Sziasztok!

Tudom, elég sokat késtem a folytatással, és most csak az előző fejezet második felét hoztam, kérlek nézzétek el nekem. Kicsit lustább is voltam, de a napokban költöztem, plusz még egy jó kis fülgyulladást is kikaphattam, úgyhogy megjártam a fülészetet is. Valószínű, hogy lesz még egy-két köröm ott. Drukkoljatok, hogy megússzam azzal az eggyel, amin már túlestem!

Jut eszembe... ti hogyan élitek túl ezt a meleget?

***

- Ki az a Sipor? – erre a kérdésre léptem vissza Harryékhez.

- Sipor... - nevettem. – Sipor egy házimanó.

- Igen? – sántikált oda hozzánk máris. Mit keres itt? Csak nem meghallotta...?

- Ő Sipor, már itt is van – mutattam rá. – Szia, Sipor. Te is vacsorázz meg, ha szeretnél – mondtam. – Jó étvágyat – bólintott, és el is tűnt. Hermione és Ron csodálkozva indultak el lefelé, de mikor én utánuk mentem volna, Harry megfogta a kezem.

- Tudja – mondta nekem.

- Úgy tűnik – feleltem. – De én nem mondtam neki semmit.

- Akkor honnan tudja? – vállat vontam.

- Szerintem érez valamit, hallja a nevét, vagy nem tudom – suttogtam. 

- Állj! – állított meg Ron. Nem kérdeztem, miért, mert láttam az ereszkedő zsineget.

- A varangy rúgja meg! – szitkozódott Fred. Elvigyorodtam. Hát ez van... nem jösztök? – néztem fel.

- Innen jobban látlak – kacsintott vigyorogva. Meg se rezzentem.

- Tudom – kacsintottam rá, és elindultam.

- Tudod? – jelent meg a lépcső alján. Elvigyorodtam. – Te ravasz mardekáros.

- Idegesítő hugrabugos – kontráztam rá.

Alig egy centi választotta el a szánkat, én Fred csillogó szemeibe néztem, amikor Ron trappilt el mellettünk, hangosan szuszogva nem tetszése jeléül. Nem tudtuk nem észrevenni őt. Fred morcosan nézett öccsére. 

Adtam egy puszit az arcára, majd elindultam, ő pedig követett, nevetve, szorosan egymás mellett mentünk a konyhába. Szinte minden tagunk egymáshoz ért.

A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantottuk Lupint, Mrs. Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után. - A konyhában eszünk – suttogta Mrs. Weasley a gyerekek elé sietve. – Ott az ajtó, Hannah, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt... Bumm! - Tonks! – csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna. Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

- Bocsánat! – szabadkozott. – Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra...

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el.

- Ó, tehát miatta kell csendbe lennünk... - Tonks nem nagyon bírt azzal a valamivel, úgyhogy segítettem neki cipelni. Alaposan kifulladtunk, mire félretettük az esernyőtartót. – Fúj... ez egy troll-láb?

- Igen, az – felelte Sirius, miután köszöntötte Harryt egy öleléssel. – Az anyám szerzeménye.

- Remek ízlése volt – mondtam, majd a hangomat annyira lehalkítottam, hogy szinte csak tátogtam: - a nagyinak. – Sirius rám kacsintott, belé karoltam, míg másik oldalról még mindig Fredbe, és így indultunk el a konyha felé.

- Jól utaztál, Harry? – kérdezte Bill, miközben vagy tucatnyi tekercset próbált egyszerre felmarkolni az asztalról. – Ezek szerint Rémszem mégse Grönland érintésével hozott ide.

- Nem rajta múlt – jegyezte meg Tonks. Bill felé sietett, hogy segítsen neki, de rögtön az első mozdulatával rádöntött egy égő gyertyát az utolsó pergamenlapra. – Jaj, istenem... bocsánat...

- Semmi baj – motyogta fáradtan Mrs. Weasley, és egy egyszerű bűbájjal eltüntette a lapról a ráömlött viaszt. A varázspálca felvillanó fényénél Harry egy épület alaprajzát vélte kivenni. Mrs. Weasley elkapta Harry pillantását. Gyorsan összecsavarta a pergament, és a tekercstömkeleggel viaskodó Bill karjai közé dugta. – Az efféle holmikat a tanácskozás után rögtön össze kell szedni! – mondta szigorúan, majd egy ősrégi tálalószekrényhez lépett, és tányérokat vett elő belőle.

