Egy nagy tortával indultunk el a következő vasárnapon, hogy bejelentsük a Weasley-családnak is az esküvő dátumát. Mikor Ginny és Mrs. Weasley is meglátta a süteményt, egyből izgatottak lettek, pedig előtte elég komor volt az arcuk.

- Hagy nézzem - léptem oda hozzájuk, és a kezemet a pergamen felé nyújtottam, amit érkezésünkkor vizsgálgattak.

- Apa ma hozta a vérbesorolási papírom - mondta Ginny, miközben átpasszolta azt nekem. Végig olvastam, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mégis hogyan néz ki egy olyan irat... az arcom egyből undorba torzult. Fred és George is odaléptek, hogy megnézzék, így a papír körbejárt.

- Ronnak is van - mondta Mr. Weasley, aki épp akkor lépett be a hátsó ajtón. - Épp az előbb ment el a rangidős gyógyító... hála Merlinnek.

- Újra ellenőrizték? - kérdeztem. Bólintás érkezett válaszul.

- Az esküvő óta nem voltak... - egészítette ki az asszonyság férje válaszát.

- Ki volt itt?

- A varázsragályoktól két ember. Egy gyakornok, és még egy... valami Fivula...

- Flavius? - kérdeztem. - Flavius Sorrell? Oh...

- Várj, ez az, aki...?

- Ő az, igen - sóhajtottam.

x Y z

A jelentkezésünket az ispotályba Will és én is elküldtük a megadott határidőig, meg is kaptuk a választ rá, miszerint negyedikén menjünk be személyesen is. Egy rövid beszélgetés után részt kellett vennünk egy egészségügyi vizsgálaton. Késő délutánig bent maradtunk egy általános tájékoztató miatt. Röviden bemutatták a Mungó történetét, és meséltek a főosztályok fő feladatairól és a mi teendőinket is ismertették. Lényegében más már nem maradt, egyet kivéve. Egy hónapig tart a gyakornokság, minden héten másik osztályra leszünk beosztva, ezt követően pedig le kell tennünk egy vizsgát, amelynek a részleteit később tudjuk majd meg. A tájékoztatóra a legtöbb felelős gyógyító, vagy legalább helyettes eljött, többek között Keith Durran is, és Flavius Sorrell.

Flavius Sorrell egy negyvenes gyógyítóhelyettes volt, aki rokonszenvezett az új eszmékkel és ezt nem is átallott a tudtunkra adni. Bár nekem meggyőződésem, hogy senkit a világon ki nem állhat, elég csúnyán beszélt Willel, akihez az első kérdése a szüleit érintette. Amikor viszont felszólaltam - nemcsak mellette, hanem úgy összességében minden mugliszületésű, minden beteg mellett- már engem is méregetett.

- Hm... mugliimádó - gondolta, de láttam, hogy nem mondta ki. Elmosolyodtam, kissé gúnyosan. Nem tudom, leesett -e neki, hogy tudom mit gondol; de reméltem, hogy igen. A következő kérdését már hangosan tette fel. - Maga kicsoda, kollegina?

- Hannah Black - feleltem, büszkén kihúzva magam. „Az ősi Black család sarja egy mugliimádó?" Hogy jobban bosszantsam, hozzátettem. - Sirius Black lánya vagyok - folytattam. Willre néztem a csínytevő mosolyommal, aki hasonlóan válaszolt vissza: most már „véráruló" is vagyok, nemcsak egy mugliimádó szerencsétlen.

Ezt a kis bosszantási jelenetet azonban más, aggasztóbb jelenség követte. Durran doki, aki félrehívott az eset után figyelmeztetett, hogy jobb lesz vigyáznom Sorrellel, mert...

- ... ő nem a Mungó embere, ha érted mit akarok - pillantott rám a teáscsészéje felett.

- Azt hiszem - biccentettem felé. - Köszi, doki - mondtam, és elsétáltam Will felé, aki már az ajtóban várt rám.

Együtt sétáltunk sokáig, és ezen a dolgon csámcsogtunk. Szeptember elseje, Will „meghallgatásának" a napja még elég messze volt, de jól tudtuk ez csak a látszat. Az idő szélsebesen pörög, ha valamit nem várunk.

Augusztus elején kezdődött ez az egész bizottságosdi játék, és akkor még nem volt annyira érezhető a feszültség.

