Amint kiléptem a szalonból, egyből rájöttem, hogy nagyobb butaságot nem is tehettem volna.

Egy: nagyon megbánthattam Siriust azzal, amit mondtam és ezt sosem akartam. Kettő: az elmenekülés csak a mardekárosok kiváltsága.

Vissza akartam menni. Olyan volt,mintha valaki sóbálványátokkal megdermesztett volna... a végtagjaim mintha ólomból lettek volna. Fred valószínű már a szobánkban van, keres. Ott csak az üres ágyakat találhatja. Az ajtón át beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülem.

- Te nem vagy rajta, Sirius – hallottam Harry hangját egy kisebb csend után.

- Rajta voltam – felelte. – A kedves jó anyám eltávolított engem, miután megszöktem itthonról – hallgassátok Siport, sokszor elmotyogja a történetet.

- Megszöktél itthonról?

- Tizenhat éves koromban – bólintott Sirius. – Elegem lett.

- És hova mentél? – kérdezte nagy szemeket meresztve Harry.

- Apádhoz – felelte Sirius. – A nagyszüleid nagyon jók voltak hozzám. Jószerével örökbe fogadtak. Szóval eleinte apádnál tanyáztam a szünidőben, aztán mikor tizenhét lettem, vettem magamnak saját házat. Alphard bácsikám csinos kupac aranyat hagyott rám – valószínűleg azért, mert őt is kiutálták innen. Egyszóval attól fogva a magam lábán álltam, de minden vasárnap Mr. és Mrs. Potter vendége voltam ebédre.

- De... miért...?

- Miért mentem el itthonról? – Siriusból sütött a keserűség. – Mert gyűlöltem az egész társaságot: a vértisztasági mániájukba belebolondult szüleimet, akik meg voltak győződve róla, hogy minden Black olyan, mintha legalábbis király lenne... a féleszű öcsémet, aki volt olyan gerinctelen, hogy hitt nekik...

Azt hiszem, akkor felfogtam valamit. Sirius számára ez a ház olyan, mintha ismét rab lenne. Mintha a gyerekkorába zárták volna büntetésül. Sipor pedig kvázi a börtönőre. Ez a kárhoztatott élet pedig nem fér össze azzal,aki ő maga. Azzal az energikus, tiszta szívű férfivel, aki az édesapám. Résnyire nyitottam az ajtót... ott álltak a falikárpit előtt. Sirius és Harry. Odaléptem hozzájuk. Már éppen bocsánatot szerettem volna kérni, amikor Sirius a kezét a vállamra tette. Mélyen kilélegeztem.

- Nem kell semmit mondanod – mondta halkan, és megölelt. Egy-két könnycsepp kicsordult a szememből, éreztem a forróságukat, ahogy végigcsorognak az arcomon. Közben folytatták a beszélgetést. Regulusról volt szó. Ahogy beszéltek róla – állítólag halálfaló lett-, úgy esett le nekem, hogy Regulus a nagybátyám volt.

- A nagybátyám halálfaló volt? - suttogtam döbbenten. Legalább annyira elcsodálkoztam, mint Harry. Sirius ijedten pillantott rám, de a szemében valami felismerésféle csillogott. Gondolom, ő is most jött rá a szavaim értelmére.

- Ebéd! - szólt valamikor Mrs. Weasley. A hangja éles harsonaszóként hatott rám, és elmentem venni egy szendvicset. Fred időközben visszaért, és megölelt.

- Minden okés, Hannuci? - pillantott aggódva rám. Imádtam, hogy mennyire törődő. Bólintottam.

- Persze – feleltem. - Voltak ennél már durvább vitáim is, másokkal persze – nevettem az ikrek kikerekedő szemét látva. - Most bocsi. Sirius a falikárpitról mesél... - intettem a férfi felé, és visszaléptem hozzájuk.

- Ott van Phineas Nigellus, az ükapám... Látjátok? Ő volt minden idők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban... Araminta Meliflua... anyám unokahúga... Megpróbálta elérni, hogy legalizálják a muglik vadászatát... És a kedves Elladora néni... Ő vezette be azt a szép hagyományt, hogy lefejezzük a házimanóinkat, mikor annyira megöregszenek, hogy már nem tudják felszolgálni a teát... Néha persze születtek többé-kevésbé normális emberek is a családban, de mondanom se kell, hogy őket kitagadták. Látom, Tonks már nem is került fel ide. Biztos azért nem fogad szót neki Sipor, pedig a házimanónak minden családtag parancsolhat.

- Rokonok vagytok Tonksszal? – csodálkozott Harry.

