Pár napja teljes csend volt. Akár egy másik élet is lehetett volna, egy olyan, amiben nincs háború, nincs jelen az állandó feszültség és félelem... Mi sem bizonyította jobban a káosz jelenlétét, hogy a házban hullámzott minden érzelem, és Ginny, de még én sem tettem egy tapodtat sem a házban az érméim nélkül. De még Fred és George is előkereste a saját - vagyis csak keresték, mert nem igazán találták. Ezért felvették azt a roppant idegesítő és sajnos egyre gyakoribbá váló szokást, hogy óránként ránk törik az ajtót, még akkor is, ha éppen a fürdőszobában voltunk. George egyszer még a szendvicset is kivette a kezemből, amit tízóraira ettem. Erre nagyon csúnyán nézhettem rá, mert Ginny úgy elkezdett nevetni, hogy folytak a könnyei is.

- Nem... - ingatta a fejét - nem láttad... oh, huh - kapkodta a levegőt -, Fred arcát! Vicces... volt - ránéztem szerelmemre, aki tényleg elég rondán nézett ikertestvérére.

- Add vissza neki! - utasította, de már késő volt: egyre jobban nevettünk, mintha csak egymást heccelnénk vele.

És azt hiszem, a feszültséget mi sem töri meg jobban (a nevetést leszámítva persze), mint a cselekvés ideje... vagy éppen egy újabb üzenet a professzortól. Az érmém felforrósodott, és időbe telt, mire meg is fejtettem a kirajzolódó pár szavas kódot: a Malfoy családot őrizetbe vették, és a Gringotts alkalmazottait figyelmeztették az esetleges betörésre.

Gringotts?

Te jó ég! Harry... a vészjelző villogás a fejemben és a fogaskerekeim beindultak. Figyelmeztetnem kell őket! Már elég rég óta a Kagylólakban lehetnek, nekem pedig csak sejtéseim voltak arról, mi lehet a tervük. És ha valóban be akarnak törni oda, tudniuk kell mire számítsanak.

Már a csizmámat kerestem, amikor Ginny mocorogni kezdett mellettem.

- Hová... mész valahova?

- Igen - feleltem egy nyögéssel vegyítve, miközben belenyomtam a lábam a cipőbe. - Billékhez.

- Bill? Te jó ég... - felém fordult. - Mennyi az idő?

Még elég korán volt ahhoz, hogy Muriel nénin kívül bárki fent lenne.

- Hat óra - sóhajtottam.

- Akkor meg miért? - barátnőm már éberen ült az ágyban. Sóhajtottam, ahogy megpróbáltam összeszedni a gondolatokat a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam valami hihető hazugságot kitalálni. Kétségbeestem, és magamat kezdtem vádolni: pont most hagy cserben az a piszkosul nagy fantáziád! Még egy nagy levegőt vettem, hogy lecsillapodjak. Ginny röntgensugarú tekintete előtt úgysem tudnék hazudni.

- Figyelmeztetnem kell Harryéket - mondtam egyszerűen. Szó nélkül pattant ki az ágyból, és kapta magára az első ruhát, ami a kezébe került. Felsővel nem is bajlódott, a hálóingét betűrte a nadrágba és már készen is állt.

- Majd azt mondjuk, hogy Billékkel reggelizünk - karon ragadott és az ajtó felé húzott. Még jó, hogy ezt tette, mert én történetesen úgy megfagytam, mintha csak megátkoztak volna.

Mindenki aludt - az emeleten a szülők hálószobájából hangos horkolás hallatszott; lent viszont, amivel nem számoltunk, Mr. Ollivander éppen kilépett a fürdőjéből. Leesett állal nézett minket.

- A Kagylólakba megyünk, Billékkel reggelizünk - mondtam gyorsan. - Mr. Ollivander, ha lenne kedves tájékoztatni... - de Ginny már húzott az ajtó felé.

- Menjünk! - szólt rám, és már jó ideje először a szűk gumicsőben találtam magam, ami mindig összepréselt. Sosem voltam még rosszul ennyire, de ugye ennek is megvolt a magyarázata...

Dörömböltünk a Kagylólak ajtaján, hogy engedjenek be. Nem volt szép, hogy ilyen korán valószínűleg az egész házat felzavarjuk, de nem volt választásunk. Azt hittem fel kell készülnünk rá, hogy sem Bill, sem Fleur nem fogja ezt tolerálni, épp ezért ámultam el, mikor egy mosolygó Luna nyitott ajtót.

- Luna! - Ginny kiáltva vetette bele magát szőke barátnője nyakába, és én is megöleltem.

- Luna, de jó látni! Hála az égben, hogy egyben vagy - csúszott ki a számon egy megkönnyebbült sóhaj. Ha Ginny nem is, én mindenképpen okoltam volna magam, ha ez a mindig kedves lánnyal történik valami helyrehozhatatlan.

- Gyertek beljebb - intett minket kedvesen.

