Mugli származásúak Jegyzéke

A Mágiaügyi Minisztérium felmérést készít az úgynevezett „mugli származású" varázslókról, hogy jobban megértsék, hogyan tettek szert mágikus képességükre. A Misztériumügyi Főosztályon a közelmúltban végzett kutatások alapján a mágia csak nemzéskor adódhat át, személyről személyre. Abban az esetben tehát, ha nincs bizonyított varázsló-ős, így az úgynevezett Mugli-származásúak esetében is, mágikus képességüket csupán lopással vagy erőszakkal szerezhették. A Minisztérium eltökélt szándéka, hogy a mágikus hatalom eme bitorlóit gyökerestől kiirtsa. Ebből a célból felhívást intézett minden mugli származásúnak, hogy jelenjen meg meghallgatásra az újonnan kinevezett Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottsága előtt.

A Reggeli Próféta cikkét újra és újraolvastam; ez volt az ébredésemet követő első program. Párhuzamosan azzal, hogy a gyomrom táján érzett öklendeztető érzést leküzdjem valahogy. Undorító, mocskos, alattomos húzás!

Közben az agyam szélsebesen pörgött - ez nyílt támadás az olyanokkal szemben, akik nem varázslócsaládból származnak. Két oldallal arrébb pedig egy, a Roxfortot érintő hír állt: „Ezúton tudatjuk, hogy minden diáknak, visszamenőleg a hetedik évfolyamig rendelkeznie kell egy, vérbesorolást igazoló dokumentummal, amelyet a minisztériumban igényelhet."

- Kötelező lesz beíratni a Roxfortba a diákot... - a kezemben már zörgött a Reggeli Próféta, ahogy felnéztem Fredre.

Az ő szeme is szinte ugyanazt kiáltotta, amit az én lelkem is. Ez igazságtalanság! Kelepce a mugliszületésűek számára.

- Szeretnék tenni értük valamit - sóhajtottam, amint a cikk végére értem. - A gyerekekért is, az elsősökért és a felsőbb évesekért is. A felnőttekért.

- Valószínűleg elég sokan fognak elbujdosni - sóhajtott George.

- Ahh! - hörögtem az iszonyattól és félredobtam az újságot. - Van itt még néhány részlet Rita Vitrol új könyvéből...

- Vajon igaz?

- Georgie! - kerekedtek ki a szemeim. - Én nem tudom elképzelni Dumbledore-ról, hogy fiatal korában kapcsolatba kerülhetett volna a fekete mágiával.

- Én nem tudom elképzelni Dumbledore-t fiatal korában... - jegyezte meg Fred, mosolyogva, és még nekem is felfelé görbült ettől a szám.

- Szerintem ő már szakállat viselt az anyaméhben...

- Na jó, elég legyen! - mondtam.

Délután betoppantunk mind a hárman az Odúba.

- Ó, bocsánat - mondtam, miközben óvatosan próbáltam megszabadulni az esőkabátomtól. Kint ugyanis zuhogott. - Nahát, üdv itthon! - öleltem meg Fleurt és Billt. - Bocsánat - suttogtam ismét-, hogy megzavartuk az ülést.

- Miről volt szó? - Fred kihúzott egy széket, és leült rá.

- Éppen azt meséltem, hogy állítólag Scrimgourt megkínozták a halála előtt, hogy megtudják Harry hollétét. De a miniszter nem mondott nekik semmit - mesélte Mr. Weasley.

- És Harry feladatáról is volt szó - tájékoztatott Remus az ülés után. - Azt gondoljuk, hogy Dumbledore adott Harrynek egy feladatot... - magyarázta.

Egy pillanat alatt idegessé váltam. Tonksra kaptam a tekintetem, és automatikusan felálltam szerelmem mellől. Hogy mégis valahogy leplezzem a testbeszédemet, a limonádés kancsóért nyúltam. Azt hiszem Mrs. W. azért hozta oda nekünk, mert amikor Harryék szóba kerültek, mindig megremegett a szája széle... aggódhatott értük nagyon és így próbálta meg elterelni a figyelmét (belefogott valami másba).

- Tudom, hogy szereted - mosolygott kedvesen rám Mrs. Weasley. Meg is kóstoltam egyből, és kis híján visszaköptem az egészet a pohárba. Elmosolyodtam, de a savanyúságtól táncoltak az arcizmaim, így nem volt túl sikeres a próbálkozásom. Mégis lenyeltem, mert nem akartam megbántani az asszonyt. - Nos? - pillantott rám kíváncsian.

- Nagyon finom... - mondtam savanyú szájízzel. - Csak nekem kicsit túl sok benne a citrom. Nem bánod, ha feljavítom egy kicsit? - kérdeztem, mire nemet intett a fejével. Míg én a limonádét ízesítettem, Remus nem hagyta magát megtéveszteni, és figyelt.