- Nem fogok elmenekülni, Hannah - rázta a fejét. - Eszemben sincs ilyet tenni. Talán másoknak nem jelent annyit, de nekem mindenképpen számít az, hogy egykor a Süveg a griffendélbe osztott. A jelentkezésem pedig elfogadták, és ameddig ez így marad, én is kitartok.

- El akarsz menni arra a meghallgatásra is? - kérdeztem aggódva.

- Még meglátom - vont vállat. - Egyszerűen még mindig nem tudom elhinni, hogy így kibabrálnak a mugliszármazásúakkal...

Nemcsak Willre volt jellemző ez a lassú ébredés, maradjunk annyiban. Az, hogy játék, és hogy itt többről van szó, mint „kibabrálásról" szerintem a lelkünk mélyén már tudtuk akkor is.

Azóta két hét eltelt, Will még mindig járt a képzésre, bár a változás érezhető volt.

- Figyelj... - fordult felém az egyik közös műszakunk után - ... szerintem nem kéne ennyit együtt lógnunk. Nem akarlak nehéz helyzetbe hozni - sóhajtott.

- Hogy micsoda? - nem hittem a fülemnek. - Nehéz helyzetbe hozni? - A Mungó udvarán voltunk még. Megállítottam és elé álltam. - Miről beszélsz, Will?!

- Hát... tudod - vont vállat.

- Nem, fogalmam sincs! Hagy mondjak el valamit - fújtattam. - És jól figyelj rám, mert többször nem vagyok hajlandó rendet tenni a fejedben! Emlékszel, hogyan találkoztunk először? A bájitaltan óránk után, amikor olyan kis szerencsétlen voltál, hogy elrontottad a bájitalod, és a gyengélkedőre kellett cipeljelek! Figyeltelek utána sokáig, láttam ám, milyen kis visszahúzódó voltál, Will! A kis mugli a sok varázsló között. De hagy áruljak el valamit - én már akkor, ott eldöntöttem, hogy a bizalmamba fogadlak, és azóta az egyik legjobb barátomnak tartalak! És nem azért, mert megsajnáltalak, nem ám! Hanem azért, mert az ikrek után te voltál az első ember, aki normálisan viselkedett velem! Akinek nem számított, hogy amerikai vagyok, hogy ufo vagyok, hogy nem illek a Roxfortba! Téged nem érdekelt ez, én meg úgy döntöttem nem érdekel, kik a szüleid. Te egy nagyon jó ember vagy, Will - a szívére tettem a kezem. - Katie is meglátta ezt. Ne hagyd senkinek, hogy ezt elvegye, és legfőképpen ne mondj le a barátaidról, mert akkor aztán tényleg... mindennek vége.

- Hannah...

- Még nem fejeztem be! - mordultam rá. - Nem hagyom magam levakarni, Will. A barátomnak tartalak és annak is foglak, akkor is, ha te már engem nem - a végére már a könnyeim potyogtak.

- Hogy mondhatsz ilyet! Hülye liba! - szitkozódott elfúló hangon, majd hozzám lépett és megölelt. Viszonoztam az ölelését.

- Na - engedtem el, az arcomat dörzsölgetve-, azért ne felejtsd el, hogy én menyasszony vagyok, nem ölelgethetsz túl sokáig nyilvános helyen. A pletyka olyan, mint a kacsa - gyorsan úszik.

x Y z

- Szóval, miért is hoztatok tortát? - kérdezte kíváncsian Mrs. Weasley.

- Ugye nem te sütötted? - kérdezte gyorsan Ginny.

- Köszi Ginny, kedves vagy - pillantottam rá szúrósan.

- Nem ő sütötte - vigyorgott George, Fred pedig újra megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen bejelentette, hogy kitűztük az esküvő dátumát.

Mrs. Weasley sikított örömében és egyből munkához is akart látni, Ginny is megölelt, úgy gratulált és Mr. Weasley is, meglehetősen szokatlanul, és amióta ismerem őt talán most először, a karjába zárt.

- Erre igyunk is! - fordult el, hogy keressen egy kis mézbort.

- Rengeteg a dolgunk, de ha jól osztjuk be az időnket, akkor mindennel készen leszünk addigra - izgatottan pergament és pennát keresett.

