Motoszkálás. Motoszkálásra ébredtem. Először furcsa is volt, hogy felébredtem, mert nagyon későn feküdtem le, ahogy az elmúlt napokban mindig. Egyszerűen nem tudtam időben lefeküdni, aludni, és folyamatosan hánykolódtam mire nagy nehezen megszánt az álommanó és homokot szórt a szemembe.*

Reggel mégis a legkisebb zajra felébredtem.

- A francba! - hallottam egy halk, ismerős hangot káromkodni.

- KATHLEEN MOIRA BELL! - kiáltottam, és visítva ugrottam legjobb barátnőm nyakába. - Uramisten, uramisten, uramisten! Te vagy az! Te vagy az!

A kiabálásom felébresztette a lányokat is, és már ők is ott ugráltak: négyen összekapaszkodtunk, és visongva ugráltunk, mint a kisgyerekek. Végül ismét megölelgettem a barátnőmet, és sírva fakadtam.

- El sem hiszem, hogy itt vagy...

- Én meg ezt nem hiszem el, ezután a visongás után - dörzsölgette a fülét, ahogy a magas hangunktól még öt perc múlva is csengett. - Ha mumus lennék, már rég szétszakadtam volna.

- Mumus, ha-ha! - nevettem. Nekem is csengeni kezdett a fülem.

Belekaroltam, és gyorsan indultunk is reggelizni.

- Soha többet nem panaszkodom a hétfőkre - vigyorogtam, miközben mindenki, aki felismerte Katie-t, odajött hozzánk üdvözölni. Én úgy kapaszkodtam a karjába, ő meg az enyémbe, mintha az életünk függne egymástól. A klubhelyiségben aztán felém fordult.

- Willt nem várjuk meg?

- Szerintem ilyenkor már reggelizik - feleltem, és Hermione, aki éppen akkor esett oda hozzánk (sietett rónaismeretre - ezt a tárgyat Petőfi professzor tartja (utólagos szerk.) xD -szerk.) megerősített ebben.

- Ehem, ehem - köhintettem Will háta mögött. - Odébb mennél? - kérdeztem, mikor a Reggeli Prófétába süppedő barátom meg sem mozdult. Egy szabad hely volt még mellette. - Nem férek el.

- Ülj le - intett, rá sem nézve. Katie-vel összenéztünk.

- Pontosabban én nem férek el - mondta barátnőm. Na erre már Will is felnézett, és mire észbe kaptam, Katie már az ő vállába kapaszkodott két kézzel; pörögtek-forogtak és csókolóztak. Hát, na. Will lesmárolta őt, mint annak a rendje.

- Annyira, annyira, de annyira sajnálom Katie! - suttogta alig hallhatóan neki. Én is csak amiatt hallottam, mert én álltam hozzájuk a legközelebb. Barátnőm csak felmutatta a kezében szorongatott rózsát, és mosolygott. Tehát megbocsátott neki.

Aztán már Leanne is ott tobzódott, átjött hozzánk Nick is, Katie pedig nagy szemekkel bámult, mert ő azt sem tudta, hogy összejöttek. Nick pillanatok alatt a kviddicsre terelte a témát, és mire észbe kaptunk, a legutóbbi griffendél-hugrabug meccset elemeztük hangosan, szidva őket, mint a bokrot, meg McLaggent, és én is, Will is, Katie is olyan boldog volt végre, mint már rég nem éreztük magunkat.

És Nick rámutatott arra is, hogy rám mostantól nem is lesz szükség a kviddicscsapatban, de nem érdekelt, boldogan adtam vissza a helyet Katie-nek, ezt nem kellett mondani sem, magától értetődő volt, hogy az ő helye az, ami automatikusan visszajárt neki.

Aztán ott volt a másik dolog is, mert Leanne sem bírt lakatot tenni a szájára, szóba hozta az imperius átkot, hogy Katie emlékszik-e valamire, vagy sem, vagy csak úgy egyáltalán... ő pedig próbálta felidézni, de semmi.

Nekem újfent rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne mondjak semmi bántót a lány észbeli képességeire, pedig most már megkérdőjeleztem, hogy tényleg a hollóhátba való-e, ha azt sem tudja, hogy az átok kezdetétől fogva az elszenvedőjének kiesik az emlékeiből minden, de minden... ahogy láttam Will is kezdett megfeszülni, talán ennek a hatására, de nem engedte el barátnőmet egyetlen pillanatra sem.

