen kicsiny gyertya lángja pislákolt és igyekezett bevilágítani a szobát. Amint az ajtó becsukódott szembe fordult a sráccal, aki most még lestrapáltabban nézett ki, mint érkezésekor. Eredeti okát elfeledve kérdezett rá megint.

- Mégis mi történt veled? Mi rázott meg ennyire?

- Erről akartál beszélni? – kérdezett vissza keserűen.

- Nem, csak nagyon aggódom érted. Talán, ha tudnám, mi bánt, tudnék segíteni is.

- Ha elmondanám, akkor te is csak szomorúbb lennél. – újabb fájdalmas mosoly. – Neked is jobb, amíg titok.

- Te mondtad, hogy neked bármit elmondhatok. Tudnod kéne, hogy ez fordítva is igaz. Nincs olyan, amit titkolnod kellene előttem.

- Rendben. Ha ennyire akarod, akkor elárulom. Miután elmentél megismertem egy másik lányt. Szelenának hívták és első látásra beleszerettem. – Szabinnak le kellett ülnie, hogy ne rogyjon össze. – Ő nem igazán tudott dűlőre jutni ez ügyben ezért csak barátok lettünk. Nem hitte el, hogy királyi vér vagyok. – nevetett fanyarul fel. – Ezért fogadást ajánlottam. Ha bebizonyítom, hogy igazat mondtam, akkor hozzám kell jönnie. – Barátnője könnyeivel küszködött. – De sokat vártam a bizonyítással Abban bíztam a nélkül is enged nekem és elvehetem. Viszont ő akármennyi idő is telt el, végül mindig visszakozott. Ezért úgy döntöttem bebizonyítom származásomat. Türelmetlen voltam és emiatt hibáztam. A kilétem igazolásának napján ugyanis találkozott a bátyámmal. Rögtön szerelembe estek. Én pedig érthető okokból kiborultam. Emiatt jöttem ide. El kellett menekülnöm onnan, mivel nem tudtam elviselni a látványukat. El akarom felejteni őket, tovább lépni, de egyelőre képtelen vagyok rá. Folyton csak az a kérdés zakatol a fejemben, hogy miért? – A herceg összetörten a könnyeivel küszködött, miközben a lány dermedten emésztette az információt. Barátja mélységesen le van sújtva. Ráadásul egy másik hölgyért epekedik. Nem zargathatja most a saját bajával. Akkor sem, ha ő volt az utolsó esélye. Hisz van még egy lehetőség. Csak el kell hagynia az országát és meglapulni.

- Nem akartalak megbántani téged is, ezért nem mondtam el. Jelenleg te vagy az egyetlen, akit még érdekelek. Nem szeretnélek téged is elveszíteni. – szólt az ifjú. – Fontos vagy nekem és hálás vagyok, hogy befogadtatok.

- Semmiség, hisz ezért vannak a barátok, nem igaz? – A barát szó még sosem fájt ennyire neki, de tudta, hogy jelenleg ez a legtöbb, amit adhat a fiúnak.

- Te is akartál valamit mondani. Valami fontosat. Mi lenne az?

- Áh, az, az nem is olyan fontos. Csak azt akartam tudni, hogy... hogy... Hogy még meddig szeretnél itt tartózkodni?

- Igazán? – kételkedett. – Őszintén, még én se tudom De lehetőleg sokáig. Rendeznem kell a gondolataim és ehhez időre van szükségem.

- Rendben. Akkor én megyek is. Jó éjszakát! – távozott lelombozottan.

- Álmodj szépeket! – köszönt el és egy halvány, szinte láthatatlan mosoly terült el arcán. Jó volt végre elmondania valakinek a bánatát.

Szabin tehát újra tervezésre kényszerült. A szökést az esküvő előtti napra tervezte, hogy legyen ideje felkészülni. Összepakolta cuccait és felkészült a hosszú utazásra. Egy távoli kis szigetre akart menekülni. A palotából egy szekérre fellopózva akart kijutni, majd egy hintót bérelve eljutni a kikötőig. Onnan pedig már nyert ügye lett volna. De még utoljára el akart búcsúzni szerelmétől.

Ezért két nappal az esküvő előtt újra elment legjobb barátjához. Ott tárt ajtókkal fogadták.

- Szia! – köszönt az ágyon süppedő Hubert. – Mi szél hozott?

- Szia! – köszönt vissza a megszeppent lány. Ugyanis a másik fiatal nem viselt felső ruházatot, valószínűleg az elviselhetetlen hőség miatt. Így mindent láttatva edzései eredményéből. – Csak szerettem volna megnézni jobban vagy-e már.

