-Sajnálom... Észre sem vettem, hogy ilyen bunkó lennék-szorítottam rá a tollamra, pár perc kínos csend után.

-Semmi baj...-sóhajtott-Na, gyere ide. Ne vágj ilyen elhagyatott kiskutya fejet-húzott oda magához,miközben a másik kezével a hajamat kezdte el simogatni.

Miért nem tudom sohasem kimutatni az érzéseimet iránta? Valahogy olyan kínosnak érzem. Nem is tudom, hogy miért...pedig én tényleg szeretném, de sosem jön össze.

-Ha gondolod, a-adhatok egy puszit...

-Gondolom-vigyorgott rám közelebb hajolva,aztán valami megcsörrent. A telefonja. Ő pedig elhajolt tőlem és felvette.

Nem hiszem el! Ez nekem tényleg nem fog egyszer sem sikerülni! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Mit ártottam én valaha, bárkinek is?! Egyszerűen nem fér a fejembe...

-[Név]? Ne haragudj. El kell ugranom valahova,de csak pár perc. Mindjárt jövök, rendben?

-Jó...

-Várj meg itt-nyomott egy puszit a számra, majd kiviharzott a szobából.

Biztos nagy szükség van valahol őfelségére... De ha megint Sakusa hívta,vészhelyzetnek nevezve, hogy szerinte melyik kézfertőtlenítő tartó aranyosabb, a kiskacsás, a vizilovas vagy a gülü szemű kígyós, mindkettőt kilógatom a lépcsőház ablakán, a lábuknál fogva, miközben megígérem nekik, hogy ha mégegyszer hasonló eset történik, addig verem őket, amíg sírva nem könyörögnek kegyelemért.Sakusa-t,amiért ilyenekkel zaklatja Tsumu-t, azt az idiótát meg azért, mert még így is,hogy tudta miről van szó, futva indult a fiúhoz.Ott hagyva engem.

Végül a gülü szemű kígyós lett, ha bárkit is érdekelne...

Nagy sóhajtás közepette vettem elő a matek füzetem,hogy valahogy sikerüljön megértenem ezt a rettenetet, a tollammal kopogva az asztalon, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy minden figyelmemet ennek szenteljem.

Nem is tudom, hogy mennyit szenvedtem azzal az öt darab feladattal-és még így is csak a fele volt kész-, azonban mikor realizáltam, hogy már elmúlt 2 óra, valahogy felment bennem a pumpa. 2 órája itt várok rá.

Mi vagyok én, a kiskutyája?!

✨
-Na, gyere ide. Ne vágj ilyen elhagyatott kiskutya fejet.
✨

HOGY AZ A!

Különben is!Kezd elegem lenni abból, hogy folyton csak úgy ott hagy.

Várjunk csak... Mivan ha valami baja történt?Másképp nem hagyott volna csak úgy itt...ugye?Akkor mondta volna, hogy menjek haza, ha tudja, hogy ilyen sokáig fog tartani...

Előkotortam a telefonomat és tárcsázni kezdtem.Kicseng. Hiába... nem úgy tűnt, mint aki felakarja venni. Persze ha velem van, egyből ugrik a telefonért!

Még párszor próbálkoztam, aztán feladtam,miután 12.alkalommal is kisípolt. Hát akkor pukkadj meg! Biztos jobb dolga van! Lehet így is megzavartam valamit!

Elkezdtem beledobálni a tancuccaim a táskámba, amikor is kopogást hallottam az ajtó kereten, ugyanis maga az ajtó nyitva volt. Mikor nyitódott ki? Mindegy is!

-Minden rendben?

-Persze!-vágtam bele a matek füzetemet is a táskámba, végül pedig a tolltartómat, aztán a fél pántjába belebújva csörtettem ki a szobából, lehet kicsit meglökve Osamu-t.

A fiú még ezután is követett, majd mikor a cipőmet próbáltam meg fel aplikálni magamra, hátulról megkocogtatta a vállamat.

-Hé [Név].

-Mond.

-Szereted az onigirit?

-Mit számít most ez?!

-Ha gondolod kaphatsz az enyémből... Bár még csak félig vagyok kész velük, bejöttem amikor hallottam, hogy szitkozódsz magadban a buta bátyám miatt.

Aztán, mintha kipattantak volna a szemeim.

Jézusom... Szegény nem csinált semmit sem, én pedig itt kiabálok vele a "buta bátyja" miatt. Még meg is löktem,pedig semmiről sem tehet!

Most igazán kedvem lenne elégni a pokol lángjain, hogy őt bántottam, az ikre helyett,aki valószínűleg megérdemelné. De tényleg! Legalább egy üzenetet küldhetett volna!

-[Név]?

-Köszönöm Osa-, nem... Csak Samu-halványan elmosolyodott,majd a kezét nyújtotta, feltehetőleg azért, hogy felhúzzon a földről, amire az előbb vágtam le magam, hogy belebújjak a cipőmbe.Hirtelen minden dühöm elmúlt.

Megnyugtató egy ember.

-Ülj csak le-biccentett az asztal felé, viszont amikor látta, hogy követem sóhajtva megállt,így én a hátának ütköztem.

-Hé!

-Miért nem ülsz le?

-Segíteni akarok-néztem magam elé elszántan, mikor pedig a fiú monotonon felém fordult fel vettem vele a szemkontaktust, egy pislogás nélkül. Összeráncolta a homlokát és egy hirtelen pillanatban ráfújt az arcomra, amitől becsuktam a szemeimet. Egy halk nevetés csapta meg a fülemet.

-Na!

-Hagyd, hogy megcsináljam-tette óvatosan a kezét a fejemre, miközben halványan rám mosolygott-Addig tanulj.

-Oké...

-Mi a baj?

-Nem értem a matekot.

-Segítek benne.

-Biztos?

-Biztos.

-Köszönöm-mosolyodtam el én is.

-Menj, ülj le végre.

-Rendben.