JUNGKOOK

Az ujjai elfehéredtek, ahogy a mikrofont szorította. Miután elmondta, amit el kellett és még annál is többet, nem mozdult, nem szólalt meg újból. A stadion hosszú percek óta csöndbe burkolózott és csak néhány oldalról lehetett hallani, ahogy egy rajongó hangosan sír. Mintha tudnák mi következik most. Elképzelte Bo-t, ahogy a tévé előtt ül és megrökönyödve hallgat. Látta maga előtt a családja megtört arcát, ahogy értetlenül, hangosan azon veszekednek, mégis mi ütött a fiúkba? A bandatársai a backstage-ből figyelik és talán azon gondolkoznak, mi legyen a következő lépésük. Ő? Csak állt a színpadon, várt. És akkor...

Nem tudta honnan hallotta meg az első hangot. Halkan kezdődött, de minden egyes szó tisztán kivehetően visszhangzott a falak között. A következő pillanatban mintha egy tornádó söpört volna végig a stadionon, a rajongók könnyektől elcsukló hangon együtt énekeltek. A Young Forever című daluk még sosem verte ennyire gyomorba, mint most. Nem hittek neki, különben nem énekeltek volna. Azt várta, hogy mindez megszűnik, szitkok és utálat zúdul a nyakába. De az ének egyre hangosabb lett, kitöltött minden rést, minden hiányt benne és még biztosabb lett a korábbi elhatározásában. Mert ő értük, a szeretteiért és saját magáért meg kellett tennie. Az, ami ebben a stadionban most történik, nem lesz egyenlő a média és az internet világával. Amit itt most nem kapott, azt mástól megkapja, töménytelen mennyiségben.

~*~

A telefonja szüntelen csörgött, néha ugyan az a szám, néha másik tűnt fel a kijelzőn de amelyiket várta, nem jelent meg. Már vissza ért a szobájába, természetesen a többiek nem erőltették a szokásos, esti közös vacsorázást. Nem ő volt az egyedüli, akinek nem maradt étvágya a nap végére. Ugyan egyetlen híroldalt sem nyitott meg, nem is érezte úgy, hogy bármi meglepőt olvasna azon kívül, mint amire számítani lehetett. Épp ezért megfogta az internet kábelt és egyszerűen kirántotta a falból. Semmi szüksége nem lesz rá egy jó ideig.

Úgy döntött összeszedi magát annyira, hogy lezuhanyozzon, de amint felállt az ágyról megszédült. Vissza ült a helyére és lehajtotta a fejét, amíg a látása némileg ki nem tisztult. A stressz és étvágytalanság legyengítette, ám nem érezte fáradtnak magát annyira, hogy képes legyen elaludni. Az ágya végében lévő utazótáskára pillantott, elfogta a gyomorgörcs. Eszébe jutott a mai, amit a rajongóitól kapott. Aztán betolakodott az elméjébe a fellépésük, ami nemes egyszerűséggel kudarcba fulladt, miután még fél perc sem telt, de ő elvétette a koreográfiát, ezzel fellökve két társát. El volt könyvelve az előadásuk, még mielőtt színpadra léphettek volna. Annyi embernek okozott csalódást és mély sebeket, hogy hányingere lett magától és a következő pillanatban már a wc kagyló fölé görnyedt. A végére csak az inger volt, de nem akart távozni más belőle. Nyirkos homlokkal a csempének döntötte a hátát és próbált mélyeket lélegezni.

Kopogtak a szobája ajtaján. Nyöszörögve próbált felállni, hogy ajtót nyisson, mivel magára zárta a szobát de nem bírt felkelni. Nem volt szüksége társaságra, csak egy pohár vizet akart és pár óra alvást, mielőtt összepakol.

- Jungkook, nyisd ki az ajtót! Kérlek szépen!

- Képzelődöm - motyogta magának. - Biztos bevertem a fejem az előbb.

A kopogás nem szűnt meg, egyre sűrűbb lett.

- Nyisd ki ezt az átkozott ajtót!

Tudta, hogy Bo képes káromkodni, de hogy az ajtaja előtt tegye meg, ráadásul a dorm-ban, az több volt, mint valószínűtlen.

- Igen, biztosan bevertem a fejem.

Eme gondolat ellenére lassan, a csempének dőlve felegyenesedett és a falnak támaszkodva kiment a szobába. Kezét a kilincsre tette, elfordította a kulcsot, de az ajtó csukva maradt. Azok után amit hallott, Bo ide jött. Eljött hozzá és az ajtaja előtt azt várja, hogy beengedje. Látni akarja, beszélni akar vele. Ő is majd' beleőrült, hogy láthassa, ezért képes lett volna bármit elviselni. De a lány szemeiben csillogó szomorúságra nem állt készen.

