Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Ezt a fejezetet szívből ajánlom @magyarmennydorgo @opanna7 @Miss_Eiffel @NNusiii számára és Mindenkinek, aki végigkövette Hannah történetét a kezdetektől idáig. ❤💖❤

És bocsi, gőzöm sincs miért nem működik a jelölés. 😅🥰

* * *

- ... és Angie kérdezteti, hogy mikor indultok a pályaudvarra? Csak, hogy együtt megyünk, vagy... ó, hello Han! Ja, igen. Szóval együtt megyünk, vagy ott találkozunk?

Épp csak elkaptam George utolsó mondatát, amikor leértem a földszintre. Kávéért indultam, azért a nedűért, ami nélkül egy szeptember elseje nem lenne ugyanaz. Szemforgatva integettem Georgie fejének köszönésképp, és menet közben végigsimítottam Freddie vállán, aki a tűz mellett térdelt.

- Persze menjünk együtt! - vágta rá Fred.

- És akkor...

Minden évben ugyanaz történik... a két férfi-külsőbe rejtett gyermeki lélek már korán reggel találkozik a kandallónál, és dumálnak, amíg fel nem ébred a ház népe, aztán a gyerekeink megrohanják Fredet, odaát meg George-t kezdi el húzni a család. Odaát, igen... miért érzem úgy, hogy valami fontos kimaradt?

Ja, hát persze. Azt elfelejtettem mondani, hogy George-ék a szomszédban laknak... konkrétan a szomszéd házban. Nem sokkal az esküvő után elköltöztünk Londonból Yorkshire-be, egy Upper Flagley nevű kisváros külterületére. Tökéletes hely volt minden szempontból. Volt elég szobánk, ahová hazahozhattuk az ikreket; a szomszéd ház pedig szintén eladó volt... oda pedig Georgie költözött be, nem sokkal később pedig Angelina is megjelent a képben. Az ő történetük is megérne egy külön fejezetet. Most viszont nincs időm elmesélni - a gyerekek lassan felébrednek és még a reggeli sincs kész.

- Georgie - fordultam a tűz felé. Nem tudtam sírjak-e, vagy mosolyogjak. - Ha kész vagytok, küldjétek át az egyik gyereket, ha meg mi leszünk készen, majd Bertie átszalad...

- Hova szalad Bertie? - bukkant fel egyetlen szőke hajú fiam a nappaliban.

- ... ahogy minden évben - fejeztem be. Na, nem mindig őt küldtük, de most az általános gyakorlatról beszéltem.

- Ha készen leszünk, átszaladsz George-ékhoz, oké? - közben Albert már az asztalnál ült, én meg elé tettem az ilyenkor szokásos forró csokit. Ezúttal kis pillecukrokkal díszítve.

- Ú, én kérhetek rá cukorszórást? - bukkant fel legkisebb gyermekünk, a most tizenegy éves Emily.

- Jaj, Mils, tudod, hogy pillecukorral a legfinomabb!

- Nem, mert én a színes cukrokat szeretem!

- Össze ne vesszetek ezen! - vágtam el a vitát, mielőtt két gyerekem a konyha padlóján tekeri ki egymás nyakát. Ó, néha azt hiszem, tényleg képesek lennének rá. Emily azért még kinyújtotta a nyelvét Bertie felé.

- ... tádám! Kész a palacsinta! - Freddie a pálcájával egyensúlyozva hozta nekik az amerikai palacsintát.

- Jó reggelt! Micsoda illatok! - George teljesen megváltozott, mióta Alice, Neville lánya nálunk töltött egy hetet a vakáció alatt. - Van tojás is? - fordult apja felé. - Mit gondolsz anya, El és Zo kijönnek elbúcsúzni? - fordult felém.

- Egy kis bacon és rántotta, tessék - mi is leültünk melléjük reggelizni. Közben pedig válaszoltam, mert hát miért ne lehetne egyszerre beszélgetni.

- Nem hinném - ingattam a fejem. - Zoey már az új munkahelyén van - Fredre sandítottam, aki a szemét forgatta. Nem árultuk el a gyerekeknek, hogy mi is Zoey új állása; csak azt tudták, hogy valami nagyon fontos és tiszteletreméltó lehetőséget kapott.

- Jaj, ne! - nyögte Mils. Úgy látszott, őt kicsit megviselte, hogy egyedül volt lány a testvérei között.

Mindig együtt reggelizett a család. Most valahogy a gyerekek is jobban zsizsegtek, Fred és én pedig egymásra néztünk. Freddie szeme tele volt élettel és boldogsággal ugyanúgy, mint tizenkilenc évvel ezelőtt, a közös életünk kezdetén. Az a pár szarkaláb, ami a szeme körül megjelent csak arról árulkodott, mennyit nevettünk együtt. Mégis, valahogy mind éreztük, hogy az életünk egy új szakaszba lép - a legkisebb, Emily is elmegy a Roxfortba tanulni.

