Sziasztok! 

Ismét egy közlemény a történetről: itt egy bónuszfejezet, amit igazából nem terveztem, de remélem örülni fogtok neki.🥰🥰🥰

Ezt követően most már tényleg csak két fejezet van. Egy záróakkord, és még egy fejezetet terveztem, ami már az epilógus lesz.

Puszi: V. 

* * *

1997. decemberében (a téli szünet első napja)

Hevesen dobogó szívvel zártam kulcsra az ajtót, bár kötve hiszem, hogy ez megakadályozná a halálfalókat bármiben is. George közben aktiválta a védőbűbájainkat, azt is, amit Hannuci segítségével tettünk fel a boltra. Ikremet is megviseli, hogy el kell búcsúznunk az üzlettől, hiszen olyan ez nekünk, mint a saját gyerekünk; mint az ifjúság forrása. A hely, amire mindig valamilyen mentsvárként tekintettünk.

Most pedig itt hagyjuk a bizonytalanságban. A csomagjaink már előre küldve Muriel nénihez... a néni ki nem állhat minket, és csak remélni merem, hogy a párommal kíméletesebb lesz. Georgie, mintha csak a gondolataim hallotta volna.

- Jó pár vicces napnak nézünk elébe - cinkos pillantást váltottunk, de ő nem elégedett meg ennyivel, megragadta a vállam. - Hannah szíve a helyén van, tesó. Tudja majd kezelni a nénit.

Kissé megnyugodva hoppanáltunk el, hátra hagyva a szinte teljesen üres boltot. Még mindig alig fogtam fel. Olyan érzésem volt, egy vesztes csatából távozunk. De nem adjuk fel - George sem, én sem és Hannuci sem; továbbra is borsot fogunk törni a rezsim orra alá. Veszíteni valónk? Azt akartam mondani, hogy nincs - de igazából van. Az életünk. A méltóságunk. A szabadságunk. Nem adhatjuk ezeket senkinek!

Bár van, akiért az életem is adnám.

x Y z

Ahogy azt vártuk, a néni állandóan csépelt minket a szavakkal, és miután felfogta, hogy Hannuci a menyasszonyom állandóan a gyerektémával húzott minket. Nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy szeretnénk gyereket... de ilyen időben nem fogunk nekiállni, khm, dolgozni az ügyön. Úgy egyébként is nehéz lenne, hogy ebben a zsúfolt lakásban szinte egy percünk sincs, amikor kettesben maradhatnánk.

Meg is viselt mindkettőnket ez a távolságtartás. Hannuci a részemmé vált, már nagyon régóta, évekkel azelőtt, hogy akár csak felfogtam volna mit is jelent nekem ő pontosan. És már hónapok óta nem voltunk távolt egymástól - igen, a szomszéd szoba, a külön ágy már távolságot jelent. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna erre is, vagy ne említettük volna egymásnak. Ideig-óráig nyugtatóként hatott; de egy idő után már (főleg úgy, hogy Muriel piszkálódását is el kellett viselnünk) egyre nehezebben ment. Szerencsére találtunk rá megoldást...

x Y z

Hannah viselkedése egyre furábbá vált. Anyáéknak nem tűnt fel semmi, de még George is észrevette, hogy valami megváltozott.

Néha elkaptam egy-egy pillantását, amikor kiült az arcára az aggodalom, máskor csak elfeledkezve magáról töprengett valamin. Elég sokat volt Ollivanderrel is, sokat beszélgettek, és néha elcsíptem egy-egy félmondatot is.

- ... Dobby, egy házimanó menekített ki minket.

Biztos voltam benne, hogy hallottam már ezt a nevet. Dobby... George-nak jutott eszébe előbb: az állat Malfoyék házimanója volt, akit Harry szabadított fel.

- ...a Tekintélyes pálcáról kérdezett. És valami ereklyéket emlegetett még, de igazán nem tudom, miért volt ilyen fontos neki. Hiába, a pálcákhoz jobban értek, mint az emberekhez, lányom.