Kitárta az ajtót, szabad utat engedve Bo-nak. Namjoon is itt volt, de ő kint maradt. Jungkook minden tiszteletlenséget beleadott - igaz, nem szándékosan,- abba, ahogy becsukta az ajtót idősebb társa orra előtt. Mire megfordult, Bo már karba tett kézzel meredt rá és látszólag kereste a szavakat.

- Jól áll, ha mérges vagy - komolyabban kellett volna vennie a helyzetet, de nem volt ereje arra, hogy harcba szálljon a lánnyal, aki látszólag készen állt a szájkaratéra. Vagy akár az igazira is. - Sőt, gyönyörű v...

- Mégis mit hittél? Borzasztóan rosszul hazudsz.

Eddig úgy érezte, a lány mindig visszafogott, kedves és halk szavú. Most totál hazavágta az eddig kialakult képét róla. De ez mégis tetszett neki.

- Gondolom Namjoon már beavatott a részletekbe, szóval ugorjuk át azt a részt, mikor fejmosást tartasz. Sajnálom, oké?

- Oké? Oké?! Azt hiszed egy okéval ez el van rendezve? Úgy beszéltél a telefonba a koncert előtt, mint aki öngyilkosságra készül.

- Aggódtál értem, hogy öngyilkos leszek és ide jöttél? - látszólag kizökkentette a lányt a szerepéből. A haragos Bo-ból egy összezavarodott, lelkileg megfáradt lány lett és egyik pillanatról a másikra úgy tűnt, összeomlik ő is. - Te...

- Aggódtam. Na, és?

- Komolyan azt hitted, hogy megtenném?

- Emlékszel mit mondtál nekem? Megmentettelek. Pontosan ezt mondtad. És te mégis...

- Csak a karrierem omlott össze. Az öngyilkosság erre nem lenne megoldás.

Bo, hogy leplezze remegő kezeit, gyorsan a hajába túrt. Jungkook ekkor szakította el a tekintetét a lány arcáról és rendesen végig mérte. Jól emlékezett. A harag csak szebbé tette, de Bo anélkül is szép volt. Mi több, Jungkook meg mert volna esküdni, hogy nála szebb lányt még nem látott.

- A fenébe - motyogta maga elé. Újra megnézte a lányt, elidőzött az arcán, a homlokán, az orra ívén, az álla vonalán, a száján. A szemein, amik szinte belé láttak és ez az érzés még egyértelműbbé tette számára a nyilvánvalót. Megnézte Bo vállait, derekát és a csípőjét amiben volt valami több, valami olyan, ami hívogatta a kezeit, hogy rá simuljanak.

- Jungkook.

- Komolyan gondoltam. Tényleg megmentettél.

Biztos volt benne, hogy Namjoon kintről hallja minden szavát de nem érdekelte. A szeme sarkából az utazótáskáját látta, elképzelte a jövőjét és már semmivel nem volt hajlandó foglalkozni, csak a lánnyal.

- Van köztünk valami, amit nem tudok elmagyarázni. Csak érzem.

- Most erre nincs időnk - a lány hangja kényszeredett volna, mint aki szenved. Jungkook tudta, hogy a lány is érzi, amit ő.

- Tudod miről beszélek. Te is érzed, különben nem jöttél volna ide.

- Azért jöttem, mert azt hittem...

- Hogy meghalok, igen. De nem tűnt fel, hogy egész eddig haldokoltam?

Bo döbbenten meredt rá, száját résnyire nyitva kapott levegő után.

- Csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e.

- Ahhoz képest, hogy azt hittem lassan haladunk, mert neked így lesz jó, most itt állsz a szobámban és teljesen lenyűgözöl.

- Nem tudod mi a jó nekem. - Bo hangja dacos volt az elfojtott indulatoktól.

- Hát mondd el! Tudni akarok mindent veled kapcsolatban. A langyos vagy a forró zuhanyt kedveled? Mi a kedvenc reggelid? Voltál már szerelmes?

- Jungkook, fejezd be!

- Mi volt a jeled az oviban? Sportoltál valamit kiskorodban? Ki volt a legjobb barátnőd a...

- Mi a fenét csinálsz? - kiabált rá a lány hirtelen. Jungkook-ot elöntötte a kétségbeesés. Hát tényleg nem érti? - Ennek most nincs itt az ideje.

