-Tudtam...-vallotta be egy kicsit később a fiú, hiszen tudta, hogy nem leszek mérges rá.

Ez egy természetes dolog, hogy a bátyját védi, nem pedig valami idegen jött-mentet. Nem fogok ezért összeveszni vele...

-Samu... Menj haza.

-Mi? Miért?-kapta felém a fejét hirtelen.

-Én is így teszek. Csak menj haza-vékonyodott el a hangom akaratom ellenére, így a fiú szomorúan rám pillantva kitárta a karjait, hogy egy ölelésbe húzzon, azonban félbeszakítottam-Ne. Ne ölelj meg, mert szét fogom sírni a fejemet...-tettem hozzá az utolsó részt halkabban, ő viszont így is kristály tisztán megértette.

-[Név]?

-Majd beszélünk-biccentettem óvatosan, aztán megindulva az albérletem felé, félúton elbőgtem magam.

Valahol legmélyen tudtam, hogy úgyis ez lesz a vége, azonban mindig elhesegettem a gondolatot, hiszen naívan hittem abban, a fiú nem ilyen.

Semmi baj.

Megjegyeztem. Legközelebb jobban figyelek. Nem... Nem lesz legközelebb.

Persze... Gondolta tart egy másodikat is, akivel szünetekben is találkozhat... Sőt, már abban sem vagyok biztos, hogy én voltam-e az első...

Nem is érdekel.

Becsapva a bejárati ajtót, az az egész lépcsőházban visszhangzott.

-Mégis ki találta ki, hogy a bejáratival szemben legyen a tükör?!-töröltem le a könnyeim mérgesen,azonban ezen mozdulatom közben, megakadt valamin a tekintetem.

Már derékig megnőtt a hajam. Utoljára akkor volt levágva, mielőtt összejöttem volna... Mindegy.

-Nem mindegy...-ráztam meg a fejem.

Ledobva a táskámat a járólapra kiléptem a konyhába és egyből felkaptam az ollót, majd a fürdőszobai tükör elé álltam.

Minden mindegy alapon még egyszer letöröltem a könnyeimet, hogy lássak valamit, majd belevágtam a hajamba.

Csessze meg a szeretetét a hajam iránt!

Undorom tőle...

Egyszerűen undorom a lényétől, ezért magamtól is, hiszen hozzám ért. Hozzám ért, nem egyszer. A hajamhoz pedig talán a legtöbbször.

Nem is baj, hogy megszabadulok tőle, addig sem fog minden egyes alkalommal eszembe jutni az a szemét, akárhányszor látom.

Úgy ítélve meg, hogy végeztem, felnéztem a tükörbe, hogy megpillantsam az új frizurámat. Borzalmasnak ugyanúgy borzalmasnak nézek ki, de jó annak a tudatában lenni, hogy a nagy részét levágtam.

A vállam felettig ér egy picivel, és talán mondanom sem kell, hogy nem mindenhol egyforma, de ez tökéletesen megteszi most.

Nem akarok lélegezni, mégis kapkodom a levegőt, hiszen alig kapok.

Mégis ki volt az a lány?

Annyival jobb lenne, mint én? Annyival jobb lenne, mint én?!

Tényleg... Tényleg így volna?

Hotaru Hasake. Azt mondta így hívják.

Kedves lánynak tűnt, még ránézésre is. Biztos jól kijönnek Atsumu-val...

Nem úgy néztek ki, mint akik valaha is veszekedtek.

Talán erre a gondolatomra még jobban záporozni kezdtek a könnyeim.

Ugyan nem volt tökéletes és veszekedés mentes kapcsolatunk, azonban én mindig is úgy gondoltam, hogy egy jó párt alkotunk.

Mikor változott ez meg ennyire? Nem is érdekel már, elmegyek inkább fürdeni, aztán halálra altatózom magam, hogy kiüssön.

A szekrényem elé állva egyből kiszúrtam a fiú dolgait, így mérgesen kitrappolva a konyhába előszedtem egy szemetes zacskót és beledobáltam mindent.

Előkapva egy rövidnadrágot és egy pólót odavágtam a mosógép tetejére, majd lezuhanyoztam, megmosva a hajamat is.

Felöltözve és a hajamat törölgetve lépkedtem kifelé a fürdőből, miközben megpróbáltam valamennyire összeszedni magamat.

Menni fog ez [Név]. Menni fog ez.

Megkeresve Atsumu-t a telefonomban,vacilálva ugyan, de ráírtam, hogy jelenjen meg még lehetőleg a mai nap, itt az ajtóm előtt, mielőtt a kukába landol az összes cucca és vigye el innen, mert rosszul vagyok tőle.

Kissé meglepődtem azon, hogy egyből látta az üzenetem, azonban válaszolni nem válaszolt rá. Ezt meg mire véljem?

Remélem tisztában van azzal, hogy amit eljátszott volt az utolsó alkalma és most sem azért hívom ide, hogy kibéküljünk.

Bár... Ő Atsumu.

Akárhányszor összekaptunk, egy-két szép szóval lerendezte az egészet én pedig minden egyes alkalommal bedőltem neki. Az orromnál vezetett.