A klubhelyiségbe rohantunk először, amint megszólalt a jelzőcsengő; ott meg Harry találta meg őt - talán nem lesz baj, sóhajtottunk Willel és elindultunk. Persze csak komótos léptekkel, azaz kétszer olyan lassan, mint általában így Katie könnyen beért minket.

Napközben többször is láttam Malfoyt, az útjaink keresztezték aznap a hatodikosokét, mint általában. A mardekáros jelentőségteljesen pillantott rám, mire én óvatosan nemet intettem a fejemmel. Ne aggódjon, Katie nem emlékszik, én pedig továbbra sem kotyogom el senkinek a titkát. Dumbledore professzor búcsúszavaira gondoltam. Nem voltam biztos benne, hogy erre utalt velük, de azt hiszem Draco egyetlen dolog miatt esett kétségbe annyira, amennyire, és egyetlen dolog miatt vállalhatta: ha a szüleit, az anyját fenyegetik a megtorlással. Az apja már így is a börtönben volt - így, ha ő elbukik, az a Malfoyok végső veresége lesz. Az anyját pedig láthatóan szerette, nyilván érte vállalta a szenvedést.

Vajon tudja, hogy a rend megvédené őket? Ezt alkalomadtán meg kell majd kérdezzem tőle. Milyen egyszerű volna az élet, ha csak úgy odakiabálhatnék neki...

Hamarosan Harry is közölte velem, hogy nincs szükség az aktív részvételemre a csapatban, de olyan aranyos volt, ahogy aggódott, úgyhogy megöleltem megnyugtatásul:

- Ne aggódj Harry, nekem mindennél többet ér, hogy visszakaptam a legjobb barátnőmet - sóhajtottam, majd visszafordultam Katie felé, aki amióta feltűnt az eljegyzési gyűrűm, egyfolytában Fredről faggat - és higgyétek el, elég hamar feltűnt neki, de nekem annyira hiányzott a szerelmem, hogy szívesen beszéltem róla.

- Hah, most csak huszonkét perc volt, amit egyhuzamban beszéltél róla - közölte szemforgatva Will, fontoskodva nézve az óráját. Pechje volt, mert a kezemben volt a bájitaltantankönyvem, amivel megcsapkodtam őt. - Fogadok, hogy az élő-halál esszenciájáról nem tudnál ennyit beszélni egyfolytában.

A fogadást sajnos elvesztettem, már csak két perc hiányzott a huszonkettőhöz, amikor Lumpsluck felénk sétált és élénken érdeklődni kezdett a beszédtémánk iránt, amikor meghallotta az „eszencia" szót.

A kviddicsedzéseken részt vettem továbbra is, és Will is kijött tanulni (a jó időre fogta, de mindig felfigyeltem rá, hogy állandóan Katie-t lesi); nem felejtettem el, hogy meg akarja kérni a kezét, és egyik alkalommal hozzám is fordult.

- Lemehetnénk Roxmortsba egyik alkalommal - mondta. - Az egyik titkos alagúton mondjuk, vagy akár a Szellemszálláson át...

Tudtam, azért mondja, mert gyűrűt akar nézni neki. Most már, hogy Katie itt van, ép és egészséges, már Will is mert az esküvőre gondolni. Ginnyt sem viselte meg a szakítása Deannel, sőt úgy tűnt ő még Katie-nél is jobban lelkesíti a csapatot. Vörös hajú barátnőm elég szilárd volt lelkileg, beszélgettem vele nem is egyszer, és jó volt látni rajta a szabadság örömét is. Mind remekül szórakoztunk, valahányszor parodizálta a közeledő kvaffal szemben izgatottan fel-alá hintázó Ront vagy épp a McLaggennel ordítozó Harryt.

Egyre többször fordult elő, hogy Willhez csatlakoztam a lelátón, aki vállalta az utolsó mérkőzés közvetítését - főleg most. McGalagony megkönnyebbülten sóhajtott, és örömében nem adott fel házit sem Will bejelentését követően.

Hermione is egyre többször jött ki a gyakorlást megnézni, az igazi tavasz jót tett mindenkivel, ahogy észrevettem a napnak egy időre sikerült elkergetnie a fejünk felett levő borús esőfelhőket.