Bill felemelte pálcáját. – Evapores! – morogta, mire a tekercsek mind egy szálig eltűntek.

- Ülj le, Harry! – szólt Sirius. – Mundungust már ismered, igaz? A kupac, amit Harryvel együtt rongycsomónak véltünk, nyöszörgős morgással felemelkedett.

- Szólt valaki? – dörmögte álomittasan Mundungus, és résnyire kinyitotta bevérzett szemét. – Egyetértek Siriusszal...

Azzal a magasba emelte piszoktól feketéllő kezét, mintha szavazna. Ginny kuncogott. Minden más esetben én is nevettem volna.

- Ez a kupac, bűzös rongycsomó hagyta cserben Harryt? – tartottam a három lépés távolságot.

- Hannah, nem illik... - mondta Mrs. Weasley nekem, míg Sirius Dungot tartotta szóval.

- Elnézést, Mrs. W. Mostanában nem igazán bírom visszafogni magam – mondtam. Rossz kedvem egy csapásra elszállt, mikor megláttam Remust is.

- Nekem már nem is köszönsz? – kérdezte halkan, szerény mosollyal.

- Keresztapu! – kiáltva ugrottam a nyakába, elfelejtkezve magunkról. – Ja, bocsi. Hogy vagy? – kérdeztem tőle. Jól elbeszélgettünk, egészen addig, amíg Mrs. Weasley sikítva rá nem kiáltott az ikrekre. Miközben a szidást hallgattam, arra gondoltam, hogy milyen igaza van az anyjuknak...

- Te nem akarod megszidni őket? – kérdezte tőlem Holdsáp.

- Mi? Nem... mi ezért tudunk jóban lenni – feleltem, mire hitetlenkedve nézett rám. – Ja, csak vicc volt... - mosolyodtam el. – Úgy tűnik Keith dokinak mégse jött be a jóslata – nevetek. – A humorérzékemet valahol elvesztettem...

- Hm. Tudod, anno én is így voltam... Jamest és Siriust sosem tudtam megfékezni, sőt... néha én is velük tartottam. – Inkább elfordultam és helyet foglaltam Siriusszal szemben, Bill mellé. Tavaly ismertem meg őt, és nagyon szimpatikus volt nekem a férfi.

- Kérsz valamit inni, Hannah?

- Vajsört! – vágtam rá. Bill felvonta a szemöldökét. – Bocsánat, túl gyerekes voltam? Anyu nem tart otthon vajsört... sőt... semmit igazából. Csak limonádét.

- Az is biztos finom – nevetett ki, de azért magához hívott egy vajsört. – Tessék.

- Egyébként igen, az. Dumbledore professzornak is ízlett – feleltem, de mielőtt elmeséltem volna bármit is, gyorsan kanalazni kezdtem Mrs. W. tárkonyos ragulevesét. A vacsora nagyon jó hangulatban telt, Bill és Remus meséltek néhány érdekes dolgot, és Remus végül belekezdett egy olyan történetbe a roxfortos időkről, amibe belevörösödtem, de nemcsak én, hanem még ő is.

- És a végén James rászólt, hogy „mutass egy kis tiszteletet az anyád felé, Tapmancs" – nevettünk. 

- Mi az? – kérdezte Sirius.

- Inni – köhögtem a félrenyelt süteménytől. Mostmár attól is vörös volt a fejem, hogy félrenyeltem. 

- Csak azt a történetet meséltem, amikor Ágas...

- Ne! – vágtam közbe. Mrs. W. felnézett a süteményéből, ásított egy nagyot.

- Lassan eltehetjük magunkat holnapra – szólt Mrs. Weasley, ásítással adva nyomatékot szavainak. Egyetértettem, én is álmos lettem.

- Várjunk még, Molly! – szólt Sirius. Eltolta maga elől üres tányérját, és Harryhez fordult: – Csodálkozom rajtad. Azt hittem, ha megérkezel, első dolgod lesz Voldemort viselt dolgairól érdeklődni. 