És ez így volt jó... nem árt még nekünk sem egy kis nyugi.

Addig viszont még volt néhány óránk.

x Y z

A yorkshire-i Upper Flagley külvárosában állt az Iker-kuckó. A környékbeliek emlegették így azt a két viktoriánus korszakbeli épületet, ahol a Weasley család ikerpárja élt a családjaikkal. George és Angelina Fred és Roxanne nevű két, csodaszép gyermekével, illetve Fred és Hannah egy hatalmas családdal. Öt gyerekükből kettő, a két legidősebb már nem élt velük - állítólag felköltöztek a fővárosba. Ezt nem mindenki hitte el. Egy réges-régi legenda keringett a testvérekről, miszerint sok-sok évvel korábban, még az első varázslóháború idején két tizenéves, akik nagyon hasonlítottak rájuk felbukkantak a környéken és szüleik nevét kiáltozták... de erre már csak a legidősebbek, akik akkor élték virágkorukat, csak ők emlékeztek. A lakosság nagy része buta pletykának, álomnak tartotta, ha egyáltalán hallott róla. Az igazság az volt, hogy a fiú, Elliot Arthur a Weasley Varázsvicc Vállalat feletti lakásba költözött; Zoey Kathleen Weasley pedig a Roxfortba utazott, miután az igazgatónő, McGalagony professzor felkérte őt átváltoztatástan tanárnőnek.

2017. szeptember elseje

Most is, mint minden alkalommal Az Iker-kuckó két bejárata kinyílt és a két család a házak előtt találkozott egymással. A családfők megölelték egymást, a családanyák mosolyogva intettek - egyikük sem gondolta volna, hogy valaha egy időben lesznek várandósok, de úgy néz ki hasonló korúak voltak a gyerekeik. Negyed tíz körül beültek a családi autóba és elindultak. Minden környékbeli varázsló ismerte a céljukat.

x Y z

Az ősz sokkal korábban köszöntött ránk a vártnál. Kilépve az ajtón, hiába volt már majdnem kilenc óra, ködös, párás levegő fogadott minket. A hideg levegő megborzongatott, a leheletünk pedig fehér párává vált, mintha csak egy szövegbuborék lenne, mi pedig egy olyan mugli képregény rajzolt figuráiként léteznénk.

- Készen vagytok? Mindenki bekötve? - Fred ült a kormánynál, a másik autóban pedig George.

- Kérlek - nyögtem, bár nem hinném, hogy hallotta a gyerekeink üdvrivalgásától-, most ne...

- Verseny! - kiáltotta el magát Bertie, Georgie és Mils pedig ujjongott és tapsolt hozzá.

Egy órával később, amint leparkolt a két autó mindkét kocsiban kitört az éljenzés - ezúttal mi nyertünk. Fred és George az utat vitatta meg a peron felé menet, miközben egy-egy kulit toltak - én Emilynek segítettem az övével... a kilences és tízes vágány között pedig egy ismerős, vörös üstököt pillantottunk meg. Emily felkiáltott örömében és előre rohant, otthagyva minket.

- Hála az égnek, hogy még elkaptalak benneteket!

- Mindig tudod, hol érsz el minket, El - öleltem meg elsőszülöttemet. Ezt nemcsak azért mondtam, mert mindig nyitva állt a házunk ajtaja előtte, hanem azért is, mert könnyen ránk talál, még egy olyan zsúfolt peronon is, mint a 9 és ¾. Csak a gondolatokat kell követnie és az érzéseket, mivel ő eddig az egyetlen, aki örökölte a legilimencia képességét.

- Na, bátyó, told az enyémet! - kérte Bertie őt, mire megrázta a fejét.

- Toltam én eleget a sajátom! Ó, egyébként Zoey puszil mindenkit. Kérte, hogy mondjam meg. De neki már... ööö... jelentkeznie kellett az új munkahelyén.

- Mit dolgozik?

- Mit dolgozik? Naaa, áruljátok el végre!

- Nem! - jelentettem ki. - Majd megtudjátok, ha itt az ideje. Elég legyen!

A nagy tömegben rengeteg ismerős arc tűnt fel. Ott volt Percy feleségével, intettek nekünk. Barátságosan visszaintettünk, majd Fred karon ragadott és gyorsan elhúzott a közelükből.

- Na! Köszönni akartam nekik...

- Tudom - morogta, mikor egy pillanatra kettesben maradtunk. - Ismerlek már, mint a rossz galleont. Pont azért tettem. Ki tudja, miről kezdene beszélni, aztán mire észbe kapunk besötétedett, a Roxfort Express sehol sincs, a kölykök meg a nyakunkon maradnak - kacsintott vigyorogva.