- Mrs. Weasley... Molly - sóhajtottam. - Még nagyon messze van ez az időpont. Egyébként is, a koszorúslányaim nélkül elég nehéz lesz szervezkedni... az egyik Amerikában van, a másikuk pedig másfél hét múlva visszatér a Roxfortba... már, ha megtisztel azzal, hogy elvállalja a feladatot. Ginny? - fordultam felé. - Leszel megint koszorúslány? Ígérem nem öltöztetlek aranyba - kacsintottam.

- Hát persze! - lépett oda hozzám.

- Köszönöm - öleltem meg gyorsan. - Reméljük addigra Ron is felépül - sóhajtottam.

- Ha esetleg nem, elhalaszthatjuk az esküvőt - mondta Freddie csendesen, és adott egy csókot a fejemre.

- Vagy... legfeljebb amerikai esküvő lesz, mit szólsz? A levegőváltozás biztos jót tenne neki.

- Milyen gyógyító vagy te? - kérdezte George vigyorogva. - Ragyaszóródásra levegőváltozás?

Vállat vontam. Ha Ron is szóba került, igyekeztünk úgy beszélni, hogy azt sugalljuk mindenkinek a fiú tényleg otthon fekszik súlyos betegen. Még egymás között is így emlegettük, habár kissé szabadabb hangsúllyal, ki ne essünk a szerepből. Még a végén elszóljuk magunkat a rossz helyen...

x Y z

Vészesen közeledett szeptember, a Roxfortba indulás napja. Will tárgyalásának a napja. A gyógyítói vizsga, amitől a minősítésünk függött.

Will még mindig nem tudta eldönteni, hogy megjelenjen-e a bizottság előtt, holott Katie is, én is, de még Fredék is azt mondták, ez az egész őrültség és ne gondolkodjon rajta.

De aggódni kezdtünk Ginnyért is, napokkal a Roxfortba indulás előtt. Habár barátnőm már korábban megsúgta, hogy legszívesebben vissza se menne, de az iskolában várták a barátai, például Luna is és ők visszatérnek. Akkor ő sem maradhat otthon - már csak azért sem, mert Mrs. Weasley sopánkodása (amikor azt hitte senki nem látja) őrjítő tudott lenni. Azt hiszem, hiba volt leállítani az esküvő tervezésében, az hátha elterelte volna a figyelmét egy kicsit. Ez persze önmagában nem töltött el kétségekkel, mert amikor csak akart (és persze amikor otthon voltunk) átjöhetett hozzánk, és ezt elég sűrűn meg is tette a nyári szünet részében.

Az indulás előtt pár nappal azonban McGalagony professzor váratlanul megjelent a vállalatban. Ginnyvel együtt a pénztárban álltam (Meena és Verity, akik váltogatni szokták a kasszázást maguk között „váratlanul felmondtak", nem járhattak be dolgozni.), amikor a professzorasszony hozzánk lépett két pakli kártyával és egy csalipálcával.

- Üdvözlöm Tanárnő! - mondtuk egyszerre, szélesen rámosolyogva a tanárnőre. Ő megpróbált visszamosolyogni, de csak egy grimaszra futotta, és azon nyomban vissza is tért az arcára előző arckifejezése.

- Miss Hannah, Miss Weasley... nem gondoltam volna, hogy itt futok össze önökkel.

- Csalipálca? Készül a tanárnő az évkezdésre?

- Nem... - mormolta. - Mármint, de igen.

- Mi a baj, tanárnő? - kérdeztem halkan, mivel épp akkor lépett be a boltba a Flint család. Tim mindig gondoskodott róla, hogy észrevegyem őt, és most is jelentőségteljesen pillantott rám - hogy aztán egy közeli polchoz sétáljanak. McGalagony professzor is észrevette őket, ezért gyorsan elhadarta a lényeget.

- A bizottság mást nevezett ki az iskola vezetésére - súgta.

- Két galleon és három sarló lesz - mondta Ginny. - De ugye nem rúgták ki önt?

- Dehogy - kotorászott a táskájában - én maradok az eddigi posztomon... - átadta a pénzt.

- Várjon, tanárnő! - szóltam utána. - Különleges akciónk keretében önnek visszajár egy galleon - visszanyomtam a kezébe az említett összeget.

