Megtehettem volna, hogy nem megyek iskolába, de mivel nem az a lógós fajta vagyok, bármennyire is nem volt kedvem, felöltöztem és igaz, úgy mint akit agyonvertek, de beültem az óráimra.

Viszont a tesit ellógtam. Alig vártam már, hogy hazaérjek. Elegem volt az egészből, és bár jól tudom, erre már sokkal hamarabb is fel kellett volna készülnöm, de azt hittem a fiú soha nem vetemedne ilyesmire. Én hülye.

Fogalmam sem volt, mégis mit kezdjek magammal, így csak leültem a TV elé, hogy legyen valamit bámulnom, majd a kanapé karfáján kezdtem kopogni az ujjaimmal.

Anyámnak nem is szóltam még róla. Jobb is ez így.

Pedig milyen szívesen haza mennék most...

Vissza sem akarok ide jönni többet. Bárhol jobb, mint itt...

Kissé elbóbiskolhattam, hiszen már csak arra kaptam fel a fejem, amikor valaki a bejárati ajtón kopog, de nem igen akartam kinyitni, hiszen nagyon egy olyan ismerősöm sincs, akivel találkát beszélt volna meg mára. Ezek ellenére mégis erőt vettem magamon és felkelve az eddigi helyemről az elé tipegtem.

Osamu.

Ugyan nem terveztem a fiúra csukni az ajtót, mégis megfogta azt, ezt megakadályozva.

-Figyelj [Név]... Tudom, hogy valószínűleg látni sem akarsz, de...

-Osamu?-kérdeztem vissza értetlenül-Nincs veled semmi bajom.

-Akkor miért nem Samu vagyok?-pillantott rám, hiszen eddig a járólapot kémlelte, miközben kissé lebiggyesztette a száját.

-Ohh... Bocsánat. Nem direkt volt, csak...-nem fejeztem be a mondatom. Egyszerűen nem tudtam hogyan befejezni-Szóval érted...

Pár másodperces csend következett, de aztán a fiú az ajtófélfának támaszkodott és témát váltott.

-Tetszik a hajad.

-Levágtam. Így majd nem tudsz csalni-mosolyodtam el halványan.

-Jól áll-bólintott.

-Köszi... És...-gondolkodtam el-Mi járatban?

-Hát... Igazából Atsumu uszított rád, hogy nézzem meg, hogy vagy, mert az óráid után nem talált.

-Áhh... Értem-hajtottam le a fejem, miközben egy hangos sóhaj csúszott ki a számon. Milyen jó, hogy eljöttem tesiről.

Az hiányzott volna még, hogy Atsumu-val is beszélgetnem kelljen...

-De nem ezért jöttem-szólalt fel végül ismét.

-Hanem?

-Hanem azért, mert én akartam.

-Tényleg?-kaptam fel a fejem.

-Na meg azért, hogy megnézzem miért is akadt ki ennyire, de csak a hajad vágtad le-nevetett fel halkan, így én is halványan elmosolyodva megráztam a fejem.

-Bejössz?

✨✨✨

Végre rájöttem, hogy mégis mennyit is számít nekem Samu.

Ugyan legelőször magamnak is nehezen vallottam be, de a két hónapja tartó napi találkozáisaink következtében teljesen bele habarodtam. Nem telt el olyan hétköznap vagy hétvége, amin egyáltalán nem találkoztunk.

Túl tettem magam Atsumu-n. Legalábbis erősen remélem, hogy nem csak azért vannak ilyen érzéseim a fivére iránt, mert ő emlékeztet rá.

Ha ez kiderülne, én ontanám a saját vérem.

Nem helyettesíteni vagy lecserélni akarom Atsumu-t, hanem elszakadni tőle és egy új életet kezdeni. Független attól, hogy eddig mi történt.

Heh. Csak egy önző liba vagyok.

Biztos megkapnám, hogy egyik után a másik testvérre megyek és biztos nem érem be csak egyel, ezért sem léptem eddig semmit.

Na meg azért sem, mert hiába éltem meg ezt az időszakot úgy, mint két év, még mindig csak két hónap volt. Kettő.

