- Adás van! Adás van! - kiáltott Ginny a nappaliból. Én már ott ültem mellette, izgatottan vártam a fiúk hangját. Mire elkezdődött, már Mr. és Mrs. Weasley is befutottak.

- Adj rá hangot, Ginevra! - harsant Muriel néni katonás hangja is.

„...bocsánat az ideiglenes sugárzási hibákért, amit azok az elbűvölő Halálfalók okoztak a környékünkön. ...most találtunk magunknak egy újabb biztonságos helyet, és örömmel jelenthetem be, hogy két gyakori műsorvezetőkollégám is csatlakozott hozzám ma este. Jó estét fiúk!"

„Hello"

„Jó estét, Folyó".

„De mielőtt meghallgatjuk Királyt és Romulust, - Lee folytatta, - gondoljuk egy percig azokra a halottakra, akiket a Reggeli Próféta és a Mágikus Hírmondó nem tart elég fontosnak a megemlítésre. Sajnálattal közöljük hallgatóinkkal Ted Tonks és Dirk Cresswell halálát."

Ginnyvel összenéztünk - nem volt új információ számunkra, de még mindig megkönnyeztük a halálukat. Mr. Weasley odalépett hozzánk, és a vállunkra tette a kezét. Kedves gesztus volt ez tőle, és jól esett. Nekem legalább is nagyon jól esett, ez a vigasztaló tett. Olyan apás dolog volt.

„Egy Gornuk nevű koboldot is megöltek. A mugli születésű Dean Thomas és egy másik kobold, akik Tonksszal, Cresswellel, és Gornukkal utazhattak, talán meg tudtak szökni. Ha Dean hallgat minket, vagy bárki tud valamit a hollétéről, a szülei és húgai kétségbeesnek a hírekért. Ezalatt, Gaddleyben, egy mugli család öt tagját találták holtan az otthonukban. A mugli hatóság gázszivárgásnak tulajdonította a halálukat, de a Főnix Rendje megsúgta nekem, hogy a gyilkos átkot használták - még több bizonyíték arra, hogy a mugli mészárlás egyre gyakoribb sporttá volt az új kormánytagok körében.Végül, sajnálattal közöljük hallgatóinkkal, hogy Bathilda Bircsók holtestét megtalálták Godric's Hollowban. Néhány hónappal ezelőtt halhatott meg. A Főnix Rendje elmondta, hogy a testén Fekete mágia eltéveszthetetlen nyomait találták."

Felnyögtem, de ezúttal nemcsak én, Muriel néni és keserves sírásra fakadt.

- Szegény Batti! - kiáltozta.

„Hallgatóink, szeretném megkérni önöket, hogy csatlakozzanak hozzánk, és egy perces csendben emlékezzünk meg Ted Tonksról, Dirk Cresswellről, Bathilda Bircsókról, Gornukról, és a névtelen, de nem kevésbé fontos muglikról, akiket a Halálfalók öltek meg."

„Köszönöm. És most visszatérhetünk az állandó munkatársunkhoz Királyhoz, hogy új hírekkel számoljon be arról, hogy az új Varázsló rend, miként bánik a mugli világgal."

„Köszönöm, Folyó." Elmosolyodtam, mert Kingsley mély baritonja mindig olyan megnyugtató volt a számomra.

„A muglik még mindig nem tudják, honnan származik a szenvedésük, és ezért még több áldozatra lehet számítani. Bár még mindig hallunk igaz hitű varázslókról és boszorkányokról, akik a saját biztonságukat kockáztatva megvédik a mugli barátaikat és szomszédjaikat, gyakran anélkül, hogy a muglik tudnának róla. Felhívnám a hallgatók figyelmét, hogy próbálják utánozni tettüket, mondjanak ki egy védőbűbájt a mugli családokra az utcájukban. Sok életet meg lehet menteni, ilyen kevés áldozattal."

„És mit mondanál, Király, azoknak a hallgatóknak, akik még ebben a veszélyes időszakban is azt hangoztatják, hogy a Varázslók az elsők?"

„Azt mondanám, hogy kicsi a lépés a Varázslók elsőktől, az Aranyvérűek elsőkig és onnan a Halálfalókig. Mind emberek vagyunk, nem igaz? Minden emberi élet ugyanannyit ér, és megéri megmenteni."