A hangulatváltozás gyors és gyökeres volt, ami e szavak után a konyhában lezajlott. Az álmos nyugalom egy szempillantás alatt feszült éberségnek adta át a helyét. Voldemort neve fagyos szélrohamként söpört végig az asztaltársaságon. Lupin, aki épp egy korty bort készült inni, lassan leeresztette kupáját, és összehúzott szemmel felpillantott. Izgalmasnak ígérkeztek a következő percek.

- Érdeklődtem is! – felelte méltatlankodva Harry. – Kérdeztem Ront és Hermionét, sőt Hannah-t is, de azt mondták, mi nem vagyunk a Rend tagjai, úgyhogy...

- Nagyon helyesen mondták – bólintott szigorúan Mrs. Weasley. – Gyerekek vagytok még.

Az asszony kihúzta magát a széken, és kezét ökölbe szorítva a karfára helyezte. Tekintetében már nyoma sem volt álmosságnak.

- Mióta van olyan szabály, hogy csak a Főnix Rendjének tagjai tehetnek fel kérdéseket? – folytatta higgadtan Sirius. – Harry egy hónapig be volt zárva abba a mugliházba. Joga van megtudni, mi történt időközben...

- Álljon meg a menet! – csattant fel George.

- Harry kérdezősködhet, de mi nem? – méltatlankodott Fred.

- Egy álló hónapja faggatózunk, de egy szót se tudtunk kiszedni belőletek! – mondta George.

- Gyerekek vagytok még! Nem vagytok a Rend tagjai! – hadarta Fred magas hangon, ami érdekes módon Mrs. Weasley hanghordozását idézte. – Harry még csak nem is nagykorú!

- Nem tehetek róla, hogy nektek nem mondtak semmit – csóválta a fejét Sirius. -A szüleitek dolga erről dönteni. Hannának és Harrynek viszont...

- Nem te mondod meg, mi a jó Hannának, vagy Harrynek! – vágott a szavába Mrs. Weasley, s máskor oly barátságos arcára vészjósló kifejezés ült ki. – Gondolom, nem felejtetted el, mit mondott Dumbledore.

- Sok mindent mondott – felelte Sirius. Megőrizte ugyan udvarias higgadtságát, de érezhető volt, hogy nem fogja hagyni magát. Egyre zaklatottabb lettem, és meg voltam arról győződve, hogy ezek leginkább Sirius érzései, mintsem Mrs. W.-é.

- Igen, sok mindent, többek között azt, hogy csak annyit mondjunk el Harrynek, amennyit tudnia kell – mondta Mrs. Weasley, nagy nyomatékot helyezve az utolsó szóra. Ron, Hermione, Fred és George kapkodták a tekintetüket Sirius és Mrs. Weasley között, mintha csak teniszmérkőzést néznének. Ginny ott térdepelt egy rakás vajsörös dugó között, és tátva maradt szájjal figyelte a vitát. Lupin Siriusra szegezte a szemét. Én pedig... én pedig közbe akartam szólni. Miért nem bírok lakatot tenni a számra?

- Mrs. W.... se Harry, se én nem tudunk semmit arról, hogy mi folyik itt – sarkítottam egy kicsit, nagyon óvatosan. Lupin rám pillantott, majd vissza Siriusra. Az asszonyság mintha meg se hallott volna.

- Nem áll szándékomban többet közölni vele, mint amennyit tudnia kell, Molly – felelte Sirius. – De tekintve, hogy Harry az, aki látta Voldemortot visszatérni – az asztalnál ülők megint megborzongtak a név hallatán – valamennyiünknél több joga van...

- Harry nem tagja a Főnix Rendjének – vágott a szavába Mrs. Weasley. – Még csak tizenöt éves, és... 

- És volt annyiszor életveszélyben, mint a rendtagok többsége! – fejezte be a mondatot Sirius. – Egyeseknél még többször is!

- Senki nem vitatja Harry érdemeit – mondta fokozódó indulattal Mrs. Weasley. Ökölbe szorult keze remegni kezdett a karfán. – De mivel még...

- Harry már nem gyerek! – szakította félbe ingerülten Sirius.

- De nem is felnőtt! – vágott vissza kipirosodott arccal az asszony. - Ő nem James! – Júúúj. Ne. Ezzel azt hiszem, betalált apánál. Harry apját felhozni...