Ezen kívül mást is észrevettem az edzések alatt, és amikor barna hajú barátnőmre pillantottam néhány kósza másodpercig úgy tűnt ő is látja. És hogy mit? Hát azt, hogy Harry egyre többször felejti a szemét Ginny-n, ezen kívül, amikor a lány a közelünkben volt egy idő után nem mertem Harryre nézni. Olyan aranyos volt, ahogy küszködött az érzelmeivel és a Ronnal szembeni barátságával, hogy egyszerűen nevetnem kellett zavart gondolatait látva. De úgy gondoltam, hogy nem volna szabad ebbe beleavatkoznom, így hát megmaradtunk, megmaradtam, a mindentudó pillantásoknál, amiket Hermionével válthattam. Egészen a meccs pillanatáig egyébként, amikor is Hermione - a minket körülvevő zajos tömeg hatására- halkan és egy nagy, határozott lépéssel mellém szegődött, hogy mégis mit gondolok a Harry-Ginny kapcsolatról.

Így ő volt a kíséretem a stadionig, és az odavezető úton végig erről beszéltünk.

- Remélem ez a meccs segít majd nekik túllendülni a holtponton - mert azt hiszem, ezt már lehetett holtpontnak venni.

És hogy miért csak a stadionig? Hoppá... arról el is feledkeztem említést tenni. Pedig ez egy elég fontos mozzanat volt a Willel való kapcsolatom alakulásában is. Kevésbé romantikus, sőt egyáltalán nem az, és még csak nem is vicces sajnos.

És van némi köze ahhoz is, hogy Flinttel egyáltalán nem is veszekedtünk; bár ez inkább azért volt, mert feladtam az ellene való, vele való harcot. A bunkóságáról egyszerűen próbáltam nem tudomást venni, és csak a kötelezőkre koncentrálni. Hála az égnek ő meg talán épp ezért próbált visszavenni a beszólásaiból; tehát azt hiszem elmondható volt, hogy a kapcsolatunkat igyekeztünk egy normális, bár elég hideg mederben tartani, ahol úgy tudtunk lubickolni, hogy egyikünk sem fázott.

Hm, azt hiszem ez szép metafora volt. Túl szép, vagy túl ostoba - majd eldöntöm legközelebb, ha ismét eszembe jut.

* * *

A Griffendél–Hollóhát összecsapást hatalmas érdeklődés övezte, hiszen ez a meccs döntötte el a bajnoki cím sorsát. Ha a Griffendél háromszáz vagy annál több ponttal győz (ez egyfelől nehéz feladatnak tűnt, másfelől Harry csapata páratlanul jó formában volt), akkor ők a bajnokok. Ha háromszáz pontnál kevesebbel győznek, a második helyen végeznek a Hollóhát mögött; ha vesztenek, de száz pontnál kevesebbel, harmadikok a Hugrabug mögött, ha annál többel, negyedikek lesznek, és akkor, gondolta Harry - igazából más nem nagyon forgott a fejében, ez pedig elég hangos is volt-, senki nem mossa le róla az örök szégyent, hogy az ő vezetése alatt landolt a Griffendél két évszázad óta először a tabella alján. A kulcsfontosságú mérkőzés előtti napokat az ilyenkor szokásos incidensek tarkították: a rivális házak tagjai a folyosókon megfélemlítő akciókat indítottak egymás ellen; az egyes játékosok becsületébe gázoló rigmusok hangzottak el az érintett közeledtekor; maguk a csapattagok az óraközi szünetekben részint a közfigyelem fényében sütkéreztek, részint pedig az idegfeszültségtől öklendezve egy vécékagyló fölött görnyedtek.

Legalábbis egyszer láttam Demelzát a női mosdó felé rohanni a hatodikon, miután egy termetes hollóhátas beszólt neki valamit a hajtói képességeire. Aztán láttam csak, hogy Nick volt az illető, aki kérdésemre csak vigyorogva vállat vont.

- Rám is hat ez a feszült viszony...

- Egy asztalról ettünk egyszer, Merlin bugyogójára! - forgattam a szemem. - Egyébként is, ha te fele olyan jó lennél, mint Demelza - igyekeztem elég hangos lenni, hogy hallja ő is, az ajtó túloldalán-, akkor se tudnál eljutni a griffendél karikájáig, Greyson - dohogtam ingerülten, majd elsiettem a lányt nyugtatni. - A lendülős-szaltós trükk végrehajtásáról nem is beszélve... - kacsintottam egyet, és bevágtam az orra előtt a lányvécé ajtaját. A táskámat félredobva az öklendező lányhoz szaladtam. - Na nyugi... - simogattam már a lány hátát - mondd csak, nincs kedved megtanulni a trükkömet?