"Kitűnő válasz, Király, és ha valaha kijutunk ebből a mocsárból, öné a szavazatom a miniszterválasztáson. És most Romulus a népszerű „Potter Haverjai" közül!"

„Köszönöm Folyó."

„Romulus, meg tudod erősíteni, mint mindig, amikor eljössz hozzánk, hogy Harry Potter még mindig él?"

"Igen. Nincs kétség bennem, hogy ha a Halálfalók megölték volna, már minden szét lenne kürtölve a hírrel, mert egy hatalmas halálos csapást mérne azokra, akik még mindig ellenállnak az új hatalomnak. „A fiú aki túlélte" mindig is a szimbóluma marad mindennek, amiért harcolunk: a jó diadala, az ártatlanság ereje, az ellenállás állandó folytatása."

„És mit üzennél Harrynek, ha tudnád, hogy hallgat minket, Romulus?"

"Azt mondanám, hogy lelkiekben vele vagyunk... És elmondanám neki, hogy kövesse a benyomásait, amik általában jók és közel mindig helyesek."

- Szerintetek hallgatják? - kérdeztem gyorsan. Mrs. Weasley a szájára szorította a mutatóujját, Ginny ellenben bólintott.

"...és akkor az általános hírek Harry Potter azon barátairól, akik a hűségük miatt szenvednek."

"Nos, a rendszeres hallgatóink már tudhatják, hogy Harry Potter egyre több támogatóját börtönözték be, köztük Xenophilius Lovegoodot is, a Hírverő korábbi szerkesztőjét. Néhány órával ezelőtt hallottuk, hogy Rubeus Hagrid, a jól ismert roxforti vadőr, megszökhetett Roxforti letartóztatása elől. Azt pletykálják egy Támogasd Harry Pottert partit tartott a házában. Mivel Hagridot nem vették őrizetbe, úgy gondoljuk tényleg szökésben lehet."

„Feltételezem segítségére van az embernek, ha van egy 16 láb magas öccse, amikor a Halálfalók elől menekül."

"Lehet hogy könnyebben menekülhetsz így..."

"Azt még hozzátennénk, hogy amikor hallottunk a Potterfigyelésben erről, megtapsoltuk Hagrid lelkesedését, de még a Harry rajongóknak sem javasoljuk, hogy ebben az időszakban Támogasd Harry Potter partit tartsanak."

"Valóban, Romulus. Azt ajánljuk, hogy továbbra is hallgassátok a Potterfigyelést, ha rajongtok a férfiért, akinek villám a sebhelye, és így támogassátok őt. És most hallgassuk meg annak a varázslónak a híreit, aki ugyanolyan nehezen fellelhető, mint Harry Potter. Szeretünk rá úgy hivatkozni, hogy a Halálfalók Főnöke. Aki pedig elmondja véleményét a néhány őrült pletykáról, amik Róla keringenek, az új munkatársunk! Rágcsáló?"

Felprüszköltem a visszafojtott nevetéstől. Ez lenne Fred?

„Rágcsáló? Nem leszek Rágcsáló, nem én... mondtam, hogy Kardfogú akarok lenni!"

„Ó, rendben akkor Kardfogú, kérlek felvilágosítanál minket a különböző történetekről, amiket a Halálfalók Főnökéről hallhattunk?"

"Persze, Folyó, persze. Ahogy a hallgatóink már tudhatják, hacsaknem bújtak el a kerti tavacskában levő óvóhelyükön vagy valami hasonló helyen, Tudjukki stratégiája ugyanaz maradt, ő az árnyékban marad miközben pánikhangulatot kelt. Gondoljanak bele, ha minden állítólagos feltűnése igazi lenne, akkor legalább tizenkilenc Tudjukkinek kellene lennie."

"Ez illik is rá. A misztikum homályában maradva jobban tud terrorizálni, mintha valójában megmutatná magát."

"Egyetértek. Szóval, emberek, próbáljunk meg egy kicsit lenyugodni. A dolgok így is elég rosszak, nem kell minden őrültséget kitalálni. Pl. az az új felvetés, hogy Tudodki a szeme pillantásával is tud embert ölni. Az a baziliszkusz, hallgatóink. Egy egyszerű teszt: Ellenőrizzenek le mindent, ami önöket figyeli, hogy van-e lába. Ha van, akkor nyugodtan belenézhet a szemeibe, még akkor is, ha az valójában Tudodki. De akkor valószínű, hogy mégis az lesz az utolsó dolog, amit látott."

