- Hannuci, hova is kell menni?

- Öm... a meghívón rajta van, nem?

- A Tonks házba! De máris megnézem...

Fred és George a szobából kiabáltak nekem, míg én a nappaliból válaszoltam nekik vissza hasonló hangmagasságban. Végre elkészültünk.

- Ki vagy te és mit csináltál a menyasszonyommal?

Merlinre, azt mondta, menyasszony! A gyomromban lévő pillangók erre a szóra verdesni kezdtek minden egyes alkalommal. Mélyet kellett lélegeznem, hogy lecsendesítsem magam - Fred ugyanis úgy tudta kimondani ezt a szót... menyasszony... hogy, hát... na. Ha nem vigyázok, teljesen elpirulok.

- Megettem - feleltem neki vissza. Fred felnevetett. - Túl éhes voltam, neki meg csak járt a szája... - én a szemeimet forgattam, hogy véletlenül se nézzek szerelmemre; azt se tudtam miről beszélek, ő meg odalépett hozzám és egy mozdulattal elhallgatatott. - Mennünk kéne - leheltem az ajkaira, miután levegőért kapkodva elváltunk.

Pár perccel később, immár George-dzsal kiegészülve kiléptünk az ajtón, és elhoppanáltunk. Egy főút mellett értünk földet, háznak nyomát se találtuk. Kétoldalt mindenfelé bokrok és fák, amik erdővé sűrűsödtek. Ezt épp olyan furcsának gondoltam mint az ikrek, amikor a fiúk forgolódni és kutakodni kezdtek.

- Ez jó... kell itt legyen valamilyen nyom, ami elárulja merre menjünk - mormoltam félhangosan, amikor észre is vettem egy földutat. Intettem a fiúknak, hogy kövessük, és valóban, alig mentünk rajta egy perce már meg is érkeztünk.

Legalábbis reméltem, hogy az volt az... még sosem jártam a Tonks-házban. Egyszerű, mágiamentes háznak tűnt (bár ennek sosem dőltem be, mivel jól tudtam, hogy nem a látszat a fontos), mégis volt benne valami különleges és vibráló, ami azt sugallta ez a ház mindig is itt állt. Már épp a csengőért nyúltam volna, mikor az ajtó kinyílt és egy kissé ideges Remus Lupin állt ott.

- Majd én nyitom, Remus... - hallatszott egy férfihang keresztapám háta mögött.

- Hannah!

- Holdsáp! - megöleltük egymást. - Hogy vagy? - kérdeztem, az arcát tanulmányozva. Jól... vagyis inkább boldog vagyok, gondolta. Bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez az esküvő... - Minden, ami boldoggá tesz, jó ötlet.

- Na, gyertek be - folytatta a hátul levő férfi-, ne ácsorogjatok a küszöbön!

- Ted drágám, mi a gond? - egy kedves női hang szólt a nappaliból.

- Semmi - legyintett. - Én Ted vagyok, Ted Tonks - nyújtotta a kezét nekem. - Dora apukája. A nappaliban pedig a nejem, Andromeda. És ha megbocsátotok - szólt, mikor a fiúk is bemutatkoztak- most ki kell mennem a kertbe, a többi vendéghez.

Uram-Merlin! Találkozni fogok egy sosem látott rokonommal! Belülről ujjongtam, ahogy Fredbe és George-ba kapaszkodtam. Hiába akartam, nem tudtam velük törődni... aztán amint beléptem a nappaliba, és megláttam az ott ténykedő asszonyt már áldottam az eget, hogy a két fiú karja körülöttem volt. Azt hittem ugyanis, hogy elájulok.

Csak azért nem tettem, mert barátságos volt a hely, és ahogy ránéztem „nagynénémre" (apu és Meda csak unokatestvérek voltak) egyből tudtam, hogy ő nem lehet a másik. Nem az arisztokratikus vonások hiányoztak, azok ott voltak a vonásaiban, a viselkedésében, egyszerűen csak abból jöttem rá, hogy a haja egészen barnás árnyalatú volt, nem pedig fekete, és a szemei is kerekebbek voltak, kedvesebbek.