- Köszönöm, de tisztában vagyok vele, hogy Harry kicsoda – felelte fagyosan Sirius.

- Nem vagyok biztos benne! – háborgott Mrs. Weasley. – Néha úgy beszélsz róla, mintha azt hinnéd, hogy visszakaptad a legjobb barátodat!

- Miért baj az? – vetette közbe Harry. Rákaptam a tekintetem. Őt persze már meghallotta...

- Azért, Harry, mert te nem az apád vagy, bármennyire is hasonlítasz rá! – felelte Mrs. Weasley, tekintetét továbbra is Sirius szemébe fúrva. – Még iskolába jársz, és ezt nem felejthetik el azok a felnőttek, akik felelősek érted!

- Úgy érted, felelőtlen keresztapa vagyok? – fortyant fel Sirius.

- Úgy értem, hogy világ élétedben vakmerő és forrófejű voltál. Ezért is kéri Dumbledore, hogy maradj a házban, és...

- A Dumbledore-tól kapott instrukcióim nem tartoznak ide! – csattant fel Sirius.

- Arthur! – fordult a férjéhez Mrs. Weasley. – Arthur, mondj már te is valamit!

Mr. Weasley nem szólalt meg azonnal. Levette a szemüvegét, és komótosan megtörölte a talárja ujjával, kerülve felesége pillantását. Mikor végzett, az orrára biggyesztette a szemüveget, és csak utána kezdett beszélni:

- Dumbledore tudja, hogy ez most új helyzet, Molly. Harry mostantól a főhadiszálláson lakik, úgyhogy egy bizonyos mértékig be kell avatnunk őt a dolgokba. Ezt Dumbledore sem vitatja.

- Rendben, de mégiscsak túlzás adni alá a lovat, hogy kérdezzen, amit csak akar!

- A magam részéről – szólalt meg Lupin, s végre levette tekintetét Siriusról. Köszönöm, keresztapa! Mentsd meg ezt a rendkívül kínos helyzetet. Mrs. Weasley is reménykedve nézett rá, hátha benne végre szövetségesre lel. - Úgy vélem, Harry jobban jár, ha mi tájékoztatjuk a helyzetről – persze csak nagy vonalakban – mint ha valami zavaros változatot hallana... másoktól. - Ezt szelíd, szinte kifejezéstelen arccal mondta. Lupin sejti, hogy néhány telefül túlélte Mrs. Weasley razziáját, ebben biztos voltam. Az asszony mélyet sóhajtott, majd még egyszer körülnézett, de egyetlen biztató tekintettel sem találkozott.

- Rendben – szólt végül. – Látom, le fogtok szavazni. De egyet ne felejtsetek el: Dumbledore-nak biztosan jó oka volt rá, hogy megkímélje Harryt ezektől a dolgoktól, és én, aki a leginkább a szívemen viselem Harry sorsát...

- Harry nem a fiad, Molly – jegyezte meg csendesen Sirius.

- De olyan nekem, mintha az lenne – vágta rá hevesen Mrs. Weasley. – Ki másra számíthatna?

- Például a keresztapjára! – felelte Sirius. Mrs. Weasley felhúzta az orrát.

- Hát persze... – szólt epésen. – Csakhogy elég körülményes lett volna vigyáznod rá, amíg az Azkabanban ültél.

Sirius felemelkedett a székéből. Én Harryt néztem, ő pedig engem. Arra koncentráltam, hogy érezze, nincs egyedül. Nemcsak Mrs. W., vagy apa, hanem én is ott vagyok neki. És a családja vagyok én is. A kikerekedett szemeiből úgy vettem észre, ez valamennyire sikerült is.

- Molly – szólt szigorúan Lupin – nem te vagy az egyetlen ennél az asztalnál, aki jót akar Harrynek. Ülj le, Sirius!

Mrs. Weasley remegő szájjal hallgatott. Sirius lassan visszaült, de arca falfehér volt az indulattól.

- Ebben a témában szerintem Harrynek is van szava – folytatta Lupin. – Elég nagy már ahhoz, hogy eldönthesse, mit akar.