- Ha? De-de - bólogatott, miután letörölte a könnyeit. Papírzsepit kerestem, hogy letöröljem az emiatt elmaszatolódott sminkjét.

- Nickkel meg ne törődj. Biztos a szexuális feszültség az oka, amit nem tud a barátnőjén levezetni - morogtam, a tőlem telhető legrosszabb indulattal, de sikerült elérnem, hogy Demelza elnevesse magát.

- Ha az Lián lenne a barátnőm, én is ilyen feszült lennék Nick helyében...

- Csak Katie meg ne hallja - suttogtam gyorsan-, mert neki jó barátja ez a Leanne.

Demelza kacsintott, és kifelé menet már nevettünk. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem a nőiben, hanem a férfi vécében voltunk, de fel se tűnt egyikünknek sem, csak amikor összeakadtunk Draco Malfoyjal.

Egy hideg pillantást vetettünk egymásra, majd tovább sétáltunk, mintha mi sem történt volna.

- Utálom Malfoyt - dörmögte Demelza-, mindig olyan felsőbbrendűen viselkedik... pedig én behúznám fülem-farkam, ha az apámról csak a gyanú felmerülne, hogy azkabanba kerülhet. Hát még ha be is kerülne... - sóhajtott, a fejét ingatva. Hát, igen.

- Lehet, hogy nincs neki mit behúznia - csúszott ki a számon. Demelzának nem esett le egyből, de amint, felhorkantott és a szája elé kapta a kezét. - Nem tudom - tettem hozzá gyorsan-, sosem voltam kíváncsi az övére... máskülönben tökéletesen elégedett vagyok azzal, amim van - mondtam, és egyből el is vörösödtem, észrevéve miről is csacsogok éppen. Mi van, valaki fecsegőfőzetet adott nekem, vagy mi? De Demelza is hozzátette azért a magáét a dologhoz, nem kevés vért tódítva mindkettőnk arcába.

Hamar kettévált az utunk, főleg mert észrevettem, hogy nem volt velem a táskám.

- O-ó - sóhajtottam. - Attól tartok a mosdóban hagytam a táskám.

- Remélem Malfoy már végzett - intett búcsút így, amin visszafelé egész végig mosolyogtam.

A férfivécéből azonban hangos sikoltozás hallatszott ki: bárhol felismertem volna a második emeleti lányvécé kísértetének hangját.

- Hagyjátok abba! - sikította. - Elég! - visszhangzott a falakról ezerszer is. Elég! Elég... elég... elég.

Egy hangos durranás - ekkor tártam ki az ajtót, és félre is kellett hajolnom egy jelentős méretű műanyag, a vécétartály egy jókora része elől. A víz elöntötte a padlót, a táskámat is, én viszont nem azzal törődtem.

Igazából ledermedtem, ahogy a pálcáját Harry szívére szegező Malfoyt néztem. Az arcáról sütött az indulat, ami szinte fejbe kólintott.

- Cruci... - a főbenjáró átok használata észhez térített, és már elő is vettem a pálcám, amikor hallottam Harry hangját, ami egy ismeretlen varázsigét kiált.

- Sectumsempra!

Malfoy pedig a szemem előtt csattant el, roxfortos inge pillanatok alatt öltötte a griffendél vörösét. Mi a fenét csináljak? Hogyan kell meggyógyítani egy ismeretlen ige okozta sérülést?

Vérelfogyásgátló. Ez az. Már itattam is őt a sebtében elővarázsolt főzettel, de úgy tűnt nem akar hatni. Malfoy csak markolászta a mellkasát; Harry ott térdelt mellette és próbálta a sérülést lefogni. Úgy tűnt a sebeket láthatatlan kések okozták és nem látszott hol kezdődnek vagy végződnek.

Közben valamikor megérkezett Piton professzor is, nem szólt egy szót sem, de a tekintete különösen izzott. A mardekáros fejéhez térdelt, pálcáját először a legmélyebb seb felett húzta végig, és egy hosszúnak ható varázsigét mormolt - meglepő módon szinte énekelte. Én nyaranta tanultam egy kis latint is Belle-től, aki rendszerint rengeteg házit kapott abból a tárgyából, legalábbis ennek tudtam be, hogy felismertem Piton motyogását.

