Több tucatnyian gyűltünk össze az Odú konyhájában huszonhatodikán, szombaton délelőtt. Az ezt megelőző hetekben rengeteg dolog történt, például Pius Thicknesse-t imperiusszal a maguk oldalára állították a halálfalók, így már Harryt nem lehetett az előre megbeszélt tervek alapján elmenekíteni a Privet Drive-ról. Merthogy el kellett tüntetni őt Voldemort szeme elől egy időre, abban mind egyet értettünk. Ezen kívül gondolnunk kellett a Dursley családra is, tehát teljesen új tervet kellett kieszelnünk, amiben Harryt és a nagynénjének családját rövidúton, lehetőleg azelőtt mielőtt a halálfalók elkapnák őket biztonságos helyre juttatjuk.

A díjnyertes ötlettel, mindenkit teljesen ledöbbentve Mundungus Fletcher állt elő. Mégpedig, hogy szombaton hét Pottert menekítsenek ki egy védett házba - köztük természetesen az igazival. Ehhez nem kellett más, csak tizennégy jelentkező és némi százfűléfőzet... vagy egy kondérnyi. A pontos részleteket beszéltük át még egyszer a másnapi indulás után, ezért volt a nagy tumultus. Jelen volt mindenki, aki szeretett volna jelentkezni: Fred és George, Hermione és Ron, Bill és Fleur, Remus és Tonks, Rémszem, Mr. Weasley és Mrs. Weasley, Kingsley és persze Dung, a mind-master. De csak tizenhárom jelentkező volt...

- Én is megyek - jelentettem ki határozottan, de Mordon megrázta a fejét.

- Megvagyunk mind a tizennégyen.

- Igen? Ki az? - kérdezte az a bizonyos tizennegyedik, mint később megtudtam,

- Dung maga - a kijelentését heves tiltakozás fogadta a részéről, és a részemről is.

- Ott szeretnék lenni, és Dung láthatóan nem akar... - mutattam erélyesen a székben ülő hóhányóra.

- Nekem jó cserének tűnik - bólogatott ő is.

- Nem és kész! - zárta le a vitát Mordon. - Az ő ötlete volt, ő is ott lesz.

- De...

- Ne vitatkozz! Rád itt van szükség - mondta. - Gyógyítónak készülsz, nemde? - reccsent rám. Bólintottam. Nem tudom mióta, de már rég nem ijedek meg Alastor „Rémszem" Mordontól. - Akkor itt maradsz. Bármelyikünkkel történik valami, fontos, hogy a közelben legyél.

Valahol igazat adtam a marcona aurornak, de akkor is bántott a dolog. Jól tudok bánni a pálcámmal, ez tény, de nemcsak sebesülteket ápolni, harcolni is megy vele... viszont senki sem támogatta, hogy én is részt vegyek Harry mentőakciójában, ami szintén bántott.

Féltettem én is a családom! És ki a családom? Weasleyék, Harry és Hermione.

Egyetlen jó dolog volt az egészben. Egyetlen egyet találtam. Azt, hogy végre egy kicsit kettesben maradhattunk Freddel...

x Y z

- Már két órája elmentek - jelentette be Ginny, az óráját nézve.

Ő is szeretett volna menni, de őt sem engedték, mint a menekítés napján ezt megtudtam. Ginny még kiskorú is volt, szóval... valahol érthető volt az ő indoka az otthon maradásra.

Amióta kitették a lábukat az Odúból, Mrs. Weasley, Ginny és én a konyhában ültünk. Jobb híján teáztunk. Egy ideig Mollyval beszélgettünk arról, hogyan érzem magam itt, végleg ideköltözve. Meséltem neki arról, hogy minden nap egy kaland az élet, amin az asszonyság szívből nevetett, de még Ginny aggódó tekintetében is megcsillant némi vidámság.