- Ki lesz az új? - súgta Ginny. McGalagony professzornak mennie kellett, de előtte még vetett ránk egy fájdalommal telt pillantást.

Ginnyvel egymásra néztünk, barátnőm színe fakulni kezdett.

- Ugye nem az, amire gondolok? - zihálta. - Nem megyek vissza, nem kényszeríthetnek rá! - ingatta a fejét. - Te tanítasz majd engem, igaz? - kérdezte. Szomorúan nemet intettem a fejemmel.

- Kötelező visszatérni, Ginny - sóhajtottam.

x Y z

A szeptember elsejei napokban több furcsaság is történt. Az egyik legjelentősebb, hogy Will szőrén-szálán kimaradt a gyógyítói tanfolyamról, és teljesen eltűnt. A családjával együtt. Szerencsére én tudtam, hogy a családja remek helyen volt ott, ahol volt - Will pedig beköltözött az Abszol úti lakásba.

Az eltűnését követően persze kaptam érdekes kérdéseket róla, Flavius pedig állandóan méregetett, úgyhogy nagyon kellett vigyáznom rá, hogy ne áruljam el magam. Igyekeztem lehangoltnak tűnni és néha kicsit dühösnek is, miközben mindenkinek azt a választ adtam: „Nem tudom hol van, nekem nem szólt a terveiről, a családját nem ismerem és a menyasszonya is rendkívül aggódik érte." (És elég sok kérdést kaptam róla, mert rákerült az akkoriban frissülő mellékletre, a ki nem hallgatott mugliszületésűek listáján.)

Időközben kaptam egy levelet Olivia Allentől is, és meglátogattam a családot a lehető legóvatosabb módon; lerázva magamról „hűséges követőmet". Nehéz volt, de Mr. és Mrs. Allen is meggyőzhető volt arról, hogy a mágusok világában puccs volt - Benji és Olivia, akik most kezdték volna a második évüket, le voltak sújtva a hírtől, hogy nem mehetnek a Roxfortba. Mr. Allen egyből be szerette volna íratni őket egy mugli suliba, hátha „elfelejtik azt a rengeteg badarságot", és végül erről nem tudtam lebeszélni őt. Willel összedugtuk a fejünket, és végül az ő ötletét követve ismét ellátogattam az Allen-házba. Benji és Olivia, mivel a nyomjel rajtuk volt még, nem varázsolhattak, ezt nem is tudtuk volna sehogyan pótolni - ellenben Will szívesen tanított volna elméletet nekik, ha belemennek. Ehhez át kellett volna költözniük az Abszol útra, amibe a két gyerek azonnal a ládáikért szaladt. A szülőket nehéz volt meggyőzni róla, hogy talán jobb lenne, ha elengednék őket. De Benji és Livi hazajárnak majd a hétvégéken, akkor együtt lehetnek.

Én közben, ahogy szabadidőm engedte, Deant kerestem, ahogy csak tudtam. Dean Thomast, de mintha az ég nyelte volna el őt. Felkerestem az édesanyját is, de sajnos nem volt otthon.

x Y z

- Igaz! Ezt nem hiszem el! Igaz! - Ginny édes, kedves hangját hallottam még a rostélyon túl is. Ezúttal hop porral érkeztem az Odúba, és még át sem léptem a kandallót, mikor hallottam barátnőm hangját. - Igaz! - a kezében a Reggeli Prófétával fel-alá járkált, és mikor felbukkantam, felém fordult. - Ezt nézd meg!

- Láttam - feleltem egyszerűen, elutasítva a felém nyújtott újságot. Mrs. Weasley arca is hasonló felháborodást mutatott, Mr. Weasley pedig már nem volt otthon.

PERSELUS PITON LETT A ROXFORT IGAZGATÓJA

- Perselus Pitont, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egykori Bájitaltanárát a mai napon kinevezték az iskola igazgatójának. A tanári karban több fontos változás is történt. Az előző Mugliismeret tanárt Alecto Carrow váltotta föl, míg testvére, Amycus a Sötét Varázslatok Kivédését fogja tanítani. - „Örülök a lehetőségnek, hogy fenntarthatom legszebb varázshagyományainkat és értékeinket..."

- Ő vágta le George fülét! - kiáltotta. - Megölte az előző igazgatót! Ez... igazságtalanság...