A fiú oda lépett az utazótáskájához, felkapott két pólót a földről és beledobta őket. Aztán megfogta az asztalán lévő laptopot, amit szintén a táskába rakott, így tett még két pár zoknival, a nadrágjai egy részével és közben nem nézett a lányra.

- Ennek pont most van itt az ideje - állt meg az ablak előtt, hátat fordítva a szobának. - Mert ha végzek a pakolással, utána el fogok köszönni tőled és te kisétálsz az ajtón, mert nem tehetsz majd semmit az ellen, hogy elmenjek. Minek beszéljünk a mai napról? Mit akarsz hallani? Megtörtént, ezt kellett tennem és most is azt teszem, amit kell.

- Te semmi olyat nem tettél Minsoo-val, mint amiket állítottál. A rajongóitok is tisztában vannak vele, a média pedig majd azért kapja ezt fel, mert túl nagy fogás van rajtad. Nem mehetsz el és hagyhatod itt a társaidat, hogy nélküled menjenek végig ezen. Ez nem csak rólad szól. Mikor lettél ennyire önző? - Bo mély levegőt vett és kegyetlenül tovább folytatta, amit elkezdett. - Jó lenne, ha végre tovább lépnél az önsanyargatásodon és férfiként kezelnéd a helyzetet. Úgy ismertelek meg, mint egy nagyképű, öntelt valakit, aki azt hiszi ha elért valamit az életben, máris több, mint bárki más. Még, te szavaiddal élve, a jó lelkem sem volt képes ezt nem tudomásul venni. Undorítóan viselkedtél és annak ellenére, hogy tudom miket tettél máskor, úgy hittem te jó ember vagy. Komolyan ekkorát tévedtem volna?

Jungkook sokkolva állt az ágya mellett, kezeit maga mellett lógatta és képtelen volt mozdulni vagy beszélni. A szája kiszáradt, a szemei viszont pont ellenkezőleg. A stadionban nem tudott sírni, de most úgy érezte menten elbőgi magát, mint egy kisgyerek.

- Csalódtál bennem - mondta nemsokára.

- Csak elszomorítasz. De ha csalódást akarsz okozni nekem, hát tessék! Sétálj ki azon az ajtón, hadd nézzem végig, ahogy gyáva módon megfutamodsz.

Megrándult a keze az utazótáska felé, amibe már mindent bepakolt, amit vinni akart. De mégis hová? Merre indult volna? Meddig juthatna ilyen bűntudattal és nyomorral, amit érzett?

- Nézz rám! - mondta neki a lány, Jungkook úgy tett. - Ha most elmész, cserben hagysz mindenkit, akik téged sosem hagytak. Hátat fordítasz nekik, pedig ők most is azon vannak, hogyan mászhatnátok ki ebből a gödörből. Nem egyedül, hanem együtt. Én is itt vagyok és segíteni szeretnék, de ellöksz magadtól, holott azt mondtad itt akarsz lenni velem és elmondani mindent, ami benned van.

Ekkor gördült le az első könnycsepp az arcán. Pislogás nélkül bámult a lányra és a korábbi szavai jártak a fejében.

- Ha nem leszel itt, ki mondja el nekem azokat a dolgokat?

A másodperc tört része alatt termett a lány előtt és gondolkodás nélkül köré fonta a karjait. Mint egy satu, úgy fogta magához és az arcát a vállához, a hajába temette. Egész testében remegett és mikor a lány is végre átölelte, kiszakadt belőle a zokogás. Olyan erővel sírt, hogy azt hitte elájul. Nem érdekelte az ajtó előtt várakozó Namjoon, meg a többi tag, akik valószínűleg ugyan úgy hallgatóztak, hogy megtudják mi folyik a szobájában. De Jungkook továbbra sem szakadt el a lánytól, mert akkor és ott biztonságban érezte magát és a jövőjét, mintha Bo vigyázhatna rá. Mintha semmitől nem kellett volna félnie. Elengedte magát és hosszú hónapok óta először minden szorongását és bánatát kiadhatta magából egy olyan személynek, akibe lassan de biztosan kezdett beleszeretni.

~*~

Üdv mindenkinek, sziasztok!

Tőlem eltérően ez egy majdnem kétszer olyan hosszú rész lett, mint az eddigiek és ezt szeretném is így megtartani. Nem terveztem ezt olyan terjedelmes történetnek, így körülbelül most tartunk a felénél. Remélem nem zavartam össze nagyon senkit a cselekményekkel. Köszönöm, hogy elolvastátok, az évadzáró előtti részt. :) Vigyázzatok magatokra!