Aztán eltelt egy óra. Egyre idegesebbek lettünk, és percenként kezdtük figyelni az óránkat, mikor érnek ide. Hogy lefoglaljam magam valamivel kiképeztem rá az ajtót, hogy felismerje Hagridot és gond nélkül beengedje a lakásba félóriás barátunkat.

- Az mi? Jönnek? - Ginnyvel máris az ajtóban lógtunk, Mrs. Weasley pedig az ablaknál kémlelt kifelé. Láttam, mit vett észre Ginny: egy kéken fénylő tárgy repült a levegőben, és csattanva ért földet.

Pár percig csak a lassan fényét vesztő rozsdás olajoskannát bámultuk, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami. Mondjuk Ron és Tonks, akiknek ezzel kellett volna érkezniük, feltűnhetnének.

- Arthur! - kiáltott fel ezúttal Mrs. Weasley, amint meglátott a kertben egy kis fényt.

De az ősrégi, szakadt bakancs nem hozott magával senkit. Magányosan hunyt ki a fénye. A számra szorítottam a kezem, hogy ne kiáltsak fel a tehetetlenségtől, ami kínzott. Mr. Weasley párja ugyanis Fred volt.

Mire visszafordultam az ajtóból az asszonyság egy újabb kanna vizet akart a tűzre tenni, de annyira remegett a keze, hogy a víz fele kiment.

- Majd én megcsinálom a teát, anya. Te csak ülj le.

- Ginny! - sikítottam fel, és már rohantam is ki a kertbe. Újabb kék fény jelent meg a levegőben, ezúttal jól láthatóan két alakot, egy nagyobbat és ahhoz képest egy sokkal kisebb termetűt dobott a földre. - Villám! Te vagy az, Villám?!

- Én vagyok, nyugodj meg, Pinkie - szorosan megöleltem. Tudtam, hogy ő az. Ez volt a mi biztonsági jelszavunk. Villám és Pinkie. A Pinkie-t ugyanis még a Cass-nél is sokkal jobban utáltam.

Mögöttem Mrs. Weasley és Ginny szaporázták a lépteiket.

- Harry? Te vagy a valódi Harry? Mi történt? Merre vannak a többiek? - sikoltotta Mrs. Weasley.

Harry is bólintott, de én is hozzátettem halkan:

- Leellenőriztem.

- Hogyhogy merre? Még senki sem ért vissza? - lihegte Harry. - A Halálfalók számítottak ránk - mondta neki Harry. - Körbevettek minket, amint felszálltunk... tudták, hogy ma este történik... nem tudom, hogy mi lett a többiekkel. Négy Halálfaló kezdett üldözni minket, éppen csakhogy el tudtunk menekülni előlük. Aztán Voldemort is utolért minket...

- Senki nem hibáztat Téged, Harry - nyugtattam meg. - Ne aggódj. Biztos jól vannak...

- Tudod a megnyugtatás nem az igazi valakitől, akinek szintén szüksége van rá - sandított rám, miközben rávetettem magam és szorosan megöleltem. A vállába fúrtam a fejem, hogy el ne sírjam magam véletlenül.

Mrs. Weasley így is sírni kezdett, az idegesség, a félelem vihette rá erre, és befelé igyekezett. Brandyt keresett Hagridnak. Ginny közben tájékoztatta Harryt, de a hangjuk mintha mélyről szólt volna, vagy mintha egy vastag függönyön át.

- Anyu!

Ginny kiáltására kaptam fel a fejem, egy pár lépésre lévő pontra mutatva. Kékes fény gyulladt a sötétben. Egyre nagyobb és fényesebb lett, és Lupin és George jelentek meg pörögve, majd mindketten elestek.

- George! - kiáltani akartam, de csak egy rekedt suttogásra futotta.

Lupin próbálta támogatni George-ot, aztán Harryvel becipelték az ájult fiút a házba. Ginnyvel szorosan a nyomukban jártunk, Hagrid pedig meglepődött, hogy könnyedén becsúszott a kis ajtón.

