Egy kopogást meghallva az ajtómon, sóhajtva vettem a kezembe a szemetes zsákot, majd odaballagva kinyitottam azt.

-[Név] én ú-

-Nem. Vidd a cuccod-nyomtam a kezébe a zacskót félbe vágva őt, majd az ajtót terveztem becsukni, azonban ő a lábával megállította azt.

-Mi történt a hajaddal?

-Semmi olyan, amiről neked is tudnod kellene...-hajtottam le a fejemet-Menj el. Nem azért hívtalak ide, hogy kibéküljünk.

-[Név]... Sajnálom.

-Nem kell. Menj innen.

-Én... Én már megbántam!

-Nem érdekel! -tartottam fel a kezem, jelezve hogy maradjon csendben.

-Ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?-szólalt fel egy kisebb csend után, miközben az arcom felé kezdett nyúlni,hogy végig simítson rajta, azonban rácsaptam a kezére egy mérges pillantás kíséretében.

-Nem mindegy az neked?! Ne érj hozzám!-löktem el a kezét egy újabb próbálkozás után.

-[Név]... Üljünk le és beszéljük ezt meg...

-Nem! Elegem van belőled! Csak hagyj már békén! Menj haza! Nem akarlak látni! Mindig! Bármi szart is csinálsz, idejössz és pár szép szóval lerendezed az egészet, majd úgy teszel, mintha soha meg sem történt volna! Nem vagyok hülye! Rájöttem, hogy kihasználod! Azonban most... Most ez nem fog összejönni... Mostmár nem... Rád untam. Csak menj innen és ne keressük egymást soha többé. A zsákban benne van minden cuccod, így nincs már más indokunk, ami miatt muszáj lenne beszélgetnünk... Szia.

A fiú ugyan szólásra nyitotta a száját, viszont be is csukta azt, majd egy bólintással együtt elvette a lábát az ajtó útjából, így végre becsukhattam.

-Szia... -szólalt fel a túlsó oldalról halkan, ámbár elmenő lépteit két perc után sem hallottam.

-Menj már innen...-csaptam rá egyet az ajtóra.

-Szeretlek [Név].

-Én téged nem.

-Rendben-sóhajtott, ezek után pedig már tényleg meghallottam az elhaló lépteit.

A konyhába lépve bevéve az előre kikészített altatóimat lenyeltem azokat egy korty vízzel, majd a szobámba lépdelve befeküdtem az ágyamba, azonban most a jobb oldalra.

Pár napja még Atsumu aludt itt.

Mindig ezen az oldalán aludt az ágynak, hiszen kitúrt a helyemről még annak idején, mondván otthon is ott alszik. Az szerintem meg sem fordult a fejében, hogy nekem, pedig ez az otthonom és én is, de mindegy... Mostmár teljesen mindegy.

Végre visszaállt majdnem minden ugyanolyanra mint azelőtt volt.

Nincs hosszú hajam, visszakaptam a helyemet és ugyanolyan érzelmi állapotom van, mielőtt összejötten volna Atsumu-val.

Szar.

Mit ronthattam el? Mit ronthattam el, hogy ez lett a vége?!

Ohh... Észre sem vettem mikor kezdtem el könnyezni.

Sokkal jobban jártam volna, hogy ha... Hogy ha...

Nem. Azt nem bántam meg, hogy szünetekben vele lógtam, amiért más nem tette. Mi ketten voltunk az egymásra talált kiközösítettek...

Az volt talán életem legszebb 3, inkább 2 és fél éve.

Már nem is tudom, hogy hogyan is barátkoztunk össze...

Viszont arra tisztán emlékszem, amikor Osamu is belépett a baráti körünkbe.

Először kissé féltem felé megnyílni, viszont napról napra egyre többet beszélgettünk, míg végül közösen kezdtük el piszkálni Atsumu-t.

Természetesen semmi rossz szándékkal, viszont valahogy közös hangra kerültünk a fiúval, aminek hatására szívesen űztük ezt a sportot.

