JUNGKOOK

Meg kellett értenünk a végeredményt. Elfogadni, hogy ez van és így továbbra is, mint egy csapat, felléphetünk. Folytathatjuk az álmunkat, mehetünk előre újult erővel. Rengeteg pozitívum volt, mégsem voltunk képesek túllépni azon az egy negatív tényezőn, ami sokkal nagyobb pofonnak érződött.

Nem volt elég Yoongi-nak, amit mi adhattunk neki. Amit a bandától és a rajongóktól kapott. Mióta érezhette így? Egyáltalán tényleg ezt érezte, vagy neki is a szájába rágták a szavait, mint nekem akkor, mikor egy perc alatt romba döntöttem hét, éveken át építgetett karriert? Miért nem mondta meg, ha az ő jövőképében nagyobb tér szerepel, amire igényt tart? Megkapta volna. Minden csak egy szavába kerülne, a BigHit azonnal cselekedne.

Kivonultunk a folyosóra, a lépcsőfordulóban mindannyian megláttuk őt. Leszegett fejjel távozott, nem nézett ránk és nem jött oda elköszönni. Mögötte Minsoo lépkedett, hozzá beszélt de Yoongi nem figyelt rá. Kizárta a külvilágot, ekkor tudatosulhatott benne, mit is tett.

Taehyung volt az első, aki meglódult utána, hogy kérdőre vonja. A kapucnijánál fogva rántotta vissza Yoongi-t, aki kis híján hátra esett de még időben elkapta a lépcsőkorlátot. Kiabálástól, szitkozódástól zengett az épület, Taehyung két kézzel szorította Yoongi pulóverének gallérját és kiharcolta, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Mivel vettek rá? Mert nem magadtól döntöttél így, az is biztos.

Minsoo tettetett kétségbeeséssel fordult egy testőrhöz, aki elkezdte lehámozni Taehyung ujjait Yoongi-ról és közéjük állt.

- Nekünk elmondhatod! Mindent elmondhatnál, mindig meghallgattunk - Taehyung-ból kitört a sírás. - Ha most kimész azon az ajtón, vissza se gyere! - üvöltötte teli torokból.

Ekkor hallottam meg a másik ügynökség egyik menedzserét elégedetten nevetni a folyosó túloldalán. Gyilkos pillantást lövelltem felé, reméltem legalább megérzi és rám néz, de nem tette.

- Engedjük el? Csak így simán? - a korábban tomboló Jimin most behúzta fülét-farkát és reményvesztetten mutatott Yoongi-ra. Taehyung még mindig kiabált, magából kikelve próbálta megkaparintani a fiút újra, de a testőr nem hagyta.

- Nem tehetünk mást. Ha menni akar... - Jin-t még sosem hallottam ilyen elkeseredettnek.

- De nem akar menni. Nézz rá! Meg sem mozdul.

- Mert tudja, hogy Taehyung nem viccel. Yoongi nem önszántából menne - mondtam, miközben végig az említett arcát és testtartását figyeltem.

Ha úgy adódott, hogy valamit akaratlanul is tennie kellett, Yoongi összehúzta magát, ezzel jelezve, hogy nincs ínyére. Az arcába húzta a sapkáját, mint ahogy most is és nem szólalt meg. Amit a legjobban utált, az a hazugság volt és ma már hazudott eleget, nem akart még többet.

- Taehyung! - léptem hozzájuk és mindkét kezemet a vállára tettem. - Hadd menjen - mondtam hűvösen, féloldalasan Yoongi-ra pillantva. - Ne felejtsd el becsukni magad után az ajtót, Min Yoongi - a szavaim célba találtak. Ugyan megindult, anélkül, hogy hátra nézett volna de ismertem. Mind ismertük. A többiekre néztem, ők is azt látták, amit én.

Yoongi menekült. Nem tőlünk, hanem a hazugságai elől, amikkel megetetett minket. Ezért nem bírt ránk nézni. Tudta, hogy tudjuk. A döntése azonban nem volt visszavonható. Amint átlépte a bejárati ajtó küszöbét, már nem volt a csapat tagja. Vége volt számára.