Viszont ezalatt ismét kiderült, ami már eddig is egyértelmű volt. Teljesen különböznek egymástól. Ohh! És hogy én mennyivel is jobban szeretem Samu személyiségét, mint a... A másikét.

Nem. Nem fogom szídni. Érettebb vagyok már ennél.

Amennyire tudtam lezártam magamban az Atsumu-s témát. Szép időket éltünk meg-többnyire-, de egyszer ennek is véget kellett vetni. És ez így van rendjén.

Az idők változnak.

Ahogy az emberek és az érzelmeik is.

Kissé feszengve, mégis felszabadultan sétáltam Osamu mellett, a lámpákkal kivilágított vak sötét éjszakában.

Ismét nevetgéltem valamin, mint általában mindig a fiú társaságában, amikor ő hirtelen megállt, így én is, kérdőn ugyan, de lelassítottam.

-Samu?-szólítottam meg, de nem válaszolt-Mi a baj?

-[Név]... Én... Én szeretek a barátod lenni, de...-hajtotta le a fejét, nekem pedig a szavaira kikerekedtek a szemeim.

Mi történik?

Innen is láttam, hogy a szája szélét rágja, miközben dobolt a lábával a beton járdán és ökölbe szorította a kezeit.

-Samu? Minden rendben?

-Nem...Nincs-rázta meg a fejét-Elegem volt belőle-pillantott vissza rám a reakciómat várva.

-Mi?-nevettem fel hitetlenül.

-Tudom... Tudom, hogy nem léptél még túl Atsumu-n és még egy ideig nem is fogsz... Csak akartam, hogy tudd, hogy sosem barátkozás céljából közeledtem feléd. Gondoltam jobb, ha ezt letisztázom-lépett egyet hátra, befejezve a mondatát, azonban mikor ezt észrevettem nagy lépésekkel szeltem végig a köztünk lévő távolságot.

Mintha nem is én cselekedtem volna. Egyszerűen csak ott termettem.

Ijedten kapta felém a fejét, de figyelmen kívül hagyva végigvezettem a karjaim a nyaka körül, hogy a vállába fúrhassan a fejemet.

Vajon... Vajon biztos meg kellett ezt volna tennem? Mi lesz, ha rosszul reagál?

A lábaim remegnek, a gyomrom pedig görcsbe rándult.

Még mindig nem csinált semmit.

Most mivan?

-Szeretlek Samu... -suttogtam halkan, bár csak magamban terveztem megjegyezni.

A fiú meghallva ezt a derekam köré fonta kissé remegő karjait, miközben a fejét az enyémre hajtotta.

A kabátomban végigvezetett kezeit melegnek éreztem, ahogy a kifújt levegője is langyosan súrolta pár hajszálam.

Távolabb tolva magamtól a mellkasára helyezve a tenyerem a szemeibe pillantva vártam, mégis mi fog történni.

Másodperceknek tűnt, de gyanítom percek voltak, amíg a mogyoróbarna szemeiben voltam elveszve.

-Khmm... -köszörülte meg a torkát, így magára hívva a figyelmem-Szabad?-kérdezte halkan, de így is teljesen jól kivettem mit is szeretne, így bólintottam egyet.

Ismételten közelebb húzott a derekamnál fogva, miközben én visszavezettem kezeim a nyaka köré. A csipőnk és a mellkasunk is összért már, amikor is a fiú lágyan becsukva a szemeit felém kezdett hajolni.

Csak egy szájra puszit adott először, aztán mikor látta, hogy nem húzódok el, ténylegesen is megcsókolt.

✨✨✨

Reggel van.

Amikor a nap felkel még mindig itt vagy mellettem és bár nem tudsz róla, mielőtt felkelsz mindig megcsodálom az alvó arcodat.

Aztán mikor látom, hogy ébredezel gyorsan visszacsukom a szemeim, nehogy észrevedd, hogy fent vagyok.

Na jó... Lehet már párszor lebuktam, mert véletlen elnevettem magam, de te olyankor mindig csak a nyakamba fúrtad a fejed és álmos hangon egy "Jó reggelt" - et suttogtál.

Szerettem így indítani a napot. Olyankor mindig boldogan telt.

És bár ez alatt a 4 év alatt megszokhattam volna már, sohasem fogom megunni. Ebben biztos vagyok.

Szeretlek Samu.