Tudtam jól, elárultam magam előtte és többet tudok a feladatról, mint azt korábban elárultam neki.

- Mondd csak, Hannah, te nem tudsz valamit róluk? - pillantott rám Mr. Weasley, azzal a mindenható atyai pillantásával, amit eddig csak a fiúknál használt. Most hogyan tagadjam le, a nyilvánvalót?

Próbáltam nyugodtan lélegezni.

- Nem tudok róluk semmit, Mr. Weasley - feleltem nyugodtan, de mégis sík idegesen. Dora most engem figyelt, pedig egészen addig Remust tartotta szemmel. - Dora, igyál nyugodtan a limonádéból, nagyon finom - felé lebegtettem a kancsót, mire halványan elpirult.

- Köszi.

- Nincs mit.

- Biztos ez, amit mondasz? - ismételte meg a kérdését Mr. W. és ezúttal Mrs. W. is figyelt. Felálltam. Nem hisz nekem. Hogy hazudjak ezeknek az embereknek? Magamban Piton professzorhoz imádkoztam, hátha ad valami ihletet, ha rágondolok. De ezúttal cserben hagyott. Ismét a légzésemre koncentráltam. Amikor megszólaltam, igyekeztem száműzni a hangom remegését.

- Teljesen biztos - fél percig farkasszemet néztem Mr. Weasley-vel, majd megadóan sóhajtottam. - Arról, hogy pontosan mit is kell csinálnia Harrynek, fogalmam sincs. Sejtek valamit, de arról inkább nem mondanék semmit, mert egyrészt nem is tehetem, másrészt viszont korántsem biztos, hogy tényleg úgy van-e.

- Miért nem mondhatod el?

- Dumbledore... - sóhajtottam - ... kérte.

- Kérte?

- Dumbledore már nincs köztünk! - csapott az asztalra Mrs. Weasley. - Ne legyetek gyerekesek! Harry is ugyanezzel a szöveggel jött.

- És igaza volt, Mrs. Weasley! - toppantottam dühösen. - Nem vagyunk gyerekesek. Vagy talán szegjem meg az adott szavam? - kérdeztem. - A meggyőződésem és az ígéretem ellenére? Ezt nem kérheti senki sem tőlem - jelentettem ki. - Az egyetlen, aki ismeri a feladatát, az Harry. Ő az egyetlen, akinek joga van másokat is beavatni. Ami pedig a sejtéseimet illeti... nem tudom mennyire igazak, vagy sem és épp ezért hiba is lenne beszélni róluk.

- De, ha Dumbledore-nak tettél ígéretet, az azt jelenti... - az utolsó, erőtlen próbálkozását már nem kellett leintenem.

- Hagyd, Molly.

A csendesítő a férje volt.

- Sirius is így beszélt volna - Remus hangja elismeréstől csengett... és talán némi büszkeségtől.

- A keresztapám is - kacsintottam miközben odaléptem hozzá, hogy megöleljem. A világon mindennél jobban el szeretném mondani, amit tudok... de nem tehettem.

- Ha jobban belegondolok, James is... - merengett el. - Úgy beszélsz, mint egy igazi Tekergőhöz illik - elvigyorodtam.

- Prefektus voltam - pillantottam Fredre és George, miközben visszaültem hozzájuk. - És iskolaelső - kajánkodtam. - Mégis olyan vagyok, mint egy igazi tekergő.

- Neked a véredben van... - forgatta a szemét Fred. - De azért ezt tanulni is lehet - súgta. - De, az egyik fő ok, amiért itt vagyunk... - vezette fel a témát.

- ... az isteni limonádén kívül... - Georgie.

- ... az Hannah.

- És Will - tettem hozzá. - Ugyanis kifejlesztettünk egy szuper kis védővarázst, ami erős pajzsként veszi körbe a kijelölt területet. Mármint úgy értem - sóhajtottam-, hogyha van egy ház, mint a Shell Cottage, akkor körbevesszük a védőbűbájjal... és onnantól fogva senki nem mehet a közelébe ártó szándékkal. Legalábbis erre fejlesztettük ki. Fideliusszal kiegészülve ki tudja, mire lehet jó - vontam vállat- emellett még vizsgáljuk a hatásait. Elvileg nem kell megújítani sem...

- Ez nagyon jól hangzik.

- Arra gondoltunk, körbevehetnénk vele a Rendtagok házait. És lenne itt még valami... - töprengtem el.

- Még valami? - bólintottam Dora kérdésére.

- Van egy lakásom - mondtam. - Szeretném felajánlani a Rendnek, mint menedék.

- Hol van ez a hely? - kérdezte Mr. Weasley. Elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, ahogy Fred reagált, mikor beavattam őt a dologba...

- Az Abszol úton - mondta helyettem.

