NAMJOON

Idegesen tördelte az ujjait, miközben várta, hogy Bo visszahívja. A stresszhelyzet nem a legmegfelelőbb szó arra, amiben voltak. Döntéseket kell meghozniuk, komolyabbakat, mint eddig valaha és alternatívákat kell találniuk. Sosem hitte volna, hogy ennyire elindulhatnak a leejtőn. Pontosabban azt nem, hogy viszonylag ilyen hamar és ennyire gyorsan. 

Legszívesebben lefújta volna az egész koncertet. Ügyvédet kellene keresniük, hogy jogi útra terelhessék ezt a vádat. Mert bár Jungkook sok rosszat tett, de azt, hogy akarata ellenére egy lányhoz érjen, semmiféleképp nem nézte volna ki belőle. Nem kutakodott sose a nemi életében, ez mindenki saját dolga. Talán volt egy-egy mozdulat, amit Minsoo kihasználhatott és emiatt kapott az alkalmon, hogy Jungkook ellen fordíthassa a médiát. Na, de egy felvétel?

A telefonja megcsörrent.

- Szia! Bocsáss meg, csak be kellett ugranom a kórházba. - a lány hangja általában nyugtatóként hatott rá, de most csak idegesebbé tette. 

- Semmi gond. Beszélnünk kellene valamiről - nem akarta, hogy Bo végig nézze a mai estét. Illetve ha nézni is fogja, legalább ne élőben tegye. 

- Hallgatlak. 

- Egyelőre nem szeretnék belemenni a részletekbe - ugyan elmondta volna a lánynak, mi fog következni hamarosan, de nem találta a megfelelő szavakat. -, hogy miért, de jobb lenne, ha ma mégsem jönnél el a koncertre velünk.

- Történt valami? - úgy is mondhatnánk.

- Történni fog és ha ott lennél, valószínűleg nem tudnám úgy kezelni a helyzetet, ahogy kellene. 

Többet mondott, mint akart. Ez a kis vallomás a teljes reményvesztettség eredménye volt. Aggódott, hogy a lány elveszti a belé fektetett bizalmát.

- Rendben, akkor nem megyek. 

- Ne haragudj, nem könnyű ez most. 

- Hallani a hangodon. Majd beszélünk róla, ha úgy érzed.

Alig néhány órájuk maradt a koncertig. Az utolsó pillanatokban nem szoktak próbálni, de a tegnapi nap után lényegesen lehetetlenebbnek tűnt, hogy a mai - egy ideig valószínű, hogy az utolsó -, fellépésüket legalább olyan szinten hozzák, mint az eddigieket. Képtelenség. 

- Nem tudom, mi lesz velünk holnap. Nem látom át. 

- A holnap nem a jelen. Az a jövő, mint a ma este is. A jelent lásd át, ne azt, amit még nem tudhatsz előre. 

~*~

JUNGKOOK

Kritikus pontokon, mikor nem tudja mit tegyen, általában az edzőterembe menekül. Most is így tett, már vagy egy órája a futópadon volt és nem szándékozott leállni. Addig fog futni, amíg a tüdeje már kezdi bemondani az unalmast. Izzadt, úgy folyt róla a veríték, mintha nyakon öntötték volna egy pohár vízzel. A mellkasa már égett, de attól félt ha leáll, indulnia kell.

Márpedig ő nem akart. 

A banda társai mellett lenne a helye, megállás nélkül bocsánatot kellene kérnie és azon agyalnia, hogyan másszon ki ebből. De most úgy érezte nem akar kimászni. Sehova se akart menni, senkivel sem akart beszélni és legfőképpen nem állt készen arra, hogy színpadra lépés előtt a társai szemébe nézzen. 

- Jó lenne, ha letusolnál. Hamarosan indulunk - Hoseok jelent meg mellette, egy törölközővel a nyakában. Jungkook felé nyújtotta, de ő csak megrázta a fejét és feljebb kapcsolta a futópad sebességét. - Túlzásba viszed.

- Már túlzásba vittem. 

- Figyelj, azt hiszem mind vagyunk annyira idegesek, hogy totálisan elrontsuk a fellépést is. Tisztában vagyunk vele és már nem sokat tehetünk. Jó lenne, ha legalább átbeszélnénk mit fogsz mondani, mikor...

- Ötletem sincs - alig bírt beszélni, a légzésére próbált fókuszálni. - Erre nincsenek jó, előre betanult szövegek. 