A herceg nem erre számított, ugyanis délelőtt véletlen meghallotta két cseléd beszélgetését. Onnan tudta, hogy a hercegnőt eljegyezték és azt hitte ezt jött megosztani vele, sőt sejtette, hogy legutóbb is emiatt kereste fel. A szolgálok emellett azt is megemlítették, hogy sokan gondolták úgy, hogy ő fogja elvenni a lányt. Hiszen a vak is látta, hogy néznek egymásra. Ez a gondolat, pedig sikeresen elültette a bogarat a fülébe.

- Igen, jobban. Találtam valamit, amivel sikeresen ki tudom venni a fejemből Szelenát. De tényleg csak emiatt jöttél? –

- Természetesen. A barátom vagy és aggódom érted.

A királyfit zavarni kezdte ez a megszólítás, számára érthetetlen okokból. Másrészt nem értette, hogy miért titkolózik a másik. Ennél kevésbé már csak azt nem értette, hogy miért ölelte meg a lány. De ettől függetlenül ő is erősen magához szorította. Jól esett a gyengédség újra összeálló szívének. Halvány remény ébredt a sötétségben. Viszont mire mindezt fel is fogta volna a lány már az ajtóban állt.

- Ég veled, Hubert! Köszönök mindent. – és már lépett is volna ki, ha az ifjú nem áll elébe. Nem hagyhatta elmenni. Valami zavarta az elköszönésben. Olyan véglegesnek tűnt.

- Nem mehetsz el. – és bevágta maga mögött az ajtót. – Valamit nem mondtál el.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz. – játszotta az értetlent.

- Dehogy nincs. Ezt akartad legutóbb is elmondani. Két nap múlva hozzá adnak egy nemeshez, akit nem is ismersz. Tudom, mert véletlenül kihallgattam két szolgáló lányt. Majd utána jártam. Nem akartam elhinni, hogy nem árultad el nekem. A legjobb barátodnak. Nem bízol bennem? Nem tartasz méltónak, hogy megossz velem ilyeneket? Miért titkolózol? Csalódást okoztam? Megbántottalak? Mit tettem, hogy te is hazudsz nekem? – felháborodva vágta a lány fejéhez a mondani valóját. Miközben az ágy szélére szorította. Ahhoz elérve, pedig a lány figyelmetlensége miatt lehuppant. Ő meg két oldalt a kezére támaszkodva, közre fogva barátnőjét, hajolt fölé. Minden menekülési utat elzárva előle. Válaszokat akart.

- Te ezt nem érted! – fakadt ki Szabin.

- Akkor magyarázd meg, hogy megértsem. A barátod vagyok, bíznod kell bennem.

- Ez nem igaz. Én is bízok benned. Csak...

- Csak? Mi?

- Nem akartalak ezzel fárasztani. Most annyi más gondod van. Ez pedig nem olyan fontos.

- Nem fontos? Férjhez akarnak adni egy idegenhez. Ez szerinted nem olyan fontos, hogy elmond nekem?

- Igen, hiszen a mi családjainkban megszokott az érdekházasság. Tudtam, hogy ez lesz, csak azt nem mikor.

- Ez nem igaz.

- Micsoda?

- Azt hitted 2 év elég volt, hogy elfelejtsem? Hiába ismertem meg Szelenát, attól még emlékszem, emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. Életem egyik legszebb pillanatára. Tudom, hogy érzel és azt is, hogy azt tervezted én, kérlek majd meg.

- És akkor mi van? Hisz te nem érzel semmit. Ráadásul össze vagy törve. Most nem várhatom el, hogy válaszolj. Viszont nincs több időm. Ezért bíztam benne, hogy nem tudod meg. Úgy minden sokkal könnyebb lett volna.

- Hogy mondhatsz ilyet. Ha nem is szerelemmel, de szeretlek. Már csak te maradtál nekem. Ha elmondtad volna, segítettem volna.

- És mégis mit tehettél volna? Nem lennél képes elvenni, ha nem szeretnél szerelemmel. Ebben biztos vagyok, hisz ismerlek. Másképp pedig nem tudsz segíteni rajtam.

- Talán tévedsz. A szeretteimért sok mindenre hajlandó vagyok. Olyanokra is, amikre előtte nem. Jelenleg pedig te vagy az egyetlen, aki elég közzel áll hozzám, ahhoz, hogy a szeretemnek nevezem.

- Én akkor sem szeretném, ha ezt tennéd. Nem engedem, hogy meg tedd értem!

- Miért?

- Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjam, hogy feláldozd magad.