Hamarosan megtaláltuk azokat, akiket úgy kerestünk - a köd miatt alig lehetett észlelni őket. A gyerekeink ellenben eltűntek. Aggódva pillantottam körbe, de felesleges volt.

Bertie már elindult Freddie-vel és Roxanne-nal a vonat felé, Georgie Jamesszel már a vonaton volt, gondolom üres fülkét kerestek. Emily pedig Elliot mellett álldogált, és ahogy kivettem Albus is velük tartott. Teddy mellett álldogáltak.

Én megláttam Belle-t az egyik kocsinál álldogálni, amint épp búcsút vett a fiától, Scorpiustól. Integettem nekik. A fiúk közben visszaértek - mármint Harry, Ron, Fred és George is.

Lily és Hugo, a kisebbik Weasley épp izgatottan találgatták, vajon melyikük melyik házba kerül majd, amikor végre ők is roxfortosok lesznek. Rose és Albus komoly pillantásokat váltottak egymással a témát hallva.

- Egy pillanatra se aggódj emiatt - fordult hozzájuk Ron, de ha nem a Griffendélbe kerülsz, inkább haza se gyere...

- Ron!

Lily és Hugo jót nevettek ezen, Albus és Rose viszont még inkább elkomorodott.

- Nem mondta ám komolyan – nyugtatta a gyerekeket Ginny és Hermione.

- Nem, persze... - nyugtatta őket Fred is, mert Emily is nagyon megijedt. - Természetesen eldönthetitek, hogy a griffendélt, vagy a griffendélt válasszátok-e...

- Fred! - forgattam a szemeimet, de ő már ifjabbik George-ra figyelt.

- Na nézd, ki van itt – biccentett a fejével Ron, a tőlünk nem sokkal odább álló három alak felé.

- Draco bácsi! - kiáltott Georgie, majd Emilyvel együtt elfutottak őket köszönteni.

- Nem -nem! - Fred olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák. - Nem Draco bácsi, nem! - ingatta a fejét, én meg sóhajtottam.

Hát igen, elég nehéz volt megemésztenie a családnak, hogy Belle végül összeházasodott Draco Malfoyjal... azt meg főleg, hogy „Draco bácsit" miért ne bácsizhatnák le. Főleg, ha egyszer olyan ritkán látják... és mivel elkövettük azt a hibát, hogy Belle-t a testvéremként mutattuk be, amikor kicsik voltak, és később magyaráztuk csak el, hogy nem vagyunk vérrokonok... nos, ez már valószínű így fog maradni. Főleg, mivel Draco tök jófej a gyerekeinkkel, még akkor is, ha ezt Fred és Ron nem látják be igazán.

- Hé!

James megszabadulva a kocsitól és a csomagjaitól, hírekkel megpakolva tért vissza hozzájuk.

- Itt van Teddy! – mutogatott maga mögé levegő után kapkodva. – Épp most láttam! És képzeljétek, épp Victoire-ral csókolózik!

Láthatóan csalódott, hogy a felnőttekből nem váltott ki nagyobb lelkesedést a hír.

- A mi Teddy-nk! Teddy Lupin! És a mi Victoire-unk! Az unokatesónk! Azt mondták...

- Odaálltál melléjük beszélgetni? – sóhajtott Ginny. – Mint a nagybátyád, de komolyan...

- Elliot is ott volt! - védekezett, majd izgatottan hadart tovább. - Azt mondták, Teddy kikísérte Victoire-t. És elküldött. És csókolóznak! – ismételte meg James, hogy ezúttal mindenki tényleg értse.

- De jó lenne, ha összeházasodnának... - sóhajtotta Lily. – Akkor Teddy tényleg a család része lenne...

- Így is heti négyszer nálunk vacsorázik – vetette közbe Harry.

- Heti kétszer meg nálunk - vetettem közbe.

- Miért nem költözik csak hozzánk, és tudjuk le a dolgot, hm? - folytatta „öcsikém".

- Megkaphatja az én szobámat! Nem baj, ha Albusszal egy szobában kell aludnom...

- Azt már nem. Még nem akarjuk lebontani a házat – jelentette ki Harry komolyan.

Az órámra néztem, amit még apától kaptam a tizenhetedik szülinapomra.

- Ideje lesz felszállni - fordultam a gyermekeim felé. - Kupé lefoglalva? - bólintottak. - Csomagok a vonaton? - bólintottak. - Táska megvan. Isolt Sayre szerelmére! - sóhajtottam és gyorsan megölelgettem őket még egyszer, mielőtt a szerelvény felé tereltem volna őket.

- Anya, a süti! - szólt utánam Georgie még. Komoran néztem rá, míg ő várta a válaszom. Alig hittem el, hogy pont ő hozta szóba.