Milyen ereklyékről lehetett szó? Csak a véletlen lehetett, hogy este Hannah a halál ereklyéiről kérdezte Ginnyt. Nem? Ó, nem, biztos, hogy nem. Legközelebb, amikor kettesben maradtunk próbáltam is célozni neki arra, hogy bennem megbízhat, és bármit megoszthat velem. Néha elfelejtem, hogy milyen jó legilimentor is ő. Ő viszont azt felejti el néha, hogy nemcsak a legilimencia létezik. Én is ismerem őt, tudom, mikor próbál titkolózni, és jó eséllyel tudom kitalálni azt is, mi zajlik benne. Egyszerűen, mert szeretem.

- Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre azt, hogy Billel félrevonultatok - mondtam neki nyíltan.

- Freddie... - sóhajtott. - Bár mondhatnék annál többet, mint amit már elmondtam. De nem lehet... félek, így is többet mondtam, mint szabad lett volna. Kérlek, bocsáss meg... - egy csókkal hallgattattam el. Nem haragszom rá, sosem haragudtam.

Őt is ugyanúgy bosszantotta ez az egész helyzet, hogy nem járhat dolgozni, nem mehet ki az utcára sem jóformán, mint engem és George-ot. Emellett még el kellett viselnie Muriel néni beszólásait, amit meglepően jól viselt, és néha úgy visszaszúrt a néninek, hogy csak lestünk. A vénasszony meg mintha csak arra várt volna, mikor unja meg őt Hannah, és vág vissza neki. Ott volt még anyu is, aki tétlenségében a fejébe vette, hogy nekiáll megszervezni az esküvőnket. Ráhagytuk a dolgot, addig is kevésbé foglalkozik Charlie-val, aki még mindig Romániában volt, Ronnal, akiről még mindig semmi hírünk nem volt.

- De te se haragudj rám, ha magam nyomozom ki akkor, amit tudni akarok - imádtam őt nézni, amikor megcsillan a szemében a csalafintaság.

- Azt hiszed, hogy rájöhetsz magadtól?

- Még szép. Van egy varázsvicc vállalatom nem emlékszel?

- Hát aztán?

- Azt gondolod, nem jövök rá?

- Azt gondolod, hogy hagyom, hogy rájöjj?

- Hagyod? Másképp ki se találhatom?

- Csak ha hagyom... - vigyorgott rám, de már nem hagytam befejezni a mondatát, csikizni kezdtem, és jó alaposan megfújtam a hasát.

- Legyen izgalmasabb - vetettem fel neki. - Ne hagyd, és kiderül rájövök-e.

x Y z

Voltak azért pillanatok, amikor kételkedtem abban, hogy tényleg tartja a megállapodásunkat. Azt tudtam, hogyha minket is érintene a dolog - a háború minden részlete érintett minket is persze-, de úgy értem közvetlenül hatna ránk, azt nem hallgatná el ennyire.

Egyik reggel, épp egy üzeneten törtem a fejem, amit legutóbb sikerült leolvasnom a liliomos érméről - vajon ő kapta, vagy ő írta? Éppen a konyhába tartottam, amikor meghallottam George és Hannah pusmogását. Valamilyen titokról beszélgettek.

- ... kilenc hónap múlva úgy is kiderül.

Mire feleszméltem volna, hogy akár ki is hallgathatnám őket, már Muriel néni is a nyomomban volt, és engem is észrevettek, ahogy beléptem a konyhába.

- Mi derül ki kilenc hónap múlva? - kérdeztem. Valamit morogtak a Chudley csúzlikról. Gyanúsak voltak... Muriel néni persze jött a szokásos szövegével, gyerekek, bla-bla...

Hogy a viharba csinálhattunk volna gyereket, ha amikor legutóbb... ó. Ginny egyszer ránk nyitott. Szerencsére akkor már csak pihentünk, egymás mellett, de akkor se volt egy olyan pillanat, amire emlékezni szeretnék.