- Igen, igen, az édesanyja, Andromeda a legkedvesebb unkahúgom volt – felelte Sirius, és kutatni kezdett a családfán. – Nem, Andromeda sincs már rajta. Nézd... Rámutatott egy másik kiégetett lyukra a Bellatrix és Narcissa nevek között.

- Andromeda nővérei rajta maradtak, mert ők tudták, mi a dolguk, és aranyvérű férjet választottak – mondtam halkan. - Igaz? - Sirius bólintott.

- Andromeda egy mugliivadékhoz, Ted Tonkshoz ment, úgyhogy... Sirius úgy tett, mintha pálcájával átkot lőne a falikárpitra, majd sötéten felnevetett.

Ezt én nem találtam viccesnek. Láttam Harryn, hogy őt se nagyon kapta el a flow-élmény. Persze megértettem, hogy Sirius miért nevetett. Ez az egész szituáció annyira abszurd... van egy pont, amikor mást már nem tudsz tenni. Nem marad semmi fegyvered, csak a nevetés.

De szerintem nem bánta. Nem akart egy ilyen sötét családhoz tartozni, és különben is, neki a Potter család volt az igazi. Harryre néztem. Sirius vele együtt visszakapott egy kis darabot az igazi családjából. Már csak egy kérdés maradt bennem: hol az én helyem ebben a famíliában?

Ő is és én is ha akartuk, ha nem,valamennyire ide tartoztunk. De mégis... ilyen emberek a rokonaim? Igaz, sosem találkoztam velük, de ez a gondolat elborzasztott.Szinte lelkiismeret-furdalásom lett a tetteik miatt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ők nem én vagyok. Az én nevem Hannah Winslow.

Narcissa Blacket kettős arany vonal kötötte össze Lucius Malfoyjal, a közöttük induló aranyszál pedig Draco nevéhez vezetett. Ők is rokonok tehát. Jól sejtettem.

- Az aranyvérű családok mind rokonságban állnak – legyintett Sirius. – Aki a gyerekeinek mindenáron aranyvérű házastársat akar, nem lehet válogatós, mert nagyon kevesen maradtunk. Mollyval is szegről-végről rokonok vagyunk, Arthur is az egyik másodfokú unokatestvérem fia. De ezen a családfán hiába keresnéd őket – a Weasleyk mind vérünk árulóinak vannak kikiáltva.

Az Andromeda-féle lyuktól balra felírt név pedig: Bellatrix Black,amit dupla vonal kötött össze Rodolphus Lestrange-dzsel. Lestrange... A név furcsa hatással volt rá: Harry is ismerősnek érezte, s bár nem emlékezett rá, hol hallotta, kicsit összeszorult tőle a gyomra. Az én gyomrom már régen öklömnyi méretű volt, a kezemben levő szendvicsre meredtem. Tudtam, mi következik.

- Ők az Azkabanban vannak – morogta Sirius. Mr. És Mrs. Longbottom. Ha rájuk gondoltam, mindig összeszorult a gyomrom. Még mindig őriztem azt a képet, amit Alice adott nekem. – Bellatrixot és a férjét, Rodolphust az ifjabb Barty Kuporral együtt csukták le – magyarázta kelletlenül Sirius. A név, Kupor, hatással volt rám. Megnyikkantam tőle; Sirius esetlenül, a fél karjával átölelt. De aztán kegyetlenül folytatta. – Rodolphus fivére, Rabastan is akkor került be.

Harry most már el tudta helyezni az emléket, láttam rajta. Rájött. Bellatrix volt az a magas, fekete hajú, hosszú szempillájú nő,aki a bíróság előtt is hitet tett Voldemort mellett; büszkén vállalta, hogy bukása után is kereste a nagyurat, és bizonygatta,hogy egy napon hűsége elnyeri jutalmát.

- Sose mondtad, hogy ő a te...

- Mit számít, hogy az unokatestvérem? – vágott közbe ingerülten Sirius. – Ezeket én nem tekintem a rokonaimnak. Őt pedig aztán végképp nem. Annyi idős voltam, mint most te, amikor utoljára találkoztam vele, ha nem számítjuk, hogy láttam, amikor behozták az Azkabanba. Azt hiszed, büszke vagyok az ilyen rokonságra?

- Ne haragudj... – szabadkozott Harry. – Nem akartalak... csak furcsa volt... csodálkoztam...

- Nincs miért bocsánatot kérned – dörmögte Sirius, azzal hátat fordított a falikárpitnak, és zsebre dugott kézzel körülnézett a szalonban. – Inkább az a baj, hogy itt vagyunk. Nem hittem volna, hogy még egyszer bezárnak ebbe a házba.