A számra kellett szorítanom a kezemet, hogy ne nevessek olyan hangosan - még a végén lemaradunk valami újabb zseniális mondatáról.

"És a pletykák, hogy külföldön látták?"

"Nos ki nem akarnak egy szép kis kikapcsolódást a kemény munka után? A lényeg az, emberek, ne lankadjon le a figyelem, amiért azt gondolják, hogy külföldön van. Lehet igaz, lehet nem, de az tény, hogy gyorsabban tud mozogni, mint Perselus Piton, akit samponnal kergetnek, szóval ne számítsanak rá, hogy sokáig távol lesz. Ha mégis, akkor ez elég kockázatos. Nem gondoltam, hogy valaha kimondom ezt, de a biztonság az első."

Mrs. Weasley is elismerően nézett a rádió felé, mintha csak fiát látná.

"Köszönjük ezeket a bölcs szavakat, Kardfogú. Hallgatóink, eljött a Potterfigyelés vége. Nem tudjuk mikor tudunk újra sugározni, de biztosak lehetnek benne, hogy visszatérünk. Tekergessék csak a csatornabeállítót: A következő jelszó a Rémszem lesz. Mindenkit tartsanak biztonságban: Tartsák meg a hitüket. Jó éjt."

Alig telt el negyedóra, Fred és George megjelentek az ajtóban - egyből a nyakukba ugrottam.

- Ez zseniális volt! - nevettem. Nem tudom, hányadszor mondtam ki ezt a szót az elmúlt tizenöt- húsz percben, de addig akartam ismételgetni, amíg bele nem fárad a nyelvem.

Ezt is annyira imádom bennük - a humoruk, a vicceskedésük nem a felelősség hiányára utal. Nagyon is felelősségteljesek és céltudatosak, a poénok csak segítenek szembenézni a világgal.

Híreket ellenben sem Hagridról, sem Deanről, sem Harryékről nem kaptunk. A vacsora kissé feszülten telt, mert Muriel néni csak a mágiatörténészről sopánkodott, én viszont nehezen bírtam hallgatni. Egy nagyobb sóhajtásom, amit igyekeztem elfojtani, ő mégis meghallotta.

- Mi nem tetszik a kis barátnődnek, Fülemüle? - fordult George-hoz. A fiú egyébként is azzal szórakozott, hogy kanalát a fején levő lyukba dugdosta, ami láthatóan kikészített mindenkit, aki látta. Kivéve persze a vénasszonyt.

- Na jó, ebből elég most már! - csattantam fel. Nagyon elegem volt már Bathilda Bircsókból - akit én magam egy gonosz, vén trottynak tartottam -, de abból már végképp, hogy mindenféle ostoba becenevekkel illeti a fiúkat. Előkaptam a pálcámat, és George-ra szegeztem. - Nézz jobbra! - utasítottam. - És vedd ki azt az istenverte kanalat a füledből, mert odaragasztom, George!

Dühösen felálltam, és egy lépéssel ott termettem a fiú előtt. Alaposan megnéztem a sebhelyét, de már nyoma sem volt semmilyen sebesülésnek. Eljött az ideje, hogy kipróbáljam a varázslatot, amit nyár óta fejlesztettünk Willel. Végighúztam a pálcámat egy nyolcast formázva a füle előtt, majd még egyszer, de akkor már kimondtam a varázsigét is (rursus cescere), majd még egyszer legyintettem a pálcámmal.

- Érzel valamit? - kérdeztem, felvonva a szemöldököm.

- Mit tettél? - kérdezte. - Olyan, mintha víz lenne a fülemben... - meg is próbálta volna megütögetni, de még időben elkaptam a kezét. Közel fél percet kellett várnunk (kevesebbet, mint a kísérleti alanyoknál), és már újra szimmetrikus volt Georgie feje.

- Szóval...? Hallasz rendesen? - kérdeztem, bujkáló mosollyal, miközben elkezdtem vizsgálgatni az új testrészét. Sehol egyetlen heg, és szakasztott mása a másiknak.

- Igen, de... - megtapogatta a fülét. Elvigyorodtam kerekre tágult szeme láttán. - Uram isten, imádlak! - ölelt meg gyorsan. - Freddie, ha elhalasztjátok az esküvőt lestoppolom és én magam veszem el.