- Mások is mondták már, mennyire hasonlítok a nővéremre - ölelt meg kedvesen mosolyogva. - Bár így még nem - végignézett rajtam. - Viszont neked nem sokan mondhatják, hogy hasonlítasz az édesapádra.

- Ö... nem - ingattam a fejem. - Az embereknek nem mindig tűnik fel a szőke hajam miatt - nyögtem. Még kellett egy kis idő, mire észhez tértem a sokkból. Mintha valahonnan nagyon távolról, egy olyan helyről érkeztem volna meg, ahol sosem jártam. Egy eldugott pincehelység, ablaktalan, de mégis hűvös és szellőjárta, benne egyetlen boltívvel, semmi mással.

- És kik az urak? - fordult a két vörös felé.

- Ők itt Fred és George... - mutatta be őket Remus. Rájuk néztem és láttam, hogy rosszul mutatta be őket.

- Az egyikük a vőlegényem - mondtam-, a másik pedig az ikertestvére. De hogy melyik-melyik... néha én magam sem tudom - Andromedára kacsintottam. Elmosolyodtam, mert ki se kellett mondania láttam észrevette a Siriustól örökölt vonásaimat. - Csak viccelek... ő Fred - mutattam ténylegesen rá-, ő pedig George Weasley.

- Arthur gyerekei - bólintott, ahogy felrémlett lelki szemei előtt leendő apósom és a felesége. - Kedvelem Mollyt - mondta. - Na de nem keresed meg Dorát? - folytatta. - Nagyon várt már.

- De-de - bólintottam és már fordultam is el, a helyes irányt keresve. Ugyanis a nappaliból vezetett egy lépcső felfelé, de nyílt egy folyosó is. ami távolabbra vezetett.

- Fel a lépcsőn, és balra - felelt szinte oda sem nézve.

- Magam sem tudom? - súgta a fülembe szerelmem. - Ezért még számolunk...

Rávigyorogtam, és gyorsan felszaladtam a lépcsőn, hogy halasszam a pillanatot, amikor megkapom a magamét.

x Y z

- Dora, milyen gyönyörű vagy... - sóhajként szakadt ki belőlem, mikor megláttam a fiatal nőt a ruhájában. Két lépéssel átszelte a szobáját és megölelt.

- Azt mondod? - idegesen pillantott a tükörbe.

- Azt - mosolyodtam el. Elkezdtünk beszélgetni, csak úgy szaladt az idő. - Te jó ég! Menned kell. Figyelj... nem tudom, tetszik-e az ötlet. De mivel szükséges lesz valami kékre... és valamire, ami kölcsönbe van... nálunk van egy szokás. Otthon - a fejemet balra biccentettem, mintha ezzel az otthon irányát akarnám mutatni. Aztán gyorsan hozzátettem: - Amerikában. A menyasszonyok virágkoszorút tesznek a fejükre diadém gyanánt. Szóval... ez még Queenie nénié volt, aki hivatalosan nem mehetett hozzá a férjéhez.

Tonks már épp kérdezte volna, hogy miért nem, de megelőztem a válasszal.

- A szerelme egy mugli volt, és az amerikai varázslótörvények tiltják... maga a sztori elég hosszú, az a lényeg, hogy Queenie, aki anya nénikéje volt ezt a koszorút tette a fejére. Nálunk azt szimbolizálja, hogy egy házasság szerelem miatt köttetett... és boldog lesz, szóval... -

- ... azt szeretnéd, hogy viseljem? - bólintottam.

- Ha te is...

- Hát persze! - boldog mosollyal és szemében a könnyekkel tette a hajába. - Tökéletes.