Éreztem Harry és Sirius között lévő megértést. Tökéletesen átérezte Sirius elkeseredését. Hasonlóan érezhetne, ha felnőtt, szabad emberként vissza kellene költöznie a Privet Drive-ra. És most már én is tudom, hogy Sirius hogyan áll a rokonságához.

- Persze főhadiszállásnak ideális hely – folytatta Sirius. – Apám az összes elképzelhető biztonsági óvintézkedést megtette. Feltérképezhetetlen, úgyhogy a muglik nem bukkanhatnak rá – nem mintha bárki is keresné – és most Dumbledore további védő bűbájokkal látta el. Egyszóval keresve se találnál ennél biztonságosabb búvóhelyet. Dumbledore a Rend titokgazdája – vagyis csak az találhatja meg a főhadiszállást, akivel ő személyesen közli a címet. A levelet, amit Mordon tegnap este mutatott neked, Dumbledore írta... – Itt kurta, ugatásszerű nevetést hallatott. – Ha a szüleim látnák, mire használjuk a házukat, hát... sejtheted, mit szólnának, gondolj csak anyám portréjára. Összeráncolta szemöldökét, és sóhajtott. - Nem lenne semmi bajom, ha néha kiszabadulnék innen, és tehetnék valami hasznosat. Megkértem Dumbledore-t, hadd kísérjelek el a fegyelmi tárgyalásra – persze Szipákként – hogy tartsam benned a lelket. Mit szólsz hozzá?

- Nem jó ötlet – vágtam közbe. – Bemenned a minisztériumba kutyaként vagy emberként, olyan öngyilkosság lenne, amit nem tehetsz meg velünk – mondtam. Siriusnak nem tetszett a véleményem, pedig azért mondtam, mert féltettem őt. Mintha morogni is hallottam volna. – De ez csak az én véleményem – vontam vállat.

Azzal hátat fordítottam nekik, letettem a szendvicsemet az asztalra, és ismételten kisétáltam a szobából. De ezúttal kerestem egy(jobb) menedéket. Tudtam, nemsokára folytatjuk a takarítást... de semmi kedvem nem volt hozzá. Vissza akartam menni Amerikába. Ott biztonságban éreztem magam, biztos távolságban éreztem magam ettől... ami Angliában folyt. A griffendéles bátorságom mintha eltünedezett volna a pórusaimból, az ereimből.
Belle-lel akartam beszélni, de Izzyvel úgy állapodtunk meg, hogy időnként elmegyünk hozzá, és onnan – és csak onnan beszélhetek vele.Másképpen nem. Rémes, hogy titkolóznom kell előttük... ideje lesz hozzá kezdenem az okklumencia elsajátításához is.

- A kisasszony megharagudott – hallottam Sirius hangját, mikor visszatértem a szobába. Már javában folyt a takarítás. A tekintetünk találkozott, mire elnevette magát.

- A kisasszony nem haragudott meg. De bocsi, hogy féltelek – vágtam oda-, legközelebb majd inkább lenyelem a nyelvem -olyan erővel rántottam fel a sárkánybőr kesztyűmet, hogy megreccsent az ujjam. Végül beálltam én is segíteni.

Sipor több ízben is beosont a szobába, hogy megpróbáljon ezt-azt kicsempészni az ágyékkötője alatt, s valahányszor rajtakapták,borzalmas átkokat motyogott az orra alatt. Mikor Sirius kicsavart a kezéből egy vastag aranygyűrűt, amit a Black család címere díszített, Sipor egyenesen zokogni kezdett dühében, és olyan jelzőkkel illette Siriust, hogy a meg kellett fognom a kezemmel a számat, hogy ne essen le.

Mrs. Weasley a következő napokban is alaposan megdolgoztatta a takarítóbrigádot. A szalonban, amit három nap alatt sikerült„fertőtleníteni", végül nem marad más kellemetlen tárgy,csak az eltávolíthatatlannak bizonyult falikárpit és a remegőszekreter. Mordon azóta nem járt a főhadiszálláson, úgyhogy nem derült rá fény, mi rejtőzik a bútorban. Pedig én is mumusra gyanakodtam... ahogy mindenki más is.

A takarítás nagyon alapos volt... Harryvel arról beszélgettünk egyik nap a konyhában (Mrs. W. készített nekünk francia hagymalevest és sült csirkét), hogy olyan az egész, mintha háborút vívnánk a ház ellen, nem is takarítanánk.

- És Sipor egyértelműen ellenünk van, hihetetlen mennyi kacatot sikerülhetett már visszalopnia – mondja halkan. Erre felcsillant a szemem. – Na ne...