- Abszol út 94. B lakás - mondtam ki a címet. - Én vagyok a titokgazda.

x Y z

Ahhoz, hogy védelembe vegyük a házakat, a legfontosabb az volt, hogy le kellett rázni az őrszemeket. Willnek nem volt olyan őrszeme, de mivel mugliszületésű volt - és sajnos ellenük egyre erősödött az erőszak - nem ártott vigyáznia.

És nekem... mint kiderült, nem volt más, mint az egyetlen, ex-mardekáros Timothy Flint, aki állandóan a nyomomban járt. Le kellett ráznom, és az igazság az, hogy nem volt túl nehéz egy konfundáló átokkal eltalálnom.

De Mr. Weasley-nek, Billnek, Remusnak, Dorának és George-nak már nehezebben ment a dolog. Ezért beletelt egy hétbe is, mire minden házat lefedtünk. Remus otthonával kezdtük. Én már korábban odaértem, és Dorával beszélgettem, aki már össze volt csomagolva és nem tűnt túl boldogan.

Teáztunk, miközben Willre és Remusra is vártunk.

- Mostanában elég sokat veszekedtünk, az igazság ez - sóhajtott.

- Annyira szeretnék tenni értetek valamit - sóhajtottam én is, és a kezéért nyúltam. - Beszéljek vele?

- Kedves vagy - mosolyodott el. - De...

- Beszélek majd vele, jó? Diszkrét leszek, ígérem - egy pillanatra lehunytam a szemem. Megszédültem, és a napokban nem először. De vajon miért ez az egész?

- Jól vagy?

- Persze - néztem rá. - Na és mesélj! Mindent tudni akarok! Várjátok már? Beszéltek vele?

- Mi... miről? Te szent Merlin! Tudod! - ugrott a nyakamba. Bólintottam.

- Tudom. És úgy örülök neki!

- Én is - bólogatott-, ő viszont ezért is aggódik. De mit tehetnék? Imádom őt. Néha olyan kis marcona, vagy távolságtartó, de szeret engem. Nem mondja sokszor, de érzem minden pillantásából, a törődéséből... és önmagát ostorozza miattunk.

- Halihó! - köszönt be az előtérből az emlegetett szamár. - Bocsi, hogy késtem... - morogta Remus.

- Sziasztok! - Will is megérkezett, úgyhogy kezdhetjük is. De szőke barátom mellett ott volt még valaki más is...

- Remélem nem gondoltad, hogy magadra hagylak, Hannuci - csókolt meg Fred, mire elmosolyodtam. Valamiért egyáltalán nem bántam, hogy velem van.

- Reméltem is, hogy nem hagyod magad lerázni - feleseltem, egy újabb puszit nyomva a szájára.

- Örülök, hogy megjöttél - üdvözölte a keresztapám a felesége. Valahogy olyan gyanúsak voltak nekem.

Remus kicsit később elmesélte, miért késett. Megtalálta Harryéket.

- A házatokban vannak - suttogta. - Vittem nekik a híreket... azt sajnos nem árulta el, hogy mi a feladatuk - folytatta, majd mély levegőt vett. Láttam, ahogy elönti az indulat... mi történhetett, hogy ilyen ideges? - Felajánlottam a segítségemet nekik, de Harry... az arcomba vágta, hogy milyen gyáva vagyok!

- Micsoda? - ezt nem tudtam elképzelni Harryről sosem.

- Ha mondom! Azzal vádolt, hogy miféle fenegyereknek képzelem magam, hogy menekülök a családomtól... és hogy gyáva vagyok.

Döbbenten néztem Remust. Ez túl sok információ volt egyszerre.

- Remus, te vagy az egyik legbátrabb ember, akit ismerek - mondtam csendesen. - Szembe mertél nézni Piton professzorral, megbocsátottál egy régen árulónak hitt barátnak... ki merted nyitni a szíved, amikor a szerelem két kézzel dörömbölt az ajtaján. Ezt nagyon sokan nem merik megtenni - sóhajtottam. - Hidd el nekem, ez az egyik legnagyobb erény. Sokaknak nem adatik meg a szerelem, és sokan elutasítják, akiknek mégis, és vannak, akik egyszerűen félnek tőle, de rád egyik sem jellemző.

- Mert én bátor vagyok? - fordult grimaszba az arca.

- Igen. Bátor vagy. És szerintem Harry csak azt akarta elérni azzal, amit mondott, hogy emlékeztessen erre. Semmi másért nem mondhatott ilyet, mert igaztalan dolgokkal vádolt.

Remus megölelt, és fogalmam sincs, meddig állhattunk ott, de amikor Fred bedugta a fejét a nappaliból, hogy ideje indulnunk, Remus elengedett, a szememben pedig könnyek csillogtak. Ebbe az ölelésbe keresztapám mindent belesűrített, és az érzelmek csak úgy megrohantak.

- Te jó ég, mi lesz velem, ha egyszer várandós leszek? - kérdeztem a szememet törölgetve. Remus elmosolyodott.

- Alig várom, hogy láthassam.