Mrs. Weasleyre kaptam a tekintetem, akire ismét rátört az aggodalom. Nem elég, hogy legkisebb fiáért is aggódnia kell, de még a lányáért is kezdhet. Főleg, ha az ilyen forrófejű. Odaléptem Ginnyhez, és megöleltem őt.

- Próbálj megnyugodni, Ginny - suttogtam, egy puszit nyomva a fejére. Ez egyébként elég nehéz mutatvány volt, mivel majdnem egymagasak voltunk. - Senkinek nem segítesz azzal, ha kiborulsz. A Roxfortban meg kell őrizned a hidegvéred, mert mostantól fogva csak magadra és a barátaidra is számíthatsz ott - duruzsoltam a fülébe, ami viszonylag megnyugtatta őt. - Most mindennél fontosabb, hogy hideg vérrel, és megfontoltam tudj dönteni - váratlanul érte, hogy eltoltam magamtól és a szemébe néztem.

- Igen... igaz - bólintott. - Köszi.

Komoran bólintottam egyet, éreztem, ahogy kontyba fogott hajam is kicsit megbillen.

- Akkor mehetünk? Ideje lesz indulni, ha nem akarjuk, hogy lekésd a vonatot.

Jó volt még egyszer kimenni az állomásra, még a jelen körülmények között is. A saját utazásaim emléke járt a fejemben, amikor otthon belevetettem magam a kedvenc fotelemben, az asztalomon a friss forró csokimmal. Az állomáson észnél kellett lenni, nem engedhettem meg magamnak, hogy nosztalgiázzak, most azonban felidéztem, ahogy a Roxfort Expressz skarlátvörös mozdonya az utolsó sípszó után kigördül az állomásról. Hét év óta először hagyom ki a járatot - idén már nem kellett mennem, a roxforti életem korszaka lezárult. Miért érzem mégis úgy magam, mint egy kiakolbólított kóbor kutya?

x Y z

A másnap hamar eljött - tegnap már nem tudtam tanulni, úgyhogy nagyot sóhajtva keltem fel az ágyból, Freddie szerencsepuszijával (ami sima puszi volt, csak kettőt adott belőle), dísztalárban indultam el a Szent Mungóba, ahonnan majd átmegyünk a minisztérium épületébe.

Miután Eric, a vén portás ellenőrizte a pálcámat, tovább küldtek - az első emeletre, ahol megnyitottak számunkra egy termet. A miniszter nyitotta meg a tesztet, ezzel is jelezve, hogy nem egy jelentéktelen dologról van szó, majd magunkra hagyott a képzés vezetőjével minket. A teszt maga negyvenöt perc volt, és utána meg kellett várnunk, amíg kijavítják. Ez újabb fél óra várakozást jelentett a folyosón.

Nyomasztó volt a csend. Nem volt nyüzsgés vagy beszélgetés, sem fürge lábdobogás, a bíborszőnyeges folyosók olyan csendesek voltak, mintha a Disaudio bűbáj hatása alatt állt volna az egész.

- Szerinted lehet itt egy rendes kávét kapni, Emily? - fordultam az egyik csoporttársamhoz halkan.

- Ehem, ehem - hallottam magam mögött a régen hallott köhécselést. A hang irányába fordultam, és az arcomra egy kényszeredett mosoly ült ki.

- Miss Umbridge - köszöntöttem. - Hogy van?

- Köszönöm, Miss... - végigmért- ... Winslow.

- Winslow-Black - javítottam automatikusan.

- Á, már emlékszem - fintorodott el. - Mi járatban erre? - kérdezte, mire illedelmesen válaszoltam neki. - Az előcsarnokban egyébként van egy büfé, ott olyan jó kávét adnak, hogy megáll benne a kanál is - kislányosan affektáló stílusából ennyi bőven sok volt már.

- Akkor, irány az előcsarnok? - kérdeztem, Emilyre nézve, mire ő bólintott.

A liftnél azonban ott várakozott Varangypofa is (jól esett felidézni ezt a régi becenevet), a liftben pedig két ismeretlen alak volt. Umbridge Mafaldaként üdvözölte a nőt... ezek szerint ő volt Mafalda Hopkirk a Varázshasználati Főosztályról. Emily köszönt is neki (tudniillik ő már idősebb volt pár évvel nálam, és már a Mungóban dolgozott két éve, csak továbbképzésre jelentkezett), biztosan ismeri valahonnan.