- Ezért inkább feláldozod önmagad?

- Ha muszáj, akkor igen. A te boldogságod a legfontosabb nekem.

- Ezek szerint a te érzéseid nem változtak.

- Tévedsz. Bár én is alig hiszem el, de most még jobban szeretlek, mint akkor régen. Azáltal pedig, hogy lemondok rólad, csak még inkább az enyém leszel. Ez bizonyítja érzéseim komolyságát. Hiszen, ha szeretsz valakit, akkor el kell engedned! De még mielőtt ez végleg megtörténne, szeretnék még valamit tőled.

- Mégis mire gon... ? – A kérdést a szájára tapadó ajak miatt nem tudta befejezni. Szabin lecsapott rá és ez felkészületlenül érte. Mégis, amint feleszmélt viszonozta a csókot. Közelebb húzta magához a lányt és úgy szorította, mint aki sose akarja elengedni. Talán így is volt.

A második csókjuk teljesen más volt, mint az első, amit a lány távozásakor kapott. Az ártatlan és röpke volt, míg ez hosszú és szenvedélyes. Érzelmekkel teli. Egyszerre boldog és szomorú, reményteli és reményvesztett. Minden meg volt benne, hogy törött szíve majdnem újra egész legyen. Míg véget nem ért és ekkor újra darabjaira hullott.

- Igazán hálás vagyok, Hubert. Mindig te leszel életem első szerelme. De eljött az ideje a búcsúnak. Isten veled és kérlek, ne felejts el! – Ezekkel a szavakkal távozott. Végre késznek érezte magát tervéhez. Hubert, pedig véglegesen összezavarodott. Már fogalma sem volt, mit érez vagy, hogy mit kéne tennie. Időre lett volna szüksége, mert kezdett kifogyni belőle.

Másnap reggel a hercegnő korán kelt, hogy mihamarabb maga mögött hagyhassa a kastélyt és a bajait. Lassan, óvatosan lopózott a palota folyosóin és természetesen merő véletlenségből ejtette útba barátja szállását. Valójában csak látni akarta még egyszer. Az ajtajához érve vett egy nagy levegőt, majd csöndesen benyitott. A fiú, ahogy számított rá, még az ágyában aludt. Lábujjhegyen oda osont hozzá és utolsó búcsúként lágyan megcsókolta. Viszont az ezt követő eseményekre nem volt felkészülve.

Ugyanis a fiú szemei hirtelen felnyitódtak és olyan sebességgel és erővel, amit egy párduc is megirigyelhetne, megragadta a lányt és maga alágyűrte. A combjaira ülve és két karját leszorítva, tehetetlenné tette.

- Mégis mit akartál? Miért vagy itt? – kérdezte. Majd kicsit lazított szorításán, mikor rájött, ki is van alatta. – Szabin? Hogy kerülsz te ide?

- Csak még egyszer el akartam búcsúzni. Nem számítottam rá, hogy felébresztelek. Most viszont örülnék, ha elengednél. Mennem kell.

- Mégis hová sietsz? Az esküvőd csak holnap lesz. - Majd észrevette az ágy mellett lévő összekészített táskát és összeállt neki a kép. – Te el akarsz szökni?

- Miii? Dehogyis. Én csak... én csak... - sóhajtott. – Igen. Azt terveztem, hogy az egyik szekérre fellopózva hagyom el a kastélyt. Majd a tenger parton hajóra szállva egy kis szigetre menekülök.

- Miért? Nem értem. Azt hittem, hogy megbékültél az érdekházasság gondolatával. Ezek szerint félre értettem a szavaidat.

- Most, hogy ezt tisztáztad magaddal, elmehetnék végre? Tudod, sietek.

- Igazából megkönnyebbültem. – hajolt közelebb a lányhoz. – Akkor nem kell téged is elveszítenem. – mosolygott rá.

- Ez nem változtat a tényen, hogy el kell szöknöm. Ha sikerül nem valószínű, hogy látjuk egymást.

- Azt hiszed, hogy hagylak csak így lelépni? Akkor tévedsz.

- Miért? Azt szeretnéd, ha mégis megházasodnék. Itt tartasz az esküvőig?

- Dehogyis. Viszont nem engedem, hogy nélkülem menj el. – még közelebb húzódott. Már beszéd közben csak centik választották el ajkaikat. – Segíteni szeretnék. Gyorsan előkészítettem a hintóm és itt hagyjuk ezt a helyet.

- És mégis hová mennénk? Miért mennék veled? Hiszen te valaki más után epekedsz.