- Na nekem ideje mennem, hogy elfoglaljam a helyem. Egy esküvő... micsoda ostobaság sírni... - morogtam az orrom alatt, szipogva.

Lent még találkoztam pár ismerőssel, de tényleg nem voltunk sokan, csak egy tucatnyian. Néhányan a rendből, Kingsley, Podmore, Rémszem Mordon, mi hárman, persze Dora szülei... és...

- Will! - barátom nyakába vetettem magam, amint megláttam őt. Nem kis döbbenetet keltett, hogy Fred helyett egy idegen szöszke srácot ölelgetek. - Nem is tudtam, hogy meghívtak!

- De bizony - bólintott. - Sőt - húzta ki magát - én lettem Remus tanúja. És ide nézz - egy lányt kerített elő, szinte a semmiből. Halványsárga ruhát viselt, rajta napraforgómintás díszekkel, amik kiemelték barna szemét és szalmaszőke haját.

- Rori! De jó látni - öleltem meg a rég látott ismerőst. Igazi fiatal nő lett abból a kislányból azóta, mióta fagyit ettünk Florean Fortescue teraszán. - Milyen csinos vagy!

- Anyáék szerint esküvőn napszíneket kell viselni, az szerencsét hoz...

- Van kedvetek szétnézni? - kérdeztem, mikor láttam Fred és George Remusszal beszélgetnek. - Még sose láttam angol varázslóesküvőt... és van ott egy érdekesnek tűnő tavacska is.

Elindultunk a tavacska mentén, Aurora előttünk járt pár lépéssel.

- Akkor ma megcsináljuk?

- Megcsináljuk - bólintottam. Will nagyot sóhajtott, és meg tudtam őt érteni. - Nem terveztem, hogy két hétig otthon maradok, ugye tudod?

- Tudom, persze... - felelte. -Az én bűbájaim is kitartanak... de alig várom, hogy kipróbáljuk mit alkottunk - izgatottan pillantott rám. Majdnem elnevettem magam, és amikor Aurora egy különösen szép virággal a kezében ért oda hozzánk, el is nevettem magam.

- Ez egy...

- ... ciklámen - sóhajtott a lány, és megszagolta. -Ú, milyen illatos, nézd! - Az arcomba nyomta a virágot.

- Egy cserfes ciklámen! - Will kitépte a húga kezéből a virágot és elhajította, egyenesen a vízbe. - A virágporát előszeretettel sűrítik és mindenféle gyógyító bájitalokba teszik, mert fájdalomcsillapító, és a beteget teljesen elzsibbasztja. Illetve a fecsegőfőzet alapja! Aurora, még egyszer fel ne szedj egyet sem...

- De én...

- Nincs semmi „de..."! - pörölt vele tovább.

- De...

- Hannah, te belélegezted? - fordult felém, mert megszorítottam a karját. A „lagzisátrat" már magunk mögött hagytuk, és elértük a birtok határát, mert egy viszonylag alacsony léckerítésnél álltunk, egy réten.

- Nem - ráztam a fejem. - Én is felismertem a növényt... de...

- Mi az? Te is kezded? - fordult felém.

- Itt nincs egyetlen ciklámen sem... - mondtam. Will döbbenten nézett körbe. Tényleg nincs. Csak... nád, meg gyékény... és esetleg még több nád.

- Ezt akartam mondani! A virág a kerítés mellett hevert!

De ki tehette oda? És mégis miért? Talán valaki okkal tette oda. Valaki, aki nem akarta közvetlenül nekünk adni a virágot, mert tartott tőle, hogy felismernénk. De mégis szerette volna, ha megszagoljuk. De mégis ki jöhet ilyen közel a házhoz, hiszen úgy tudtam, le van védve, a környezetével együtt.