A másik alak, egy nagydarab, szikár férfi viszont furcsán, talán zavartan méregetett engem.

- Miss Black - biccentett mély hangján, mikor kiszállt. Én hasonlóan visszabiccentettem neki, bár nagyon különös volt. Emily is észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel.

- Ki ez az Albert? - suttogtam neki, mire csak megvonta a vállát. Umbridge szerencsére nem hallhatta meg, mert Hopkirk köhécselni kezdett.

Lefelé menet Umbridge csak darált a hangján mindenféléről, a bizottságáról, a kihallgatottakról... Emily és én nem néztünk egymásra. Az alatt a pár hét alatt, amíg egy műszakban dolgoztunk nagyon megszerettem a nőt. Ő már a harminc felé volt korban, de fiatalos volt és józan gondolkodású. Elítélte az országban eluralkodó vérmániát (ő félvér volt, mint bevallotta), és szurkolt Harry Potternek is.

- Úgy tennék valamit azokért a szerencsétlenekért - suttogta, mikor már kávéval a kezünkben üldögéltünk a pultnál. - Tíz ember, csak ma! - sóhajtott.

- Ráadásul a legtöbben családosok - suttogtam -, mi lesz velük így?

- Talán... megmenthetnénk valahogy őket - próbálkozott. - Ha... eskü alatt valljuk, hogy a rokonunk? Az már két ember....

- Nem is rossz ötlet - gondolkodtam el, majd az órámra pillantottam. Több, mint egy éve hordom a ketyerém, amit még apa választott ki nekem. Azt szeretném, ha igazán büszke lenne rám. - De most menjünk - sóhajtottam. - Mert ideje megtudni az eredményeinket.

Mire felértünk a lifttel az első emeletre (útközben találkoztunk Mr. Weasleyvel, aki igencsak felkavartnak tűnt, és először észre sem vett), ahol teljes káosz uralkodott. Néhányan, akik korábban röplapokat készítettek most nem tudták, hogyan fogják vissza a nevetésüket, mások behatolókról suttogtak, megint mások pedig néhány ismerős nevet kiáltoztak - a minisztert, Yaxley-t, Umbridge-et keresték. Mi célegyenesen tartottunk a terem felé, hogy öt perccel később megkönnyebbülten (és a Mungó-beli zöld, méretre szabott egyenruhánkkal a kezünkben) szálljunk be a liftekbe - hazafelé már mindenki önmaga ment.

- Mi történt? - odasétáltunk Emilyvel az egyik oldalt álló alkalmazottól.

- Eltűnt az ajtóról a szem... - csuklott egyet -, Umbridge szeme... valaki elvitte...

- Talán Harry Potter volt? - reménykedett a másikuk.

- Harry Potter? - teljesen elképedtem, de próbáltam nem elnevetni magam.

- Te tetszel nekem - mondta az egyikük, aki válaszolt nekem.

- Bocs, de vőlegényem van - vontam vállat, és el is köszöntünk.

Mire a lassú, zörgő lift levitt bennünket az előcsarnokba többünkkel együtt, már ott is teljesen eluralkodott a káosz. A mellettünk levő fülkéből pedig egyenes Yaxley ugrott ki. Majdnem átesett a kinyújtott lábamon (Emily elfordult, hogy tüsszentésbe rejtse a nevetését, én meg sajnálkoztam, mert nem vettem észre a halálfalót), miközben harsogta, hogy zárják le a kijáratot.

Először azt hittem, ikreket látok - két, egyforma, középkorú férfit, csak az egyik minisztériumi egyenruhába bújt. A másik elbődült.

- Az meg ki ott a feleségemmel?!

A másik, mint kiderült Reg Cattermole ijedten felnézett, és a mimikája nagyon hasonlított valakire... valakire, akinek nagyon nem kéne a minisztériumban lófrálnia, mert ha lebukik, magával rántja a családját is. Ronald... Weasley... gondoltam, de a fiú már eltűnt a kandallóban. A nagydarab Albert, és Mafalda Hopkirk szintén beugrottak a tűzbe, Ron után. Tehát... csak nem?

Nem kellett hozzá sok ész, hogy kilogikázzam, hogy Harry, Hermione és Ron betörtek a Mágiaügyi Minisztériumba.