- A táskátokban - mosolyodtam el végül. Megmelengette a szívemet, hogy pont ő hozta szóba, mivel nyár elején volt egy hatalmas veszekedésünk is, ahol pont ő kijelentette, hogy sosem kér többet az amerikai csoki sütiből, amit mindig anya receptje alapján készítettem.

- Ne aggódj... nem leszel magányos - Fred halkan vigasztalta Emilyt. Mikor visszanéztem rájuk a vállam felett láttam, ahogy szerelmem a kislányunk előtt térdel, így felnéz rá. - Lesznek barátaid, lányok is. De ha nagyon magányosnak érzed magad, bátran fordulj majd az új... - a többit már nem hallottam, mert éles füttyszó hasította át a tömeget körbelengő ködöt.

- ... aztán rávágta, hogy Zoey lesz a tanárunk?! Teljesen lesokkolt... szerintem ebből a lányból legilimentor lesz.

- Nem lenne rossz - sóhajtottam. - Talán jobban tudna vigyázni magára...

- Ugyan, tud ő vigyázni magára és megtanulja, hogy legyen még jobb.

- Honnan veszed? - kérdeztem, integetve az ablakokból kilógó gyerekeinknek, unokatestvéreknek, ismerősöknek.

- Onnan, hogy ő a mi lányunk - karolt át, én pedig ismét megnyugvást találtam a karjai között.

Elliot is feltűnt mellettünk. Megöleltem őt. Még mindig olyan hihetetlen, hogy én nem utazok többet a Roxfort Expresszel- hallottam a gondolatát, ahogy a szemébe néztem. Ugyanolyan acélszürke szemei voltak, mint nekem.

- Drágaságom, én közel s tova húsz éve nem szállok fel erre a vonatra... de még mindig ugyanolyan furcsa, mint legelőször volt.

- A Roxfort az életünk meghatározó szakaszát jelentette mindünknek, természetes, ha visszavágyunk oda néhanapján.

- Szeretnél még egy táncot lejteni Angie-vel? - kérdeztem a nevetésemmel küzdve.

- ... inkább azt szeretném, ha még egyszer fejbe vágnál a seprűddel...

- Sosem volt ilyen! - szakítottam félbe őt.

- Dehogynem. Emlékezz csak... amikor felétek ütöttem azt a gurkót az edzésen...

- Ja, tényleg! - csaptam a homlokomra.

- Nem, itt - mutatta az ujjával a fejemen, hol - ütöttél meg, drága szívem. Szerintem azóta se gyógyult be...

Elliot megforgatta mellettünk a szemét...

- Elvigyünk?

- Nem, kösz... de majd egyik este beugrom, rendben? - búcsúzott.

- Várunk... - rázta meg fia kezét Fred.

- ... szeretettel - öleltem meg még egyszer őt.

x Y z

A ház csendjében visszhangzottak a lépteim. Freddie még beállt a garázsba; a nappaliból láttam, hogy int a szemben levő szomszédnak és már bent is volt. Mégis, minden olyan furcsán... néma volt.

- Na, asszony... - Fred levetette magát a kanapénkra, majd megsimogatta a mellette levő ülőhelyet. Fáradtan, mintha ezer éve aludtam volna utoljára, ledobtam magam mellé.

- Most mit csináljunk?

- Ez a legjobb az egészben... bármit megtehetünk. És annyi időnk van rá, mint a tenger.

Csíny letudva!

* * *

Sziasztok! 

Hát eljött a vége. Egyszer minden történetnek a végén eljön az utolsó pont... az Amerikából jöttemnek pedig most.

Én nagyon szerettem ezt a történetet írni, és jól esett látni az értesítéseket a voksokról, kommentekről, mentésekről stb. stb. 

Úgyhogy szeretném megköszönni a közreműködéseteket, Nélkületek Hannah sem lett volna ilyen, mint amilyen lett. 

Puszi: V.

* * *

És habár ezt a történetet lezártam... szeretném megkérdezni a véleményetek valamiről. Kisebb mértékű írást, de mégis valami harrypotteres témájú dologban.

Ha esetleg kapok rá ihletet, szeretnétek-e olvasni esetleg ilyen headcannonszerűségeket arról, amit nem írtam meg? (Mert rengeteg ilyen dolog van, amit nem tudtam elmesélni...)

Ha igen, úgy nézhetne ki a dolog, hogy én megírom, amit gondolok, ti pedig kommentben megírjátok, miről szeretnétek tudni, pl.: Belle és Draco esküvője; én meg megírom max. ezer szóban.

Illetve még arról gondolkodtam, hogy csinálnék esetleg egy novellát Elliot és Zoey roxfortos koráról. Időutazásban gondolkodom [Tekergő-éra]. 

Várom a kommenteket! 

Puszi még egyszer: V.