Hirtelen leállította a gépet, kis híján orra esett, de megkapaszkodott. Hoseok is utána nyúlt, hogy elkapja, de Jungkook nem engedte. 

- Ma este nekünk befellegzett és nem tudom mit mondhatnék nektek. Semmi olyat nem tettem, amit Minsoo állít, épp ezért olyan átkozottul nehéz most. Hiszen bármi hagyja el a számat, az a következő nap feketén-fehéren ott lesz az újságokban és nem fogják kihallani a magyarázatom. Csak arról fognak írni, amit Minsoo felhozott ellenem, minden más... - a térdére támaszkodott, a lábai remegtek és a tüdeje sípolt. - ...amit tenni vagy mondani próbálok majd, haszontalan lesz. 

- Fel fogunk állni. A semmiből kezdtük, senkik voltunk a zene világában. 

- És én ugyan oda fogok vissza juttatni mindenkit - a torkát elszorították az érzései. Tömérdek szó és könny mardosta. Felegyenesedett, hogy Hoseok-ra nézhessen. Könnyen megtalálta a szemkontaktust és abban a pillanatban megérezte a rettegést. A barátja nem volt mérges rá. Hoseok sosem volt az a fajta, aki könnyen megharagszik az emberre, pedig most nyilvánvalóan jó oka lett volna rá. 

- Együtt kezdtük el. Mégis mit érne ez az egész, ami mögöttünk van már, ha nem együtt lépünk fel arra a színpadra? 

- De én nem akarom, hogy ti.... - ezt már könnyeivel a szemében mondta. - Miért kellene? Ti nem...nem tehettek erről... - egyre nehezebben jöttek a szavak. Jungkook elfordította a fejét, hogy Hoseok ne láthassa és ő se őt. A társa mégis hozzá lépett, kiharcolta, hogy szemben legyenek egymással és a vállaira tette a kezeit. 

- Azt mondtam vissza fogunk térni. Hallod amit mondok?

Jungkook már nem hallotta. A saját zokogása elnyomott minden más hangot körülötte. Csak annyit vett tudomásul, hogy Hoseok magához ölelte és további szavak nélkül várta amíg megnyugszik. 

~*~

Vakuk villogása, rajongók őrült sikolyai és tömeg kellős közepén találta magát. A hányingere és a gyomrában tegnap óta állandóan jelenlévő görcs kezdte elszívni az erejét. A korábbi futás sem segített, teljesen elfáradt fizikálisan. Az út nagy része alatt nem szóltak egymáshoz, mind a heten némaságba burkolózva, egymástól elfordulva várták, hogy megérkezzenek. Egészen idáig megfeledkezett róla, még csak fel sem tűnt neki, hogy heten ültek a kocsiban és nem nyolcan. 

Kérdőn Namjoon-ra pillantott, aki ugyan vissza nézett rá, de nem vett tudomást az arckifejezéséről, ami szinte üvöltötte a kérdést. 

- Kiszállás, fiúk! - Sejin bármennyire is próbált higgadtnak mutatkozni, ugyan annyira volt feszült, mint ők. 

Jungkook nem nézett a rajongókra. A nevét kántálták, ilyenkor már eufóriába szokott úszni és vágyódik a színpadra, most inkább egy autó elé akart kiugrani. Besiettek a stadionba, fülledt levegőtől és valami egészen szokatlan illattól nehezedett rájuk a légkör. 

- Ó, csak nem a bukás szaga? - morogta maga elé, majd szótlanul tovább haladt. Nem rázott kezet senkivel, nem állt le beszélgetni, mint máskor. A kinti közönség felváltva kiabálta a bandák neveit, de mikor a PRICE neve dübörgött a falakon, Jungkook-ot elfogta a heves düh. Fogalmuk sincs, kit imádnak. 

Beterelték őket az öltözőkbe, sminkesek és stylist-ok sürögtek-forogtak körülöttük és egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden a régi lenne. Csak egyetlen pillanatra. A következőben kopogtak az ajtón és egy - Jungkook számára ismeretlen,- férfi lépett be. Egészen addig a pontig ismeretlennek tekintette, amíg meg nem szólalt. Utána már rögtön tudta, kivel van dolguk.

- Szép napot mindenkinek, srácok - a hangsúlya és a negédes arckifejezése, ahogy rájuk nézett, egyértelművé tette a fiú feltételezését. A PRICE menedzsere állt előttük.