- Css – szinte tátogtam a következő szavakat. – Senki nem tudhatja meg, hogy segítek neki – kacsintottam.

A csengő naponta többször is megszólalt – erre a jelre Mrs. Black rikácsolni, Harryékkel pedig leskelődni kezdtünk minden alkalommal. Jobbára azonban be kellett érnünk egy futópillantással és egy semmitmondó beszélgetésfoszlánnyal, mert Mrs. Weasley egykettőre visszaparancsolt mindenkit a munkához. Én egy idő után már meg se rezzentem a csengőre. Piton többször is megfordult a házban, Harryék mindig hangosan fellélegeztek, én viszont alig bírtam megállni, hogy ne zaklassam se őt, se McGalagonyt az RBF eredményekkel. Bár utóbbit nem is tudtam volna,mert csak egyszer bukkant fel a házban.

Amikor befejeztük az emeletet, a földszinti szalon következett. Valamikor nagyon szép lehetett, azt senki nem tagadhatta el. Tágas volt,sosem volt túl napos, az ablakai délre néztek. Egy kényelmesnek látszó bútorszett is helyet kapott a szobában. Körben ódon bútorok, de volt egy régen megállt, öreg állóóra is. A hosszas takarítások azonban elvették a kedvem a helyiség csodálásától.Ráadásul felfedeztük, hogy az a bizonyos állóóra, ami úgy tetszett, szegecseket lövöldöz mindenki felé. Engem természetesen eltalált több darabbal, miért is ne? Szerencsére Fred a közelemben volt, és elrántott az útból... így ő is kapott párat, de engem megmentett attól, hogy tűpárna legyek. A padlóra estünk, és ott, a koszos parkettán nekiestünk egymás szájának. Amikor szétváltunk George és Ginny vigyorgó, és Sirius rosszallótekintetével találtuk magunkat szemben. Sirius persze segített kiszedni a nyavalyás szegecseket, és Mrs. Weasley seperc alatt meggyógyította a sebeinket.

- Megbuggyanok már ebben a házban! – dobtam le magam az egészen tiszta kanapéra Harry mellé.

- Veszem észre – morogta ő. – Pedig nem mondhatod, hogy nem szórakozunk jól.

- Na! Kijár a kis lelkemnek egy simogatás – mondom, meglökve őt. Magam elé meredtem, majd Harryre néztem. – Te tudsz énekelni? – kérdeztem.

- Nem – vágta rá rögtön. – Nem énekelek.

- Na... Tudom, hogy tudsz – mondtam neki. – Légyszi... - szemforgatva nézett rám.

- Nem akarom.

- Gonosz vagy, Villám! Megmondalak Belle-nek! – nyújtottam a nyelvem.

- Na mi lesz, Cassiopeia? – kérdezte. – Meggondoltad magad?

- Nem – morogtam. – De nem beszélhetek vele, csak Izzynél. Ott vagyunk szerinted? – morogtam. Erre nem felelt. Voltak pillanatok, amikor jobb volt, ha inkább hozzám sem szóltak. Harry nagyon ügyesen ráérzett ezekre... talán mert mostanában ő is idegesebb valamivel az átlagosnál.

Az egyik kedden különösen megdolgoztatott minket a felnőtt banda. Hermione, Ron egész nap aggodalmas arckifejezéssel az arcukon dolgozott, és többször is összesúgtak Harry háta mögött. Nemegyszer szóltam már rájuk korábban is, bár valahol meg tudtam érteni, hogy aggódtak Harryért. Aggódtak érte, és nem akarták tovább terhelni őt a saját aggodalmukkal. De Fred, George is a háta mögött beszélt róla. Ebéd után meghallottam őket, és odamentem hozzájuk. Szerencsére Harry éppen a mosdóban, vagy Merlin tudja hol volt.

- Nem szégyellitek magatokat most már, de komolyan? – néztem az ötös bandára. – Fejezzétek be! Azt hiszitek, nem tudja, hogy állandóan erről beszéltek a háta mögött? – kérdeztem, de nem vártam választ, hanem csak folytattam a padló csiszolását. Én nem voltam hajlandó részt venni ebben. Egyrészt utánanéztem, és bár két törvényt is megszegett, életveszélyben volt, az pedig feljogosítja a varázslásra. És egyébként sem tanácsolhatják el a Roxfortból.

- Nem tanácsolhatnak el a Roxfortból – mondtam neki. – A minisztériumnak nincs joghatósága arra, hogy ilyenről döntsön. Csak Dumbledore küldhetne el.