- No, csak nem leadtam pár kilót?

Más esetben elmosolyodtam volna ezen minimum, de most... George fülét bámultam. Pontosabban azt a pontot George fején, ahol a bal fülének kellett volna kilátszania.

Az agyamba beleégett az arcát és a nyakát áztató sűrű, skarlátvörös vér képe, ami lassan elhomályosult... a könnyeimnek hála. Ott estem térdre George lábánál, és csak halványan érzékeltem mindent, ami körülöttem történik.

Aztán Ginny tett valamit, ami segített észre térni. És égetni is kezdte az arcom. Csúnyán néztem Ginnyre.

- Nem reagáltál semmire...

- De... aú - dörzsöltem az arcom. - Te megpofoztál?

- Kényszerhelyzet volt - mondta, de én már szerelmem ikertestvérét vizsgáltam, és a pálcámmal nekiálltam egy vérpótlót - és vérelfogyásgátlót készíteni.

- Én már ellenőriztem őt! - szóltam ki a nappaliban viszonylag megkésve. - Ő Harry.

Az idő egy nagy masszává mosódott, Mrs. Weasley kipróbált minden praktikát, amit ismert a fül visszanövesztésére, és én is ezerrel törtem a kobakomat a megoldáson. Mi az, ami visszanöveszti a fület? Vagy legalább begyógyítja az irgalmatlanul vérző sebét?

Dühömben toppantottam egyet. Csalódottá váltam, hiszen eddig a tudásom sosem hagyott cserben!

- Hogy van? - Harry ismét feltűnt a képben.

- A vérpótlónak hála észhez fog térni - felelt Ginny, aki éppen csak megitatta a bájitallal az eszméletlen fiút.

- Nem tudom visszanöveszteni, sötét varázslattal szakították le. De sokkal rosszabb is lehetett volna... Életben van - motyogta Mrs. W.

Halványan érzékeltem, hogy időközben többen is érkeztek. Most a konyhában telepedtek le. Nem akartam magára hagyni George-ot miután elzártam a tüzet az üstök alatt, ezért megálltam a nappalit és a konyhát elválasztó ajtónál, onnan hallgattam a beszélgetésüket. George-ról, ki másról.

- Elvesztette az egyik fülét - válaszolta Lupin.

- Elvesztette a... ? - kérdezte magas hangon Hermione.

- Piton műve - mondta Lupin.

- Pitoné? - kiáltotta Harry. - Csak nem azt mondod...

- Az üldözés közben vesztette el a csuklyáját. Sectumsempra mindig is Piton kedvencei közé tartozott. Bár mondhatnám, hogy kamatostul visszakapta, de csupán annyit tudtam tenni, hogy sebesülése után a seprőn tartottam George-ot, annyi vért vesztett.

- Sectumsempra?! - hirtelen mindenki rám kapta a szemét - Harry! Nem...

- De, az! - vágott közbe. Nem akart emlékezni arra a rémes tettre. Az már a múlt. Hirtelen megértette, miért kérdezem, és sietve pattant fel, hogy kövessen. A szék csattanással hátraesett, de senki nem állította fel.

Egy pillanat sem telt el, és már Mr. Weasley hangját lehetett hallani.

- Majd azután azonosítom magam, hogy meggyőződtem róla, hogy jól van a fiam. Most pedig, ha jót akarsz magadnak, tőnj el az utamból, Kingsley!

Még soha nem hallottam Mr. Weasleyt így kikelni magából. Valósággal berobbant a nappaliba, kopasz feje búbja izzadtságtól csillogott, szemüvege félrecsúszott, nyomában Freddel. Mindketten sápadtak voltak, de látszólag sértetlenek.

- Arthur! - szipogott Mrs. Weasley. - Ó, hála istennek!

- Hogy van? Mr. Weasley térdre rogyott George ágya mellett. Mióta ismertem, most fordult elő először Freddel, hogy elakadt a szava. Csak állt tátott szájjal a kanapé fölött, és ikertestvére sérüléseit nézte, mintha nem hinne a szemének.