- Szeretném megtudni, mi a helyzet – vágta rá habozás nélkül Harry. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Nem nézett rá Mrs. Weasleyre. Biztosan jólesett neki, hogy az asszony fiaként szereti őt, de biztosra vettem, hogy bosszantotta a túlzásba vitt féltés és babusgatás. Sőt... talán kicsit fel is háborodott, mint én. Jól mondta Sirius: Harry azért már nem gyerek.

- Vita lezárva! – szólt kissé rekedten Mrs. Weasley. – Ginny, Ron, Hermione, Fred, George – induljatok kifelé a konyhából!

- Mi már nagykorúak vagyunk! – harsogta a Fred-George páros.

- Ha Harry maradhat, én miért nem? – kiabálta Ron.

- Hannah, te is menj! – szólt nekem Mrs. W.

- Nem! – hangzott Sirius határozott hangja. – Hannának aztán végképp nem tilthatod meg, hogy jelen legyen...

- Az édesanyja őt is félti! – visította magas hangon Mrs. W. – És neki aztán végképp nem vagy sem rokona, sem ismerőse, hogy ilyenekről dönts! – Sirius felnevetett. A hangja nyers volt.

- Én is szeretnék maradni – mondtam Remusnak és az asszonynak gyorsan. Aztán Siriusra pillantottam. Az arca fehér volt az indulattól. Egy apró kacsintással jeleztem, hogy bízza ezt rám. – De semmi baj. Felmegyek lefeküdni. Úgyis megtudhatom azt, amit akarok, hogy nem ülök itt... - Mrs. W. felvonta a szemöldökét. Elmosolyodtam és felálltam.

- Ülj le, Hannah! – sziszegte nekem Sirius.

- Nem, nekem ez tényleg nem probléma – feleltem.

- Majd legilizálhatsz – mosolygott rám Harry.

- Kösz, Potter – feleltem vigyorogva. – Jó éjt – kacsintottam.

- Jó éjt, Win – dőlt hátra.

-Engem viszont érdekel, anya! – nyafogott Ginny.

- Nem! – Mrs. Weasley villámló tekintettel felpattant. – Szó se lehet róla, hogy...

- Fredet és George-ot nem tilthatod ki, Molly – szólt közbe fásultan Mr. Weasley. – Ők tényleg nagykorúak.

- De még iskolába járnak!

- A törvény szerint felnőttek – csóválta a fejét Mr. Weasley. Mrs. Weasley arca immár paprikapiros volt.

- Nem bánom, Fred és George maradjanak, de Ron...

- Harry úgyis elmond mindent nekem és Hermionénak! – ellenkezett Ron. – Ugye... ugye, Harry? – tette hozzá bizonytalanul, és barátjára nézett. Észrevettem a tétovaságot rajta mielőtt válaszolt volna, de úgy tűnt, senki más nem. Szegényt tényleg eléggé megviselték az egyedül töltött hetek.

- Hát persze! – felelte. Jószívű teremtés ez a Potter. Két barátjának felragyogott az arca.

- Jól van! – csapott az asztalra Mrs. Weasley.

- Ha viszont a trió marad, Hannah is maradhatna – vetette fel Remus. – Ő még idősebb is náluk, egy évvel. – Mrs. W. megadóan bólintott, visszaültem hát a helyemre. Ginnyvel már nem volt ilyen kíméletes.

- Nem érdekel! – Ginny – ágyba!

A kislány sem vette némán tudomásul az ítéletet. Még a kinti lépcsőről is behallatszott a hisztizése, s miután anyjával felértek az előszobába, Mrs. Black dobhártyaszaggató visítása is felhangzott. Lupin nyomban elindult, hogy lecsendesítse a portrét; a beszélgetés csak azután folytatódott, hogy visszatért, becsukta maga mögött az ajtót, és újra helyet foglalt az asztalnál.

- Tényleg legilimentor lettél? – hajolt az asztal fölé Sirius. Elvigyorodtam. – Tudtam, hogy nem...

- Csak hiszed – suttogtam vissza, de igazából mindenki hallotta.

- Jól van – szólt Sirius, majd Harryhez fordult. - Mire vagy kíváncsi? Harry nagy levegőt vett, és kimondta a kérdést, ami egy hónapja kínozta.