Sejin-hez ment, beszélgetésbe elegyedtek és Jungkook azt kívánta, bárcsak tudna szemmel gyilkolni. Szétvetette a tehetetlen düh, nem tudta kiadni magából és félt, hogy a színpadon fog megtörténni. A maradék jó hírüket is elásná vele. A lábát rázta, egy ideig észre sem vette, hogy csinálja. 

Közel fél órájuk maradt a fellépésig. A férfi kiment a szobából, Sejin pedig gondterhes arccal ült le a kanapéra. A menedzserük jól tudta kezelni a nehéz helyzeteket, remek megoldásokat talált ki de ez még rajta is kifogott. 

Mindenki magába roskadt, a csend annyira furcsa volt náluk egy koncert előtt, hogy Jungkook majdnem elkiáltotta magát, csakhogy megtörhesse. Először úgy gondolta itt az ideje egy újabb bocsánatkérésnek, de mikor meglátta Yoongi és Taehyung összetört arckifejezését, megnémult. Túl sok indulat ragadt egy légtérbe, túl sok tönkretett jövőkép nézett vissza rá. Nem beszélhetett velük most, az volt a legjobb nekik, ha csöndbe marad. 

De sok mindent akart mondani. Annyira sokat, hogy kimászott a sminkes kezei közül, elvette a telefonját az asztalról és kiment az öltözőből. Egy viszonylag csendes zugot keresett, amit a mosdók folyosóján meg is talált, pont a legvégén. Gyorsan kikereste a számot, amire szüksége volt és hívta. Két kicsengés után a búgás megszűnt. 

- Jungkook?

- Szeretném, ha bekapcsolnád a tévét és a jótékonysági koncertet néznéd. 

Hallotta, ahogy Bo így tesz. Nemsokára a zajokból ítélve a közvetítés ment a háttérben. 

- Namjoon szólt, hogy ne menjek. Nem mondott semmit, hogy miért. 

- Nem baj. Én úgyis elfogok mondani mindent a fellépésünk után. 

- Találkozunk? - ez a kérdés szíven ütötte. Szeretett volna igent mondani, szeretett volna találkozni a lánnyal. De biztos volt benne, hogy a mai nappal a kapcsolatuknak is vége lesz. 

- Úgy értem, majd a koncert alatt. Lesz egy beszédem. 

- Ó - Jungkook a falnak döntötte a fejét és nem mondott semmit. 

Miért ennyire fontos neki? Miért érzi úgy, hogy a lány elvesztése nagyobb kár lesz az életében, mint bármi más? 

- Szinte alig ismerlek - kimondta hangosan is, bár nem akarta. 

- Te vagy az egyik olyan ember, aki a legjobban ismerj. 

Az egyik? Hát persze, Namjoon a másik. 

- Jungkook - Bo hangja megváltozott, halkabb lett és óvatosabb. - Mi történik? - megérezte a bajt. 

- Bízol bennem? - tette fel a legkockázatosabb kérdést. - Bo, hallanom kell! 

- Igen. 

Lépnie kellett. Nem várhatott tovább, így is-úgyis meg kell tennie, már nem volt hatalma afölött, ami következni fog. 

- Minden, amit mondani fogok ott fent, igaz. Minden egyes szó. 

- Miért búcsúzol? 

Ezt tette volna? Mégis mikor vált az élete ilyen melodrámává? A lány, aki iránt elkezdett érezni valamit - és hosszú idő után először igazán, - azt hiszi el akar köszönni tőle. 

- Ott szeretnék lenni veled, hogy elmondhassak mindent, amit akarok. Ki szeretném törölni az egész múltunkat, hogy a legelején kezdhessük. Bárcsak ne úgy történt volna, ahogy történt!

Korábban megfogadta, hogy jó barátja lesz a lánynak. De mit érnek már itt a szavak és a fogadalmak, ha mindent megszegett eddig is? 

- Jungkook? - a lány a nevét sírta. - Mi ez az egész? - gyűlölte magát, amiért megsiratta.

- Fényt hoztál az életembe. Nem tudtam korábban és te sem tudtad, de megmentettél. 

El fog tűnni. Most már biztos volt benne, mert ezek után nem merne a lány elé állni. Nem köszönt el, csak egyszerűen kinyomta a telefont és elindult vissza az öltözőbe a többiekhez. 

Hamarosan fel fog menni arra a színpadra, percek kérdése. Mind felmennek, énekelnek a rajongóiknak, akik egészen addig szeretni fogják őket, amíg be nem fejezik. De ő Bo-nak fog énekelni, csakis neki. Majd miután befejezték, újra a szájához emeli a mikrofont és szétrombol mindent maguk körül.