~*~

3 héttel később

Úgy történtek a dolgok, ahogy korábban is. Elkezdtünk bejárni a stúdióba, visszarázódni a régi formánkba és megszerveztük a visszatérést. Mindannyian gőzerővel hajtottuk magunkat, éjt nappallá téve dolgoztunk az új albumon és a munkával próbáltuk elterelni a figyelmünket arról, ami folyamatosan ott motoszkált a fejünkben. Nem beszéltünk róla, tabu téma lett.

Az állandó munka miatt alig voltam otthon. Bo hetente három alkalommal járt gyógytornára, de kénytelen volt egyedül, taxival bejárni a kórházba. A gyógytornász azt mondta, jót tenne neki a mozgás ezért ott bent fogadta. Az összes adandó alkalommal felhívtam és mindig bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen sokat vagyok távol. De Bo sosem haragudott. A haladásról kérdezett, biztosított róla, hogy vacsorával vár ha hazamegyek. Ez nem sűrűn fordult elő. Néha a stúdióban aludtam el, máskor Namjoon szobájának padlóján vagy ott, ahol épp befejeztem a munkálatokat. A mai napra nem terveztem semmit, időben otthon akartam lenni és az estét Bo-val tölteni.

Hazafelé beugrottam egy virágüzletbe, hogy csokrot csináltassak Bo-nak. A reggeli üzenetében az állt, ma este kimbab napot tartunk és kötelességemnek éreztem, hogy én is adhassak neki valamit. Leintettem egy közeledő taxit, perceken belül máris a lépcsőháznál voltam. Egyre inkább zavart a kockázat, hogy bármikor követhetnek, felbukkanhat egy újságíró vagy rajongó és itt várnak majd. Gondolkoztam már egy ideje a dorm-ba való visszaköltözésen, de még nem beszéltem erről Bo-val.

Kivételesen a bejárati ajtó zárva volt, kulcsot azonban nem hoztam magammal. Szitkozódva nyomtam meg a csengőt, vártam. Az ajtó nem nyílt ki, csönd honolt az egész lépcsőházban és egyedül a csengő ismételt nyomogatása törte meg ezt. Elő vettem a telefonom, írtam Bo-nak egy üzenetet miközben a falnak támaszkodva utat engedtem egy szomszédnak. Öt perc múlva sem érkezett válasz. Úgy döntöttem felhívom, talán a kórházban volt még valamiért csak elfelejtett szólni.

Először nem vettem tudomásul, aztán eljutott a tudatomig, hogy Bo telefonjának csengőhangját hallom. Bentről szólt.

- Bo? - dörömbölni kezdtem az ajtón. A csokor kiesett a kezemből, ahogy rángatni kezdtem a kilincset. - Bo! - az egész lépcsőházat felverte a hangom, de kicsit sem érdekelt. A telefonja tovább csörgött, az enyém már a földön hevert és minden erőmmel azon voltam, hogy bejussak a lakásba.

- Minden rendben...? - az egyik szomszéd jött ki a folyosóra, aggódva figyelte a semmitérő próbálkozásaimat.

- Hívjon valakit! Bárkit aki be tud engedni - vállal feszültem az ajtónak, neki futással is próbálkoztam de csak annyit értem el vele, hogy az ajtófélfa elkezdett nyikorogni. Nem érdekelt ha tönkre teszem.

- A gondnok két perc múlva itt van - a szomszédok most már csoportosan álltak körbe. Pozíciót váltottam és addig nem hagytam abba az ajtó ostromlását, amíg a gondnok meg nem érkezett a kulcsokkal. Kikaptak a kezéből mindet, megkerestem azt amelyiken Bo ajtajának száma volt és kinyitottam az ajtót.

Óriási léptekkel, dübörögve szeltem át a lakást, minden helységbe benézve. A fürdőszoba maradt utoljára. Elakadó lélegzettel nyitottam be és az összes maradék erőmre szükség volt, nehogy összerogyjak a látványtól.