- Vulnera sanentur... vulnera sanentur... - addig ismételte ezt a mozdulatot, amíg Draco sebe össze nem záródott.

Megnyugodtam, amikor a mardekáros légzése viszonylag egyenletessé vált, és Piton támogatásával felállt.

- Miss Black, azonnal vigye a gyengélkedőre Malfoyt - adta parancsba. Bólintottam. - Boszorkányfű kell a sebére, az eltünteti minden esetleges hegét.

- Boszorkányfű - bólintottam ismét. A tükörbe pillantva láttam, hogy legalább olyan sápadt vagyok, mint a fiúk.

- Te pedig, Potter - a hangja hirtelen rideggé vált- itt maradsz és elbeszélgetsz velem...

A többit nem hallottam, mert az ajtó becsukódott mögöttünk, és minden figyelmemre szükség volt. Hogy én magam se ájuljak el, és Draco se essen össze. Az út nagy részén csendben voltunk, próbáltam megemészteni a látottakat.

- Ezért ki is csaphatnának - suttogtam halkan. - Főbenjáró átkot tilos használni. Ha ezt elmondom az igazgatónak, az minimum annyi büntetőmunkát jelent, hogy a RAVASZ-ig eltart, mire befejezed.

- El akarod mondani? - horkantott.

- Ne játssz a jóindulatommal, Draco - folytattam. Ő csak dacosan hallgatott.

- Nemcsak engem öl meg, ha nem teljesítem a feladatom. Anyámat is - motyogta olyan csendesen, hogy ha nem a gondolatait figyelem nem tudom mit is mond. - Fenyegetőzik, nekem pedig nem sikerül... átkozott szekrény... én csak a családomat akarom megvédeni.

- Én is - feleltem. - A családomat. Meg a tiédet. Meg mindenki másét - feleltem.

- Hősi lelkű griffendél - ciccegett. Majdnem elengedtem a karját, de még jó, hogy nem tettem. Odaértünk a gyengélkedőre, és Madame Pomfreytól kértünk egy kis gyógyfüvet. A javasasszony elsápadt a halvány heg láttán, de hiába kérdezett (látta, hogy a talárom alja véres volt), nem válaszoltunk. Egyikünk sem válaszolhatott. Legalábbis igazat.

- Piton professzor utasítása - mondtam végül.

- Piton... - mérgesen elfordult, miközben visszatette a kivonatot tartalmazó fiolát a helyére. - Itt maradsz, egy órát pihensz és utána meglátjuk. Ha eltűnik a heg, mehetsz a dolgodra. Te is menj - terelt kifelé a gyengélkedőről, és most nem ellenkeztem.

Nem akartam ott maradni Draco Malfoyjal. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyire lebénított a Harryvel való párbaja. Nem akartam Harryre gondolni és arra, amit kapni fog ezért. A közös ugyanis... hogy egyiket sem tudom megakadályozni.

- Quid agis - mondtam a Dámának.

- Igaz, amit Myrtle terjeszt? - suttogta. Nem válaszoltam, csak a portréra meredtem és megismételtem a jelszót. - Tehát igaz... szörnyű, rémes tett...

- Egyáltalán nem igaz! - morogtam mérgesen. - Az, az ostoba szellem fülig beleszeretett Draco Malfoyba! Mindig, mindent eltúloz egyébként is - válaszoltam, mielőtt bemásztam a szabaddá vált lyukon. Will és Katie, Ron, Hermione és Ginny tekintetétől kísérve mérgesen felcaplattam a hálóterembe, hogy lecseréljem a talárt, míg végül a roxforti egyenruhámtól is megszabadultam és egy teljesen átlagos mugli szerelésbe, a Katie-féle „blondie bestie" sárga pólómba, és egy sötét színű melegítőnadrágba bújtam.

Ron beszámolt róla, hogy Harry zaklatottan és csurom véresen állított be a klubhelyiségbe, elkérte a bájitaltan-tankönyvét, azóta pedig nem látták. Elsápadtam a gondolatra, hogy Piton mit tehet vele, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottam, mert az emlegetett szamár mászott be a portrélyukon.

Willnek és Katie-nek halkan beszámoltam róla, hogy mi történt; Hermione és Ron is hallotta, Harry pedig bólintott hozzá.