- Szép ugye? - kérdezte Andromeda megállva mellettünk, majd valami egészen aggasztót mondott. - Az a rész is hozzánk tartozik, a tavacskán túl. Hihetetlen... ezt a kertet már rég nem használtuk semmire. Azért is kerítettük el ezt a részt. Ez a tavacska is iszapos volt, ha láttátok volna! Ted rengeteget dolgozott vele, amíg ilyen tiszta lett. De azt akartuk, hogy a mi Doránk a legjobbat kapja mindenből... - sóhajtva fordult a sátor felé.

- És miből gondolja, hogy nem azt kapja? - kérdeztem, mert volt egy gyanúm.

- Hát...

- Remus, igaz? Azért, mert vérfarkas - Andromeda nem felelt, de a gondolatai helyette is üvöltöttek. - De hát... nem gondolja, hogy a legjobb az mindig egyénfüggő? Hogy ami önnek a legjobb, az nem feltétlenül ugyanaz a lányának? Dora szereti Remust, és higgye el, végignéztem az ő, és a keresztapám küszködését is. Egyszerűen csak van úgy, hogy az ember annyira szerelmes... annyira szerelmes, hogy nem kap levegőt a másik nélkül. És tudja mit? Engem szó nélkül befogadott a családjába, mert Sirius lánya vagyok. Akkor Remust, aki az apja hibája miatt kénytelen ezzel a szörnyű kórral élni, miért nem tudja... - kerestem a megfelelő szavakat- ... legalább elfogadni?

- Ez egészen más.

- Nem - nemet intettem a fejemmel. Ön, Andromeda, az én országomban, Amerikában meg sem ismerte volna a férjét, vagy ha mégis, hát próbált volna csak hozzámenni! Nem tette volna zsebre azt, amit kapott volna érte az államtól, ezt garantálhatom... - ott is hagytam őt.

Még akkor is dohogtam, amikor odaértem a sátor közelébe. Fred aggódva sietett elém.

- Minden rendben?

- Minden a legnagyobb rendben - ragadta meg Meda a karom. Egy pillantással kérte, ne mondjak semmit. - Köszönöm - suttogta, majd a helyünkre vezetett mindkettőnket. - Az egészet.

Elkezdődött a szertartás... megjelent Tonks, az édesapjába karolva. Remus teljesen meghatódott a szeretett nőt látva, bár próbálta titkolni. Dora pedig le sem vette a szemét jövendőbelijéről, miközben feléje lépkedett.

Az egész szertartás annyira szép volt, sütött az újdonsült házaspárról mennyire boldogok. Volt tánc is, lakoma is, ajándékátadás is. Vagyis... inkább csak én adtam át az ajándékot.

- Bocsi, de ezt nem tudtam jobban becsomagolni - vontam vállat. - Azért reméltem így örültök majd neki.

- Mi ez? - Dora és Remus is a címzés nélküli fehér borítékra meredt. - Ez most...

- Nászút! - suttogta nő leesett állal. - Ez...?

- The Beach House? - bólintottam.

- Nagyon jól hangzik... - Dora, ahogy ültében nekitámaszkodott újdonsült férjének felpillantott rá.

- Tőlem és Belle-től... három nap, két éjszaka és csütörtökön ki kell költöznötök délelőtt tízig. A hotel vezetője rendkívül - jól megnyomtam ezt a szót- morcos és szigorú, szóval nincs apelláta. Ja, és a foglalás nem lemondható, nem áthelyezhető. Most kell felhasználnotok.

- Ki a hotel igazgatója? - sandított rám Ted és Meda, akik egymás kezét fogták.

- Anyu.

Az asztaloknál kitört a nevetés.

Színes lámpások lebegtek az asztalok felett, amik alig gyúltak ki a társaság oszladozni kezdett. Kingsley-nek kezdődött a munka, Tonks és Remus elindultak csomagolni, Mordon a rátukmált ételadaggal együtt morgolódva hoppanált, Aurora ásítozni kezdett, és szépen lassan mindenki eltűnt körülöttünk.

- Andromeda, használhatom a mosdót?

- Persze - kezével mutatta az irányt -, de hívj csak Medának nyugodtan!