Én már ott térdeltem George fejénél, a pálcámat a sérüléseire szegeztem.

- Vulnera sanentur... - a Pitontól látott mozdulatokkal ismételtem egy viszonylag ritmusos mozgást. A kantálást is folytattam, amíg meg nem gyógyult teljesen. - Boszorkányfüvet! - kértem, de csak Ginnyben volt annyi lélekjelenlét, hogy kikapja anyja kezéből a pálcát és odahívjon egy kis üveggel.

Eltűnt minden seb a fiúról. Nyomtalanul... hála az égnek. Megkönnyebbülten terültem el az első alkalmas felületen... nos, mivel a kanapé foglalt volt, a földön.

De George közben mocorogni kezdett.

- Hogy érzed magad, George? - suttogta Mrs. Weasley.

George ujjaival végigtapogatta a feje oldalát.

- [Saintlike -> Mint egy szent ember] - motyogta.

- Mi a baj vele? - kérdezte rémülten Fred. - Az agya is megsérült?

- [Saintlike] - ismételte George, majd kinyitotta a szemét, és testvérére nézett. - Érted... [I'm holy. Holey -> Áldott vagyok. Lyukas], Fred, fogod?

Mrs. Weasley még jobban zokogott. Fred sápadt arcába kezdett visszatérni a szín.

- Szánalmas - mondta George-nak. - Szánalmas! Tele van a világ füles viccekkel, és neked pont a [holey]-t kell választanod?

- Na mindegy - mondta George, miközben könnyeivel küszködő anyjára vigyorgott. -Most már legalább meg fogsz tudni minket különböztetni.

Körbenézett.

- Szia Harry... ugye te vagy Harry?

- Igen, én vagyok - mondta Harry, miközben közelebb ment a kanapéhoz.

- Hát, legalább téged sikerült épségben visszajuttatnunk - mondta George. - Ron és Bill miért nem toporognak már itt a betegágyamnál?

- Azért, George, mert még nem értek vissza - válaszolta Mrs. Weasley. George mosolya elhalványult.

Ron és Tonks hamarosan visszaértek, és az egész család megindult a kert felé. Kivéve Fredet, aki csendben beszélgetett George-dzsal. Én is léptem volna ki, de a fiúk hangja visszatartott.

- Maradj, kérlek - ennek nem tudtam ellenállni, úgyhogy Fred mellé ültem a fotel karfájára. Ő belerántott az ölébe, és egy lassú csókot nyomott a számra.

- Még meg se köszöntem, hogy összefoltoztál...

- Ne is köszönd meg - vetettem gyorsan közbe.

- Nem is akartam - intett le. - Azt akartam, hogy az a minimum, miután te okoztad...

Gyertek vissza, lehetőleg egy darabban. Ezt mondtam nekik indulás előtt. Épségben, ígérjétek meg!

George, bár viccelni akart, én teljesen elsápadtam, ezt látva pedig próbáltak nyugtatni, hogy egy kicsit sem volt komoly.

- Soha többet nem fog ilyet mondani - Fred szúrós szemekkel, felfelé ránduló szájjal nézte az ikertestvérét.

- Ah, tudom, hogy nem igaz! Nem rémlik, hogy lassan nyolc éve ismerlek titeket? - felpattantam, és ki is mentem Ront és a többieket üdvözölni.

x Y z

- Nekem is mennem kell - mondta Harry. Tíz rémült szempár szegeződött rá, én pedig elmerengve néztem. Esküszöm, ez nem is ő lenne...

- Ne butáskodj, Harry - mondta Mrs. Weasley. - Miről beszélsz?

- Nem maradhatok itt.

Megdörzsölte homlokát, ami nem kerülte el a figyelmem. Megint elkezdett bizseregni neki, pedig már több mint egy éve nem fájt így.