- Azért csak lassan - ültem vissza a helyemre. - Egyelőre örülök, hogy nem öltelek meg... nem szívesen néznék farkasszemet Angie-vel a sírod felett.

x Y z

Körülbelül március közepe volt már, mikor Bill jelezte, hogy áthozna a házba egy újabb vendéget, akinek ápolásra lenne még szüksége. Mindenfelé kavarogtak a gondolataink, míg azt találgattuk, ki is lehet az... de hamar kiderült a titokzatos látogató kiléte.

Mr. Ollivander volt az. Eléggé lefogyva, kissé beteges színben érkezett meg hozzánk, és a botjára támaszkodva követte barátnőmet, aki bevezette a Muriel néni melletti kis szobába őt.

Bill pedig félrehúzott engem a karomnál fogva, a kis konyha rejtett sarkába.

- Megállapodtunk, hogy szólunk egymásnak - dörmögte Bill a lehető leghalkabban -, ha valami furcsát tapasztalunk. Mr. Ollivandert egy Dobby nevű házimanó mentette ki a Malfoy kúriából - némán visszhangoztam a Malfoy kúria szót -, a Lovegood lánnyal, Dean Thomasszal és Harryékkel együtt. Dobby meghalt. De Harryék készülnek valamire, amihez szükségük van Ampókra is. Egy másik koboldra, aki Deannel volt. Neked jelent ez valamit?

- Elég keveset - mormoltam. - Készülnek valamire?

- Határozottan ez az érzésem - bólintott. - Egyre többet vannak négyesben.

- Az nagy baj - morogtam. Mágiatörténeten megtanultam, hogy a kobold-ember barátságok sosem tartanak sokáig, főleg azért, mert valamilyen üzleten alapulnak. - De szerintem ne próbáld meg leállítani őket, Bill. Biztosan jó okuk van...

- Majd megpróbálom kipuhatolni - jegyezte meg gondterhelten. Elég halkak voltunk, de az ebben a házban mindennek Muriel-füle van. Szerencsére Billnek nagyon jó időzítőképessége volt, így a néni ezúttal a diadémjával volt elfoglalva, amit most kapott vissza.

- Jól van - sóhajtottam. - Majd óvatosan kifaggatom Ollivandert is, hátha ő tud valamit, amiről mi nem és segíthet vele.

Bill nyugtázta a dolgokat, majd fél kézzel, esetlenül megölelt, mint leendő sógornőjét, és búcsút intve a családnak elsietett.

Jaj, Harry. Mibe keveredtél, hogy egy kobold segítsége kell a megoldáshoz?

x Y z

Bárcsak ne tettem volna fel ezt a kérdést soha. Egyrészt azért, mert nem motoszkált volna ott a fejemben állandóan, megoldásra várva. (Másodsorban pedig azért, mert hamarabb kaptam választ Harrytől magától, mint arra számítottam.) Nem mintha sok időm lett volna gondolkodni rajta - az időm legtöbb részét most a pálcakészítővel töltöttem, őt ápoltam és meséltem neki arról, amiről csak szeretett volna hallani. Szerencsére, cserébe ő is mesélt. Sok mindent nem mertem kérdezni tőle, ezért olyan számára jelentés nélküli dolgokról hallgattam meséit, amik viszont elég hasznosak voltak.

Elmesélte, hogy mi történt velük a pincében. A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy Hermionével mit művelt az a vérengző Bellatrix, és a listámra újabb strigula került. Ez a lista egyébként az, „akiket eltüntetnék a Föld színéről" címet viselte, és egyetlen név volt rajta, számtalan kis pálcikával alatta. Az ezt követő sikeres megmenekülésükről is mesélt, még ő maga is elérzékenyült.

Azokból, amit elmesélt, számomra kikerekedett egy történet: Harry valószínűleg azt hiszi, hogy elrejtettek valamit a Gringottsban, a Lestrange-széfben. Először rohanni akartam Billhez, hogy lebeszéljem őket róla, de ez csak az első felindulás volt. Gondolkozz Hannah, feddtem meg saját magam. Védem az embereket, és támogatom Harryt. Akkor pedig feltételeznem kell, hogy van nyomós oka rá, hogy betörjön oda, nyilván nem azért megy, mert jó buli. Vagy mert ki van írva az ajtajára, hogy ne próbálkozz lopással. Nagyon veszélyes kaland, tehát kell legyen tétje. Elvégre simán lehet, hogy Voldemort Bellatrixra bízott egy igen értékes tárgyat, amit azok elhelyezhettek a széfben. Biztosan lenyűgözte a nagyúr - akkori- emberi felét a bank látványa. Talán még visszatérhetek majd az Abszol útra... ígérem, ismét rácsodálkozom majd az épületre.