- Haza, az én országomba. Ott könnyen el tudnál rejtőzni, amíg készen nem állok. Utána pedig...

- Várj csak! Mit értesz az alatt, hogy készen állsz? – zavarodott össze.

- Kész legyek elengedni a múltat és nyitni a jövő felé.

- Egy szavadat se értem. Mégis miről beszélsz?

- Hogy megszöktetlek, így nyerünk egy kis időt. Én pedig lezárhatom a múltat. Elfelejthetem Szelenát. Ha ez bekövetkezik, már semmilyen akadály nem állhat közénk.

- Akadály? Nem állhat? Közénk??

- Igen. Ha sikerül a tervem, akkor pár hónap múlva akár vissza is térhetsz az új jövendőbeliddel.

- Új jövendőbelim??? Megbetegedtél? Vagy mi bajod van, hogy ilyen zagyvaságokat hordasz össze. Mégis ki lehetne a jövendőbelim?

- Természetesen én. – jelentette ki teljes elhatározottsággal és összeérintette szájukat, így lehelve gyengéd csókot kedvese ajkára. – Amióta itt vagyok veled, egyre jobban érzem magam. Könnyebb felejtenem, mert te itt vagy nekem. Ebből kifolyólag megígérem, ha elszöksz velem, elveszlek és viszonozni fogom az érzéseidet. Ezért kérlek, adj egy kis időt, hogy be tudjam tartani a fogadalmamat.

- Rendben. – Szabin szinte sugárzott a boldogságtól. Majd ő is megcsókolta szerelmét.

A hintó dél körül készen is állt az út megtételére. Hubert, pedig bátyja esküvőjére hivatkozva távozott. Előzőleg Szabin is elfoglalta helyét. Így a szerelmesek észrevétlenül tűntek tova a messzeségben.

Most értetlenkedve foghatjátok a fejetek. Ha Hubert és Szabin sikeresen megszökött, akkor mégis miért nincsenek együtt? Sőt miért nem hallott senki se a hercegnőről?

A válasz az, hogy Szabin sose érkezett meg Huberttel az ő palotájukba, a régi otthonukba. Út közben ugyanis az egyik megállónál, nem messze egy sebes sodrású folyótól, útonállók ütöttek rajtuk. A küzdelem során a királylány a habokba esett és párja nem tudott segíteni rajta. A hölgy eltűnt a hullámokban és elragadta a folyó.

A herceg néhány karcolással megúszta az esetet, de szíve újabb sérülést szenvedett. Magát hibáztatta a lány haláláért, még ha az nem is volt biztos. Visszatért, majd az ezt, követtő eseményeket már ismeritek. A királyfi pedig, hallgatott, hogy soha senki ne jöjjön rá szökésükre. Így homály fedte az elveszett hercegnő, hol és hogy létét.

Ezek után nem csoda mennyire ledöbbent, mikor a temetésen viszont látta a halottnak hitt szerelmét. Mihamarabb a nyomába eredt, hogy kiderítse tényleg az-e, akinek hiszi. A piactéren érte utol és megragadta a karját. A nő egyből felé fordult, majd arca megfejthetetlen maszkká keményedett.

- Elnézést, de ismerem önt? – kérdezte hezitálva a férfi.

- Attól függ, kinek gondol. Ha egy egyszerű kézműves asszonyra, akkor talán.

- Nem, nem. Valamikor régről emlékeztet valakire, de ő sokkal több volt egy polgár lánynál. Megszólalásig hasonlított magára, csak fiatalabb volt.

- Tehát nem ismer. Ez esetben engedjen el. Sietnem kell. – Ezen mondatok furcsa deja vu érzést idéztek a férfiban.

- Anya, ki ez a bácsi? – kérdezte egy 9 év körüli, sötét hajú, világoskék szemű kislány, aki a nő kötényébe kapaszkodott. Az apróság fel se tűnt eddig neki.

- Házas és gyereke van? – kérdezte hitetlenkedve.

- Ha az is vagyok, semmi köze hozzá. Hiszen nem ismerjük egymást. – vágta a fejéhez. – Nyugi, kincsem. Csak egy idegen, aki összekever valakivel.

- Egy idegen? Összekeverem? Szerintem ön téved. Tudom ki maga. Vagyis ismertem azt, aki olyan 10 éve volt. – nő kirántotta a kezét a szorításból és hátat fordítva neki, távozásra készült. – Vagy nem így van Szabin?

- Anya, honnan tudja a neved? – kérdezte értetlenül a csöpp lány. A nő megtorpant. Nem volt, mit tenni, ezt nem tagadhatja le.