Bo a földön hevert, ajka felrepedt, vér szivárgott a sebből. A feje körül nagyobb vértócsa áztatta a haját, arca falfehér volt és egyik kezében még ott volt a fésűje.

- Mentőt! Hívjanak mentőt! - üvöltöttem már szinte öntudatlanul. Óvatosan a teste alá nyúltam, nem mertem nagyon mozgatni de azt akartam, hogy érezze a jelenlétem. A fürdőkád peremén egy friss vérfolt jelezte, hogy valószínűleg oda verhette be a fejét mikor elesett. A padló vízrétegtől tükröződött, láttam benne a saját magam sziluettjét, ahogy az élettelen testű lányt tartom a karjaimban. - Kérlek, lélegezz! Kérlek...! - lehajoltam az arcához, két ujjamat a csuklójához érintettem és elszörnyedve, teli torokból addig ordítottam, amíg már nem voltam képes semmi másra, csak némán tátogva segítségért könyörögni.

~*~

Rögtön betolták a műtőbe. A korábbi leletei és balesete miatt minden szükséges kezelőorvost behívtak, hogy jelen legyenek ha esetleg bármiféle komplikáció adódna. A váróban ültem, kezeim között forgattam a telefonom és azon voltam, ne őrüljek meg ott helyben. Bele se mertem gondolni mennyi ideje feküdhetett ott a padlón és magamat hibáztattam, amiért nem korábban hívtam. Előbb feltűnhetett volna, hogy nem érem el.

Fél órával a műtét kezdete után tudtam csak rávenni magam, hogy telefonáljak. Felhívtam Namjoon-t, aki biztosított róla, hogy perceken belül ide érnek. Megtehettem volna, hogy nem szólok most, csak reggel. De nem akartam egyedül maradni.

Miután a fiúk megérkeztek és elfoglaltuk a váróterem szabad székeit, szinte óramű pontossággal kijött egy orvos a műtőkhöz vezető folyosó ajtaján. Felpattantam.

- Mit lehet tudni? Hogy van? - a hangom remegett és a lábaim sem voltak különbek. Valamelyik fiú hátulról megfogta a derekam, nehogy összezuhanjak.

- Túl vagyunk a kritikus ponton. A koponyán lévő heg felszakadt, az okozta a nagyfokú vérzést, amitől a szervezete sokkba került. Nagy szerencse, hogy ha gyenge is, de volt pulzusa mikor rá talált.

- D-de a feje, a-a sok vér... - kezdtem össze-vissza beszélni. - Nem veszítem el, u-ugye?

- Uram, kérem fogadja őszinte részvétem. A hölgy ugyan fel fog épülni, de a magzatot nem sikerült megmentenünk.

- Mi? - Namjoon elcsukló hangja volt az utolsó, amit hallottam.

Kín. Ez a rövid szó nem is írja le megfelelően, amit akkor éreztem. Az orvos szavai csengtek a fülemben, minduntalan ismétlődött és minden alkalommal egy orbitális gyomorszájon rúgással ért fel. A magzatot nem sikerült...a magzatot nem...? Bo várandós volt. Volt...

Ekkor térdre rogytam. Öt fiú és az orvos kaptak utánam, hatan igyekeztek egyben tartani de nem tehettek semmit. Darabokra hullottam. A lelkem enyhülésért kiáltott, a testem feladta és magatehetetlenül zuhantam előre, az arcom épp csak nem érintette a padlót. Nem tudtam mi fájt akkor jobban. Nem éreztem különbséget, az összes veszteségem egyszerre bukott felszínre, megsemmisítettek és elvették tőlem a lelkem egy darabját. Vitték volna az egészet! Akkor nem kellene szembesülnöm a ténnyel, miután magamhoz térek, hogy ugyan Bo-t nem vesztettem el de mást igen. Ilyen fajta veszteséget pedig lehetetlen sértetlenül túlélni.