Alig tűntem el a házban, óvatosan kisurrantam a fürdő ablakán át, és Willel elől találkoztam. A ház előtti ösvénynél dehoppanáltunk, ügyelve rá, hogy árnyékban maradjunk. Remélhetőleg így senkinek nem tűnik fel a távollétünk. Vagyis csak az enyém, mert Will a húgával együtt már elköszönt. A lány már be is szaladt a házba, mi viszont aggodalmasan néztünk össze az árnyak alatt.

- Kezdjünk hozzá - suttogtuk.

A pálcám egy legyintésére szél süvített át az ágak között, a lámpák pedig sorban kialudtak. Ha valamelyik mugli most mégis kíváncsiskodni akart volna, nem sokat láthatott így. Köpenybe burkolózó két titokzatos alakot, amint körbejárnak kézen fogva egy ház határán, majd eltűnnek a kertben.

Pálcáinkkal hol bonyolultabb, hol egyszerűbb mozdulatot téve szinte énekeltük a bűbájokat. Látszólag sikertelenül, hiszen jó ideig nem történt semmit. Aztán két gömb kezdett formálódni a levegőben. Ezek átlátszók voltak, akár egy szappanbuborék, és csak nőttek és nőttek, míg végül összeértek. Akkor felfelé lőttük őket az ég felé, de amint elérték a ház legmagasabb pontjait mintha csak kidurrantak volna - valójában a domború buborék kettévált, és az egész telket körbevette. Bár nem látszott már semmi, de úgy éreztem mintha egy hógömbben lennénk.

- Nem tudom mennyire működik - sóhajtottam. Hirtelen úgy éreztem összecsuklik a lábam, és meg kellett kapaszkodnom Will karjában. Ő tartott egy kicsit, de fogytán volt az erejének. Le kellett ülnünk a fűbe. Úgy éreztem legalább egy percen át, hogy egy jottányi erőm sem maradt, arra sem, hogy egy fűszálat lebegtessek. - Elég sok idő volt, úgyhogy a fideliust, ha szeretnéd még majd máskor csináljuk meg, jó? - sietve felálltam és elbúcsúztam barátomtól.

Egy igen kínos és viszonylag hosszú magyarázkodás után, amit Tonksnak és a keresztapámnak adtam végre elbúcsúztunk Freddel és George-dzsal.

- Mi volt ez az egész? - Fred elkapta a kezem mielőtt a lakásba léphettem volna George után.

Tudtam, hogy be kell őt avatnom a dologba, és ezúttal nem térhetek ki előle. Nem is akartam igazából, és főleg, hogy a szemeim is ragadtak le - nagyon elfáradtam- tényleg tartoztam neki magyarázattal.

- Willnek segítettem - fordultam szembe vele, hogy ránézhessek. Már bent voltunk a lakásban, mert csak ott voltak hajlandó vele beszélni. - Meg akarja védeni a családját, de nem akarja, hogy kitudódjon a dolog... ezért megígértem neki, hogy hallgatok róla. Csak úgy néz ki jól elszúrtuk - sóhajtottam.

- Jól értem... - szólalt meg halkan- hogy elhoppanáltál Tonkséktól egy ismeretlen mugli településre?!

- Willhez mentünk. A családjához - feleltem, majd elfordultam, hogy kakaót csináljak magunknak.

- De akkor is! - Két kezével közre zárt engem, én viszont megfordultam, hogy szembenézzek vele. - Egy ismeretlen helyen... ezekben az időkben! Úgy, hogy nem tudom rólad, merre vagy... van fogalmad róla mit éltem át mikor nem találtalak sehol? És ha... - megremegett a hangja, de szilárdan kereste az én tekintetem- ... ha bármi történik veled, még csak azt sem tudom, hol vagy.

- Ó, Fred... - az ujjaim hegyével végigsimítottam az arcán. Végre megértettem, mitől borult ki így.