Reggel van.

Amikor a nap felkel, te már rég nem vagy itt. Bár a párnán és a lepedőn még látszódnak a magadután hagyott ráncok,már messze jársz.

Sehol egy üzenet, egy darab papír vagy bármi, amivel a tudtomra adhatnád, hogy épp most merre is visz az utad. Mégsem tudok rád haragudni.

Akárhányszor megpróbálok, mindig a festett szőke hajad, a melegséget sugározó, mogyoróbarna szemeid és az a hasamban pillangókat idéző mosolyod jut eszembe, ami minden egyes alkalommal levesz a lábamról.

Nem emlékszem pontosan, mi is történt tegnap este, egy dologban azonban biztos vagyok. Megint elvetted az eszem.

Problémás egy fiú vagy.

Milyen nap is van ma?Azt hiszem szombat.Szombat reggel 11 óra. Már biztos visszaértél az albérletedbe. Vagy lehet az is, hogy a vonaton ülsz hazafelé, a szüleidhez.

Lassan ideje lenne felkelnem.

Ahogy az arcomat dörzsölgetve, hátul megtámasztva magamat a karommal felültem, a tekintetem megakadt valamin. Valami neon színűn...Egy post it!

A szemeim egyből kipattantak és mint valami eszevesztett, négykézlábon másztam át az ágyam egyik oldaláról, a másikra, ahonnan elértem a mellette lévő, éjjeliszekrényen heverő papírt.

Hívj fel,ha felkeltél.❤️

Ennyi állt a papíron, én pedig, mint valami okos kiskutya egyből tárcsáztam a számát.

-Szánalmas vagyok-ráztam meg a fejem halványan elmosolyodva. Hova tűnt, az az elutasító, nehezen megszerezhető énem?

A telefon kicsengett, nem sokkal később, pedig a tulajdonosa is felvette.Hallottam, hogy mosolyog.

-[Név]-chan! Jó reggelt!

-Neked is Tsumu.

-Hogy aludtál? Velem álmodtál?Reggeliztél már?

És ismét. Ismét csak elhalmoz a kérdéseivel, mint mindig, mikor beszélünk.Utálom, hogy mindig rólam van szó és belém fojtja azokat a kérdéseimet, amiket már régóta felszeretnék neki tenni.

-Van kedved elmenni valamerre ma vagy holnap?-szóval mégsem ment haza a hétvégére.

-Nem... Nincs.

-Aztán mégis miért nincsen jó asszony?!

-Mert idén még egy szót nem tanultál. Semmiből.

-Nem értem az összefüggést-ugyan nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy aranyosan megrázta a fejét-Inkább gyere át.

-Nem megy. Tanulnom kell.

-Milyen béna kifogás-ciccegett a vonal másik végén.

-Nem...Komolyan tanulnom kell.

-Akkor miért nem jösz át hozzám tanulni?

-Mert abból nem tanulás lenne.

-Ugyan már-nevette el magát.

És most még is itt vagyok... Nem hiszem el, hogy már megint beadtam neki és a hülyeségeinek a derekam!

Beütöttem a kaputelefonba a megfelelő számot, az pedig egy zizegéssel kinyitotta az ajtót.

Fellépcsőztem a 3.emeletig, majd kopogtam az ajtón, ami egyből kinyílt.

-Ohh Osamu.

-Csak Samu.

-Rendben. Miújság?-kérdeztem meglepődötten, de válasz helyett csak egy fejjel való intést kaptam, miszerint kerüljek beljebb. Szóval nem történt vele semmi.

-Atsumu-hoz jöttél?

-Igen-ismét egy bólintás, majd megfogta és egyszerűen ott hagyott. Gondolom bement a szobájába.Ez nem sokkal később be is igazolódott, mikor hallottam egy hatalmas ajtó csapódást-Hát jó...

-[Név]-chan!!!-még időm sem volt megfordulni, valaki a hátamra ugrott-Úgy hiányoztál!

-Reggel jöttél haza.

-De még aludtál, így nem tudtam tőled elköszönni.

Óvatosan megfordultam a karjai között és még jobban hozzábújtam. A karjait a nyakam köré fonta, így én is megtudtam ölelni, végig simítva a széles hátán.

-Tsumu?

-Hmm?

-Szeretlek-a fiú távolabb engedett magától,lejjebb hajolva egy óvatos puszit nyomott a számra, majd a fejét az enyémnek döntve válaszolt.

-Tudom.

-Na!-csaptam a vállára, így ő nevetve szólalt fel újra.

-Én is!Én is szeretlek!

Ugyan tényleg csak tegnap talákoztam vele utoljára, de olyan volt mintha ezer éve lett volna.

-Mi lenne ha bemennénk a szobámba és-

-Tanulni jöttem-biccentettem a hátizsákom felé, miközben eltoltam magamtól.

-Persze, persze-forgatta meg a szemét, majd megindult a szobája felé, én pedig követtem.

Amint beértünk, a fiú előkaparta a táskájából pár könyvét és füzetét, majd lecsapta az asztalra és keresztbetett karokkal leült az egyik oldalára.

-Én nem akarok tanulni!

-Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna-ültem le én is az asztal mellé, majd előszedtem a tancuccaim és kinyitottam a magyar füzetem.

-Olyan gonosz vagy velem-ráncolta még jobban a szemöldökét.

-Van ez így.

-Hmpf!

-Hagyj tanulni.

-Jól van akkor!-nyitotta ki a füzetét, de olyan erősséggel, hogy a lapjait félig kitépte a borítójából.

-Gratulálok.

-Köszönöm szépen.

-Ezt csak magadnak köszönheted.

-Mikor lettél te ilyen jégkirálynő?!

-Mi az, hogy jégkirálynő?!-kaptam fel a fejem felháborodottan.

-Rossz napod van vagy mi a bánat, hogy folyamatosan szarkasztikus és elutasító vagy?!

-É-én nem vagyok az!

-Dehogyisnem! Ma még egy ölelésen kívül semmit sem kaptam, amivel te bizonyíthatnád, hogy hű de nagyon szeretsz engem!

-Te... Menstruálsz?

-Hogy én?! Inkább veled mivan?!