- Öm... ez jó, de attól még az a rész már rég készen van – észre se vettem, hogy tíz percen keresztül ugyanazt a részt sikáltam a padlón. – És kösz – mondta, megeresztve a mosolyt. Én csak biccentettem neki.

Másnapeste, vacsora közben Mrs. Weasley csendesen így szólt hozzá:

- Kivasaltam a legjobb ruhádat. Szeretném, ha hajat is mosnál. A jó első benyomás csodával ér fel.

Ron, Hermione, Fred, George és Ginny elnémultak, és Harryre néztek. Én meg rájuk néztem, próbáltam sugallni feléjük: „necsináljátokmár!" Harry bólintott, és megpróbált tovább enni, de nemtudta lenyelni a falatot.

- Hogy fogok eljutni a minisztériumba? – kérdezte, nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Majd elmész Arthurral, ő úgyis megy dolgozni – felelte szelíden Mrs. Weasley. Az asztal szemközti oldalán ülő Mr. Weasley bátorítóan rámosolygott Harryre.

- Elüldögélsz majd az irodámban a tárgyalás kezdetéig – mondta. Harry Siriusra nézett, de mielőtt feltehette volna kérdését, Mr. Weasley már válaszolt is rá.

- Dumbledore professzor szerint nem tanácsos, hogy Sirius elkísérjen, és úgy vélem, ebben...

- ...teljesen igaza van – sziszegte összeszorított fogakkal Sirius.

Mrs.Weasley arcvonásai megkeményedtek.

- Mikor mondta ezt Dumbledore? – kérdezte Harry, még mindig Siriusra nézve.

- Itt járt tegnap este, miután lefeküdtetek – felelte Mr. Weasley. Sirius villájával rosszkedvűen szurkált egy darab krumplit. Harry is újra a tányérja fölé hajolt. Dumbledore a fegyelmi tárgyalás előtti estén a házban járt, és nem is akart beszélni vele! Eddig csak letört volt, de ez a hír egyenesen elkeserítette.

Én Sirius arcát vizsgáltam... a rendtagok igyekeztek lezárni előttem a gondolataikat, bár ez nem mindig sikerült. Siriust különösebben nem érdekelte, de ha dühös volt, végképp nem törődött ilyennel. Láttam a gondolatait, és nagyon elszomorított, amit gondolt.

Megértettem,hogy szeretett volna Harry mellett lenni. Nemcsak azért lett volna jó, mert végre kimozdulhatott volna, hanem mert tényleg támogatni akarta őt. De ez még nem ok arra, hogy ennyire... utálja a helyzetét, a bezártságot, Dumbledore-t... talán még engem is.Egy idő után nem is néztem rá, hanem a tányéromba meredtem.

- Fogd már fel, hogy csak óvni akarnak! – csattantam fel. A hangom áthasította a csendet. Lassan emeltem fel a tekintetemet, hogy ismét az arcába nézzek. – Hát nem érted? – könnybe lábadtak a szemeim. – Az életedbe kerülhet egy ilyen kaland! És tudod vannak még, akiknek fontos vagy! – Sirius csak meredt rám. A szavaim, mint a falra hányt borsó. Éreztem, hogy mindjárt előtör belőlem a sírás, úgyhogy letettem a villámat. – Köszönöm a finom vacsorát, Mrs. W. – felálltam, és még az első emeletre se értem fel, már itatni kezdtem az egereket.

Még életemben nem kínzott úgy a vágy, hogy elmeneküljek. Egyre csak anyára gondoltam. Vajon ezért hagyta el őt? Vele is ilyen volt? Nem érdekelte a család, nem érdekelte, hogy megváltozik az életük? Hogy én megérkezem?

Rémesebbnél rémesebb gondolatok száguldoztak a fejemben, hogy mi történhetett régebben, és mi történhet most. Újra és újra lejátszódott előttem a konyhai kirohanásom. Annyira szerettem volna azt mondani neki: Vedd már észre, hogy milyen fontos vagy nekünk! Nekem. De ilyen sok szem közt nem mertem. Nem lehetett volna anélkül, hogyne bukjunk le. A bejelentéssel pedig várni akartunk a nagy pillanatra.

Később,a naplemente a lányok hálószobájában ért minket. Siriussal egymás mellett ültünk, törökülésben, az ágyamon és beszélgettünk.

- Remélem egyszer megérted, hogy a bezártságnál sokkal fontosabb dolgod van.

- Mint például?

- Életben maradni. Azkabanhoz képest ez is szabadság – mondtam a határozott véleményem. Ő fintorgott. - Értsd meg, Harrynek szüksége van rád. És nekem is... apa.