- Gyereket? - a forró kakaóból néhány csepp ki is fröccsent, ahogy Hannah felé fordultam. Leraktam, mielőtt valakire ráöntöm. - Babánk lesz?

Az érzések egyszerre szakadtak a nyakamba. Boldog voltam, felbuzgott bennem a szeretet a menyasszonyom iránt, az első pocaklakó iránt; sértett is lettem, hogy George előbb tudta, mint én, még ha a testvérem is az apa akkor is én leszek. Apa... mostantól apa leszek.

Odakint pedig háború van.

Háború.

Ez sok mindent megváltoztat. Aggódni is kezdtem értük. Még nem szabad senkinek sem mondanunk. Majd... amikor betölti a három hónapot. Van valami babona is erről, nem? Meg kell védenem őket. Bármi áron.

Hannah persze kinevetett, amikor ezt közöltem vele.

- Mégis mit gondolsz? Hogy majd csak úgy hagyom, hogy eljárogass, kockáztasd az életed... és magaddal vidd a gyereket is?!

- Azt gondolom - kezdte felháborodottan-, hogy ennek a kis életnek van a legcsodálatosabb apukája a világon.

Na jó... erre kinek a szíve nem lágyulna meg?

Hannah viszont kötötte az krupot a karóhoz, de én is. Ebben mind a ketten elég makacsok voltunk.

- Értsd meg szerelmem - kért-, hogy a háború állásán ez - a hasára tette a kezem- még nem változtat semmin. Nekem is van szerepem ebben az egészben, apró feladatok, amiket nem bízhatok másra... és rám várnak. Ő pedig még kicsi, én viszont meghalnék a szégyentől, ha nem adnék bele mindent a legjobb képességeim szerint.

- Te meg azt értsd meg, Hannuci, hogy attól még, hogy pici, vigyáznunk kell rá. Ismerlek, tudom mit jelent, ha mindent beleadsz, de a... jelenlétük - megsimogattam a hasát- minden megváltoztat.

- Jelenlétük?

- Igen... szerintem ikrek lesznek.

x Y z

Azt hittem lecsapom George-ot, amikor a babára kezdett célozgatni Remus előtt. Még szerencse, hogy ő nem tudott figyelni, engem viszont nagyon érdekelt, hogyan viselkedik. Elvégre mégiscsak most lett apa... egy harc kellős közepén. Soha nem láttam még őt ilyen jó színben.

x Y z

Éreztük mind, hogy eljött a cselekvés ideje. Azt hiszem, Hannuci érezte először, de ez csak azután esett le, hogy kapta magát és kiviharzott az ajtón. Még reagálni se tudtam.

- Hova megy? - kérdezett vissza apa.

- Billékhez - mondta Ginny. A húgom mikor állt Hannah mögé a titkolózásban? Rájött, mire gondolok, mert gyorsan elfordult és folytatta a reggelizést.

Meg akartam őt kérdezni, és már épp nyitottam volna be a szobájába, amikor berontott hozzánk.

- Harry a Roxfortban van, harcolni fogunk!

A ház felbolydult. Anya és apa elmentek Billékhez, mi pedig összekaptunk magunkat. Egy pillanatra visszafordultam. Hannah két hamis galleonja a szokásos helyen volt, ahová rejtette őket. Eltettem. Az járt a fejemben, hogy megvédem őket. Muriel néninek pedig nem mondtunk semmit, csak elviharzottunk.

- Nem akarom, hogy tudja - mondtam George-nak. Nem értett velem egyet... hihetetlen, de most először tényleg nem.

- Ne csináld ezt, tesó - mondta. - Joga van tudni...

- Hagyjuk ezt! - rövidre zártam a témát, hogy hoppanálhassunk végre. Egyenesen a Szárnyas Vadkanba.