Oké. Tehát a napló, a gyűrű, a medál megvan ezek szerint, és mivel a kard náluk volt el is pusztíthatták. Akkor most lesz még valami... ami azt jelenti, hogy három horcrux vár még elpusztításra. Drukkolok, Potter, gondoltam magamban, mintha csak beszélhetnék vele. Vajon mit válaszolna? Talán azt kérdezné, mihez szorítasz? Ezen jól elmulattam magamban, amíg Ollivander reggelijét készítettem.

Amit viszont nem értettem, az a bizonyos Halál Ereklyéi dolog volt az. Ginnyhez fordultam az egyik nyugodt esténken. A tavasz, és a jó idő közeledtével a háborús alaphangulat mellett megjelent valami más is - a jó idő magával hozza a forradalmat, a lázadást, az ébredést is.

Mi pedig már bőven benne jártunk a tavaszban, amikor fel mertem tenni neki a kérdést... amire végül is Mrs. Weasley válaszolt. Elmesélte - nekem először, a többieknek újra- a Bogar bárd meséi közül az egyik legendát. Én pedig, csak kíváncsiságból megkérdeztem:

- Vannak olyanok, akik hisznek ebben a mesében?

- Úgy tudom vannak néhányan, akik elhiszik az ereklyék létezését - vonta össze a szemöldökét Mr. Weasley, aki szintén hallgatta a feleségét. - Miért kérdezed?

- Mert a legendákban szerepel egy Végzet Pálcája... eltűnődtem, hogy a kettő esetleg nem ugyanaz-e?

x Y z

Április közepe táján talán - reggel fél nyolc körül lehetett. Ollivander szeretett korán reggelizni, és mivel Ginnyvel ketten ápoltuk, de ő hétalvó volt, én keltem fel reggel, hogy elkészítsem az ételét.

Nagyon emlékszem arra a reggelre, habár elég kótyagos fejjel keltem fel. George ott ült a konyhában a konyhaszigetnél és egy szendvicset tömött magába. Azóta se tudom, hogy annak a szendvicsnek az illatától - e (áfonyalekváros kenyér volt), vagy valami mástól-e de egy kis rándulást éreztem a gyomrom környékén. George vigyorgó fejétől kísérve odarohantam a nagy mosogatótálhoz, de szerencsére nem jött ki semmi. Elég ronda dolog lett volna előtte rókázni.

- Kérsz egy harit? - vigyorgott és felém tartotta a lila színű pirítósát. Még mindig éreztem azt a kis késztetést a gyomromban, úgyhogy elutasítottam.

- Kösz, nem - ráztam a fejem.

- Rendben, mami - harapott még egyet.

- Mami? - kérdeztem vissza, mint a villám, olyan gyorsan perdültem meg a tengelyem körül, hogy ránézhessek. - Maminak szólítottál?

- Hát... nem ez az első reggeli rosszulléted, nem? - honnan szúrja ki?

- De ezek nem komolyak, hiszen... - elgondolkodtam - ... eddig annak tudtam be, hogy reggelente éhesen kelek fel. Ó, anyám - suttogtam fal fehéren, és meg kellett kapaszkodnom a mosogató szélében, hogy le ne csússzak a földre.

- Hé, nyugalom - próbált meg George is nyugtatni. - Nem olyan nagy dolog...

- Miről beszélsz? És miért ilyen a hangom? - fejhangon visítottam. - Ki kell derítenem - sóhajtottam. - Addig ne mondd senkinek, kérlek - néztem rá. Georgie csak bólintott.

- Megőrzöm a titkodat - vonta meg a vállát. - Visszanövesztetted a fülem. Szeretlek. Mintha csak a húgom lennél. De egyébként, kb. kilenc hónap múlva úgyis kiderül...

- Mi derül ki kilenc hónap múlva? - kérdezte a konyhába belépő Fred.

- Öm... - hümmögtünk - ... hogy a Chudley Csúzlik idén is a tabella alján végeznek-e az éves rangsorban - vágta rá George. Fred még egy ideig méregette gyanúsan ártatlan mosolyunkat, majd töltött magának kakaót.