Rengeteget nevettük és még ennél is több aranyköpést kreáltunk, amik a mai napig a belsős poénjaink részét képezik, azonban mindig volt valami más...

Mindig volt valami más a hármunk kapcsolatában, amit ugyan először nem realizáltunk, így nem is nagyon foglalkoztunk vele, viszont egy idő után mindenkinek feltűnt, hogy ott van.

Erre pedig az alsó-közepes ballagásunk utáni napon derült fény.

Úgy volt, hogy hárman megyünk el valamerre, így kicsit késve ugyan, de elindultam a találka helyünkre.

Az első furcsa tényező az volt, hogy Atsumu-ráadásul egyedül-a kapunknál várt engem karba tett kezekkel, nem pedig a megbeszélt helyen.

Kissé furcsának tartottam, és el is hintettem azt a kérdést, hogy mégis hol van Samu, ő azonban kerek perec megmondta, hogy nem is tud róla, hogy mi most találkozunk.

Összezavarodottan kezdtem el követni a fiút, hiszen elindult valamerre, miközben azt ecsetelte, hogy me haragudjak meg, amiért átvert.

Persze nem voltam rá mérges vagy semmi ilyesmi, viszont kíváncsi voltam az okára, amiért idehívott, így egy, a padon való gombóc fagyink elfogyasztása után sort is kerítettem rá.

Arra hivatkozott, hogy fagyit szeretett volna enni, csak nem Samu-val és nem egyedül, de mivel hülye nem vagyok ezt nem vettem be és meghúzva a fülét rávettem, hogy elmondja az igazságot.

Azt mondta hiányoznak neki azok az idők, amikor még csak ketten voltunk, amikor még nem volt Osamu és az, amikor még minden csak kettőnkről szólt. Először tényleg csak barátkozás céljából kereste a társaságom, viszont utána már teljesen megváltoztak az érzései.

Éééés.... Itt koppant nálam az a valami. Abban a szent pillanatban tudatodult bennem, hogy szeretem Atsumu-t. Amit az a kis dög ki is használt utána rendesen...

Szerintem mondanom sem kell, hogy még aznap összejöttünk, arról viszont még beszámolnék, ami utána történt.

Osamu mérhetetlenül kiakadt.

Nem. Nem csak azért, amiért nem hívtuk meg arra a találkára, hanem azért is, mert a hármas baráti körünk felbomlott egy tini szerelmes párra, meg egy teljesen elhanyagolt harmadik személyre.

Eltávodtunk egymástól.

Ez volt kicsivel több, mint 2 éve.

Mint már említettem Osamu-val nem tartottam a kapcsolatot, viszont a lelkemre kötötte, bármennyire is elárultuk, hogy ha bármi baj van hívjam fel és segít.

Ezen kívül, pedig csak akkor futottam össze vele, amikor esetleg felmentem a közös albérletükbe, hiszen a középiskolák miatt mind a hárman felköltöztünk a faluból.

A fiú talán ha egyszer felhívott, még egy fél évvel ezelőtt, az egyik évközbeni szünetben, hogy megkérdezze Atsumu nálam van-e, mert már másfél hete nem látta.

Akkor pedig mindketten bepánikolva kezdtük el keresni.

Nekem fel sem tűnt a hiánya, hiszen abban az időszakban a plusz óráim tételeit dolgoztam fel, így elfoglalt voltam, viszont irogatni irogattam a fiúval.

Már... Jobb lett volna, ha akkor gyanút fogok.

Mégis hol a bánatban lett volna máshol másfél hétig ha nem egy nőnél?

Hiszen a szüleinél otthon nem lehetett...

Mindegy. Nem érdekel-ráztam meg a fejem csukott szemmel, aztán egy hirtelen hangulat váltás következtében ismét elbőgtem magam.

Szeretem Tsumu-t.

Hogy mondhattam neki azt, hogy én nem, mikor ő... Mikor ő...

Már teljesen mindegy.