- Mindannyian veszélyben vagytok, amíg itt maradok. Nem akarom...

- Ne butáskodj! - mondta Mrs. Weasley. - A ma este lényege pont az volt, hogy biztonságban idejuttassunk, és hála Istennek működött. És Fleur is beleegyezett, hogy itt tartsák az esküvőt, ne pedig Franciaországban, már mindent elrendeztünk, együtt maradhatunk, és vigyázhatunk rád...

- Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok...

- De miért jönne rá? - kérdezte Mrs. Weasley. - Legalább egy tucat hely van, ahol most lehetsz, Harry - folytatta Mr. Weasley. - Nem tudhatja, hogy melyik menedékházban vagy.

- Nem magam miatt aggódom! - mondta Harry.

- Tudjuk - mondta csendesen Mr. Weasley, de ha most elmész, azzal a ma este tett erőfeszítéseinket értelmetlenné teszed.

- Nem mész sehova - morogta Hagrid. - Az ördögbe is, Harry, mindazok után, amiken keresztül mentünk, csak hogy idehozzunk?

- Ez az, mi lesz a fülemmel? - kérdezte George, miközben felegyenesedett a párnáján.

- Tudom, hogy...

- Rémszem nem akarná, hogy...

- TUDOM! - kiáltotta Harry.

A többieket megkerülve léptem Harryhez.

- Csapdában érzed magad - tettem a vállára a kezem. - Azt hiszed, nem értjük, amit mondasz, talán azt is, hogy felelőtlennek tartunk?

- Ne legilimentálj már! - seperte le a kezemet a válláról.

- Akkor másképp mondom - komorodtam el. - Itt maradsz a picsádon Harry Potter, mert még kiskorú vagy! Nincs apelláta, és jobban jársz, ha elhallgatsz mert Voldemort haragja semmi lesz az enyémhez képest, ha most elszöksz! Mert azzal tényleg semmi mást nem bizonyítanál be, csak azt, hogy felelőtlen vagy, és nem érted a ma este áldozatát!

Fú, ezt akár Piton is mondhatta volna... hallottam őt még kilépve a kertbe is. Az ajkamba haraptam, mielőtt válaszoltam volna, és inkább a közeli gyümölcsös felé indultam. Megláttam pár ágat a közelben, azokból varázsoltam egy hintaágyat, és belevetettem magamat.

Az otthoni hintaágyam nagyon hiányzott. A ritmusos oda-vissza mozgás, az arcomat csiklandozó szellő... ezek mind-mind kellettek ahhoz, hogy lenyugodjak. Tudtam, bármit mondanék az már csak felindulásból lenne, és azt el akartam kerülni. Helyette próbáltam vidám dolgokra koncentrálni.

Például a nevető hároméves öcsémre, aki a nyakamba vetette magát, mikor hazaértem Freddel karöltve; a hintázásokra az otthoni hintaágyunkban. Vajon szerette annyira, esetleg szeret engem annyira, hogy ha hiányzom ismét beleüljön? Ostobaságnak tűnik ilyeneken filózni... de ez is, megnyugtató.

Vagy például a recsegő hangú nagyapámra, akiről sosem hittem volna, de valójában ismerte Dumbledore professzort, és önmagában ez a tény felvidított annyira, hogy ne sírjak, mikor tudatnom kellett a halálhírét...

Egyre szomorúbbá váló gondolataimból egy hideg érintés rángatott ki. Mintha valaki... vagy valami... egy jó nagy, hideg, kicsit rojtos rongyot dobott volna az arcomba. A szemeim kipattantak, na rongy az nem volt, de semmi más sem.

Újabb hidegzuhany érkezett, és már tudtam mi is az.

- Pitypang! - kiáltottam fel örömömben, és mikor az állat hozzám nyomta a fejét kitapogattam és megsimiztem a nyakát. Kis öröm az ürömben.

Sziasztok! 

Közvéleménykutatás! Visszanövesszük George fülét?

Puszi: V.