- Honnan tudod, hogy mi, mi vagyunk? - kérdezte Ginny, körbe pillantva a házon. Luna vállat vont.

- Megismertelek titeket egyből - énekelte. - Mi járatban?

- Harryéket keressük.

- Ők már nincsenek itt - felelte - legalábbis gondolom elmentek Hermionével, mert amikor felébresztettetek már nem volt az ágyában.

Megsemmisülten zuttyantam a kanapéra, miközben Ginny elnézést kért érte, hogy felkeltettük... ezek szerint feleslegesen. Luna válasza úgy ért el hozzám, mintha egy másik szobából beszélt volna.

- Á, semmi baj... egyébként sem aludtam túl jól.

Hol lehetnek? Menjek utánuk? Elérem vajon őket, ha most elindulok? Hogy menjek? Hiszen, ha valaki meglát akár el is foghatnak, és ha ez az előtt megtörténik, hogy beszélhetnék velük... most már nem csak magamért vagyok felelős, eszerint kéne gondolkodnom is... gondolkodj, Hannah! Ez az, értelmes gondolatokra lenne szükségem. Jelenleg mégis azt éreztem, hogy a fejem csak egy... egy havas domb, a gondolataim pedig szánkózó, visongó gyerekek, akik ezer felé csúszkálnak minden logika nélkül.

Ginny mellém ült, és a térdemre tette a kezét.

- Ne aggódj miattuk - suttogta, de amikor ránéztem, pont azt láttam, amit én is éreztem. Féltést, szeretetet. Sóhajtottam, és megöleltem őt. Luna mellénk ült, és ő is átkarolt minket. - Tudnak magukra vigyázni - mormolta. Még jó, hogy a „testvére" vagyok, nem az anyja. Ha én lennék Lily, biztos kihullana a hajam is Harry viselkedésétől.

Így ültünk hármasban a kanapén, amíg a ház lakói fel nem éledtek. Ami egyébként szinte rögvest megtörtént.

- Mi a...?

- Reggeli! - rikkantotta el magát Ginny, kibontakozva az ölelésből.

- Reggelizni jöttünk, mert meg szerettük volna látogatni Lunát - mondtam én is gyorsan. - Ö...amerikai reggeli hat személyre! Stip-stop a konyha.

Amíg Fleur és Ginny az asztalokat terítették, Luna felment átvenni a pizsamáját valamilyen rendes ruhára, Bill pedig megállt a konyhaajtóban.

- Gringotts?

- Gringotts - sóhajtottam. Bill arca kicsit jobban hasonlított a fal színéhez, de ezt leszámítva meg se rezzent. Igaza volt... minden félelmemet megpróbáltam elzárni, de eszembe jutott valami... egy emlék. Fáztam. És talán sírtam is? A havas roxforti birtok képe úszott be a szemem elé, balkézről a sötét erdő, attól jobbra pedig a hótenger, mint megannyi kristályos csillag. Ahogy vettem egy nyugtató levegőt elöntötte a tüdőmet a jeges levegő, és egy hang, Piton professzor hangszínében megszólalt.

„Úgy tudom a griffendél ház tanulóinak egyik ismertetőjele a bátorság. De, Miss Winslow... sose felejtse el, hogy a bátorság nem a félelem hiánya. Sokkal inkább a felismerése és a szembenézés vele. Ne feledje el sosem."

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Milyen igaz volt akkor, és az még most is. Bárcsak beszélhetnék vele, és mondhatnék neki valamit.

Harryéket elkaphatják. Sőt, akár meg is ölhetik és biztos vagyok benne, hogy Voldemort egy szempillantás alatt meg is tenné ezt.

Mégis megkísértik a lehetetlent, mert így kell tenniük.

Mert senki nem veheti el más szabadságát. Mégis milyen jogon kényszeríti rám a saját akaratát? A nagyobb jóért. A hatalomért.

Erősek vagyunk. Visszavágunk neki, bármi is lesz a ma este végeredménye.

Elszántan pillantottam Billre.

- Hamarosan... harcolunk - jelentettem ki. - Most kell visszavágnunk Tudjukkinek, mert most a leggyengébb.

Fogtam az elkészült palacsintákat, a fahéjas csigát és a bageleket (igen, mind én készítettem, ott helyben) és kivittem az asztalra.

- Honnan veszed, hogy most az? - lépett ki Bill is a ház szívéből.

- Mi? Miről van szó? - Fleur hangja gyanakvó volt.

- Nos... - Fleur-ről Lunára, majd Billre emeltem a tekintetem. - Egy megérzés.

- Mi? Mit érzel?

- Én is érzem - mondta Luna, és összemosolyogtunk. Fleur elsápadt.

- Gringotts - suttogta a maga francia akcentusában.

- Gringotts! - és bár nem kellett volna, de az arcomra széles mosoly kúszott. A forradalom tényleg ott volt a levegőben.