Amint azt már megszokhattátok a karibis ff-hez lesz újjabb kis kegészítő, amiben fény derül arra, hogy hogyan végződött James Norrington és Teague kapitány régi befejezetlen ügye.

Jamesnek nem jött álom a szemére. Pedig tudta, hogy holnap nehéz nap vár rá. És még az sem kizárt, hogy az utolsó... De erre a gondolatra ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét. Nem akarta magát még elalvás előtt ilyen sötét elő képekkel gyötörni, hisz már így is volt mi miatt aggódnia. Ráadásul Elena korábbi szavai sem voltak túl megnyugtatóak.

– De még mindig jobb mintha megpróbálta volna elhitetni velem hogy minden a legnagyobb rendben lesz – gondolta. Érezte, hogy a lány is tart attól, ami közelít feléjük.

Pár percig még álmatlanul hánykolódott a hinta ágyon. Aztán mikor már nem bírta tovább, felkelt és Gyöngy fedélzetére indult, hogy kitisztítsa a fejét. Szerencsére senki sem akadályozta meg ebben, és még csak az őrség miatt sem kellett aggódnia, hisz biztos helyen voltak.

Már jócskán beköszöntött az éjszaka és a másnapra való készülődések is abba maradtak. James elgondolkozva nézett végig a kihalt öbölben. A hajók hangtalanul lebegtek a vízen, egy lámpa sem égett egyikben sem. Ritka béke honolt.

A kormányhoz felsétálva már szinte automatikusan könyökölt korlátnak. Régi törzshelye volt ez már. De sokat álltak itt egykor Elenával! Szinte hihetetlennek tartotta, hogy mindez lassan már több mint egy éve lesz. Magában elmosolyodott ahogy végig pörgette az emlékezetében a különböző eseményeket, amik ott történtek velük. Már akkor tudnia kellett volna, hogy pontosan mit is érez iránta. Akkor talán több idejük lett volna.

Ám ekkor valami különös érzés fogta el. Mintha valaki figyelné őt. A megérzéseire hallgatva megfordult, és a kormánynál megpillantotta...

Jamesnek meghült a vér az ereiben, ahogy a tekintete a fedélzeten ráérősen sétafikáló Teague kapitányra esett.

– Szervusz James – köszöntötte az öreg szórakozottan intve egyet. Látszólag már egy ideje figyelte őt, amitől az említett csak még kínosabban érezte magát.

– Szépen megnőttél mióta utoljára láttalak – folytatta a kapitány, mintha csak a rég nem látott fiával beszélne.

– Maga hogy kerül ide? – csúszott ki a kérdés James száján hirtelen megdöbbenésében, amit azonnal meg is bánt, de az öreg nem vette zokon.

– Jackyvel volt még egy kis megbeszélni valóm – felelte zavartalanul. – Meg aztán ellenőrizni akartam, vigyáz-e eléggé a hajójára – tette hozzá a kormányra támaszkodva, majd tekintetét mustrálóan végigvezette a volt parancsnokon.

 Az említett ha eddig zavarban volt, akkor most egyenesen úgy érezte magát mint egy kisfiú, aki nem tudja mit reagáljon egy felnőtt furcsa viselkedésére.

– Apád nem éppen örülne, ha itt látna téged... – jegyezte meg Teague. James feszülten megköszörülte a torkát.

– Azóta megváltoztak a dolgok... – Valahogy nem így tervezte ezt a beszélgetést. Ha ugyan tervezte.

– Valóban? – vonta fel Teague a szemöldökét – A kalózok változatlanul ellepik a világot. Gyújtogatnak, fosztogatnak. És ugyanúgy üldözik őket. Mivel lett más a nézeted?

James pár másodpercig még hallgatott.

– A világ nem fekete-fehér mint ahogyan azt egykor apám hitte – emelte fel a fejét megfontoltan. – Mindenhol vannak rossz emberek. Sokan csak azért gyűlölik a kalózokat, mert a nagy emberek rossznak láttatják őket. Mert ezt nevelik belénk. 

Teague hümmögött valamit maga elé.

– Ki a szerencsés?

– Hogy?

– Hát aki elvezetett erre az útra – felelte a kapitány a férfi mellé támaszkodva. Jamesnek kellett egy kis idő mire összeszedte a gondolatait.

– Elena.

– Mindjárt gondoltam – bólintott Teague. – Sok boldogságot... ha még megéritek a holnapot – tette hozzá elhátrálva a kormánytól, majd füttyentett egyet és Isten tudja honnan, elő bukkant a kulcshordozó eb, majd egymás elé érve, már indultak volna, mikor James még utána kiáltott.

– Teague kapitány! – az említett vissza fordult. Az exparancsnok vett egy nagy lélegzetet mielőtt folytatta.

– Szerettem volna elnézést kérni azért ami a múltban történt. És köszönöm, hogy akkor megmentett. Az adósa vagyok.

– Szóra sem érdemes – legyintett a kapitány, mintha csak egy zavaró legyet próbálna elhessegetni. – De a múltat többé már ne háborgasd fiam. Élj amíg tudsz, és légy boldog – tette hozzá, majd hátat fordítva Jamesnek, távozott a sötétben.

Hamarosan jön az új igazi fejezet is, kitartást! :)