- Nem megmondtam, hogy ne csináljatok itt gyereket? - dörrent ránk Muriel néni a semmiből. Annyira szeretem őt, minket hármunkat nagyon kipécézett.

- Gyereket? - visszhangozta Fred. - Aha... a Chudley Csúzlik... - morogta és csak akkor fordult felém, mikor Muriel néni elcsoszogott a reggeli kávéjával. Mintha kellett volna öt perc, hogy felfogja mit is jelent, amit hallott. - Gyereket? Babánk lesz, Hannah? - kérdezte Fred.

Én pedig, mielőtt bármit mondhattam volna, elsírtam magam.

- Nem... nem tudom - hüppögtem pár perc múltán. - Csak, rosszul lettem. Tudod, hányingerem lett - fintorogtam-, mire George megjegyezte, hogy nem ez az első. És azt hiszem van más is...

- Mi?

- Tudod... -lefelé meresztgettem a szemem.

- Ja, hogy... ó. Értem. De hát... ez csodálatos! - váratlanul megcsókolt. Letette a bögréjét, és felkapott. - Lehet, hogy lesz egy babánk! - mikor ettől sem vidultam fel, letett. A kezébe vette az arcomat, így még véletlenül sem tudtam nem rá nézni. Utáltam ezt. - Ez nagyszerű hír! Tudom, mit gondolsz, szerelmem - folytatta halkan. - Emlékszem a beszélgetésünkre. Minden szavadra. De te is emlékezz rá, hogy egy család vagyunk. Már így kettesben is, és most bővülünk. Megígérem, hogy vigyázni fogok rátok.

- Csak azért se mondod, hogy milyen remek az időzítés, mi? - nevettem el magam.

x Y z

Az esténket vacsora után ismét a nappaliban töltöttük, közösen. Nekem még mindig nagyon furcsa volt ez a viszonylag nagycsaládos gyűlés, mert már annyira megszoktam Freddel és George-dzsal a hármasunkat, kicsit mintha a griffendél klubhelyiségében találtam volna magamat ilyenkor - bár ez még annál is jobb volt, mert ezekhez a személyekhez sokkal jobban kötődtem (is). Nem vártunk senkit, az ajtón mégis kopogtattak. A fiúk felemelt pálcával léptek az ajtóhoz, és mi is előkerestük a sajátunkét - persze fölöslegesen, az esti látogató ugyanis nem volt más, mint keresztapám. Széles mosollyal és ruganyos léptekkel egyenesen felém tartott, majd megölelt. A fejem felett mondta:

- Megszületett! Megszületett a kisfiam! - nevetett. Muriel néni csak mormogott és inkább félre is vonult. Ollivander gratulált, majd ő is visszatért a szobájába.

- Gratulálok, Remus! Ez csodálatos! - Fred és George, majd Arthur is kezet rázott vele. Keresztapám szeme szinte szikrázott a boldogságtól egész idő alatt.

- Tednek neveztük el, Dora apja után...

- Kire hasonlít? - kérdezte Ginny.

- Azt hiszem Dorára, de ő úgy gondolja olyan, mint én. Nincs sok haja. Feketének tűnt amikor megszületett, de esküszöm bevörösödött egy órával később. Lehet, hogy már szőke lesz, mire visszaérek. Andromeda azt mondta Tonks haja is változtatta a színét, miután megszületett.

- Ez igen - vigyorodtunk el. Én még mindig ölelve tartottam Holdsápot, annyira jó volt látni, hogy ilyen boldog.

- Azt gondoltam, Harry lehetne a keresztapja - mondta nekem-, remélem hamarosan meg tudom kérdezni.

- Biztosan - bólogattam-, főleg, ha elmész Billékhez is - kacsintottam, mire kikerekedett szemekkel nézett rám. Kezében még ott volt a mézboros pohár, amit Teddy egészségére ittunk.

- Megyek! - rikkantotta, majd hamarosan tényleg el is búcsúzott.

- Nahát... egy baba - mondta George sejtelmesen. Fred szemeibe kapaszkodtam a tekintetemmel, amik szintén csak úgy csillogtak. Úgy éreztem, nemcsak Remusnak örülünk ezen az estén (mind szerettük Remust, és nemcsak azért, mert a keresztapám), hanem magunk miatt is.