- Hol van Voldemort? – A névtől megint mindenki összerezzent, de Harry nem törődött vele. – Mit csinál? Hallgattam a muglihíreket, de semmiről nem számoltak be, ami mögött ő állhatna. Nem beszéltek furcsa halálesetekről vagy effélékről.

- Azért, mert nem is történtek furcsa halálesetek – felelte Sirius. – Legalábbis mi egyről se tudunk, pedig eléggé jól vagyunk informálva.

-Többet tudunk, mint hinné – bólogatott Lupin.

- Hogyhogy abbahagyta a gyilkolást? – kérdezte ő.

- Huhú! – kaptam az alkalmon. Sirius kikerekedett szemekkel nézett rám. - Hát persze, Harry! – csaptam a homlokomra. – Mivel te megszöktél és szétkürtölted a hírét, most jobbnak látja, ha csendesen meghúzódik a háttérben! A Próféta úgyis elintézi, amit kell, lejárat és addig ő megerősödhet! – Lupin gondolatai is kiabáltak, de inkább ráharaptam a nyelvemre.

- Te aztán veszélyes vagy – suttogta.

- Anyától örököltem – vigyorodtam el. De ezek után csendben hallgattam, mit akartak mondani. Amit a professzorról mondtak, kicsit megijesztett... addig szerencsések vagyunk, amíg Voldemort a háttérben van, de mi lesz, ha rivaldát fog kapni? Ő lesz majd a célpontja vajon? Ezen morfondíroztam, mikor újabb érdekes téma vetődött fel.

- Mi más kell neki, mint szövetségesek? – tette fel a kérdést Harry. Látni vélte, hogy Sirius és Lupin lopva egymásra pillantanak.

- Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg – felelte Sirius, majd Harry értetlen arckifejezését látva hozzátette: – Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.

- Legutóbb, amikor hatalma teljében volt?

- Igen.

- Miféle fegyverről beszélsz? Veszélyesebb, mint az Adava Kedavra?

- Most már tényleg elég!

A közbeszóló Mrs. Weasley volt; ott állt az ajtó mellett, a sötétben. Nem is vettük észre, hogy időközben visszatért – most karba font kézzel állt, és nem volt kevésbé dühös, mint távozásakor. Indulás lefeküdni, egy-kettő! Mindannyian! – tette hozzá nyomatékosan, és külön-külön ránézett Fredre, George-ra, Ronra és Hermionéra -meg persze rám. Siriusra néztem, nagyon goromba dolgot akart mondani Mrs. W-nek, de a nyelvére harapott.

- Nem parancsolgathatsz nekünk... – kezdett feleselni Fred.

- Hallgass! – torkolta le Mrs. Weasley, majd remegő tagokkal Siriushoz fordult: – Éppen eleget mondtatok Harrynek. Ha tovább folytatjátok, akár rögtön fel is vehetitek őt a Rendbe.

- Miért is ne? – kapott az ötleten Harry. – Szívesen belépnék. Be akarok lépni! Harcolni akarok!

- Nem. A döntést nem Mrs. Weasley, hanem Lupin mondta ki. Ezzel teljesen egyet tudtam érteni.

- Szerintem sem jó ötlet – vágtam közbe. – Bocs, Remus. Még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy részt vegyünk ezekben a dolgokban... - Az kellene még, hogy néhány varázslat után elkapjanak és jól bezárjanak Azkabanba. Mondjuk én biztosan porig égetném a helyet... 

...kezdve a Lestrange párral. De ezt inkább nem mondtam ki. És ha jól felhúznak, még pálca nélkül is. Végül is... Sirius egyszer már megcsinálta. Megszökött. Nekem is menne.

- Csak nagykorú varázslók lehetnek a Rend tagjai – folytatta Remus. – Olyanok, akik kijárták az iskolát – tette hozzá, elejét véve Fred és George közbeszólásának. – A munkánk olyan veszélyekkel jár, amelyekről fogalmatok sincs, egyikőtöknek se... Mollynak igaza van, Sirius. Épp eleget mondtunk. Sirius vállat vont, de nem vitatkozott a döntéssel. Mrs. Weasley parancsolóan intett fiainak és Hermionénak, s azok kelletlenül bár, de sorban felálltak. Harry, látva, hogy a vita eldőlt, követte példájukat, aztán pedig én is elindultam utánuk.