Az egész eset egyébként futótűzként terjedt, Myrtle-nek, Pansy Parkinsonnak és Pitonnak hála. Én szerencsére egy ideig kimaradtam belőle, Piton sem említette a nevemet - és az eredeti verziót éppen ezért kilencünkön kívül senki más nem tudta.

Aztán Harryt McGalagony professzor hívatta, majd engem is. Csodálkozó tekintetek között léptem be a tanárnő irodájába, ahol beszámoltam róla mit láttam.

- És mit is keresett ott tulajdonképpen?

- A táskámért mentem vissza tanárnő. Demelza Robbins után mentem a vécébe, aki rosszul lett egy hollóhátas gúnyolódása miatt, és ott felejtettem a táskám. Visszamentem érte, de akkor már Myrtle visítozott, hogy elég legyen! - még a kezemmel is csapkodtam. - Akkor nyitottam be, és láttam, ahogy Mr. Malfoy Mr. Potterre szegezte a pálcáját és már azt mondta, „Cruci" -McGalagony erre teljesen elsápadt-, amikor a másik átok védekezésként elhangzott.

- Azt hiszem elintéztem Mr. Malfoynak másfél évre szóló büntetőmunkát - sóhajtottam már a klubhelyiségben. - Büntessenek meg téged, ha akarnak - pillantottam Harryre -, még te se tagadhatod le, hogy jogos, de ne kiáltsanak ki bűnbaknak, ha valaki crutiatust akar használni rajtad - magyaráztam neki, mire kicsit könnyebben sóhajtott, és megölelt. - De azért legközelebb légyszi olyan átkot használj, amit én is ismerek - mosolyodtam el, mikor elfintorodott.

Hermione is szívta a vérét ezerrel, de ő sokkal jobban zsörtölődött, és látszólag nem értett egyet velem. Ginny annál inkább.

- Akár azt is mondhatnám, hogy magadra vess, mert én előre figyelmeztettelek – jegyezte meg Hermione, miután Harry már túl volt ezer hőbörgő véleménynyilvánításon és a McGalagonnyal való beszélgetésen is.

- Hagyd már békén! – szólt rá dühösen Ron.

- Én megmondtam, hogy valami nincs rendjén azzal a Herceggel – folytatta a zsörtölődést Hermione. – És igazam volt, látod?

- Nem, nem volt igazad – felelte mogorván Harry.

Szegényen látszott, hogy épp elég baja volt anélkül is, hogy Hermione kioktatását hallgassa. Minden büntetésnél jobban fájt neki, amit a griffendéles csapat tagjainak arcán látott, amikor elmondta, hogy nem játszhat szombaton. Hát, igen. A kviddics nagyon sokat jelentett neki. Lesütött szemmel közölte Ginnyvel, hogy szombaton ő, Ginny játszik majd fogóként, és én állok be hajtónak. Ginnyvel egymásra néztünk. A lány szívesebben volt hajtó, viszont, habár se Katie, se én nem repestünk az örömtől - mégis ez lett volna az első tét meccs, egy igazán erős csapatban, amit játszhatunk, ha én leszek a hajtó.

- Verseny? - kérdeztem, felvonva az egyik szemöldökömet. Ő bólintott.

- Verseny - vigyorgott. Harry pedig máris pár fokkal jobban nézett ki mint előtte.

* * *

- Harry – csóválta a fejét Hermione –, hogy tudsz még mindig ragaszkodni ahhoz a könyvhöz, mikor egy ilyen átkot...

- Szállj már le a könyvemről! – dühöngött Harry. – A Herceg csak feljegyezte az átkot, nem ajánlgatta kipróbálásra! Honnan tudod, hogy nem ellene használta valaki, és azért írta fel?

- Hát ez nem igaz! – mérgelődött a lány. – Még képes vagy őt mentegetni...

- Magamat nem mentegetem! – vágott a szavába Harry. – Hülyeség volt, amit csináltam, és nemcsak azért, mert kábé egy tucat büntetőmunkát kaptam érte! Gondolhatod, hogy ha tudom, miféle átok ez, még Malfoyon se használtam volna! De ne a Herceget hibáztasd! Nem írta mellé, hogy jaj, de jópofa, érdemes kipróbálni, egyszerűen csak feljegyezte magának!

- Jól értem? Azt tervezed, hogy visszamész a...

- Igen, visszamegyek a könyvért! – felelte eltökélten Harry. – Figyelj: ha nincs a Herceg, nem nyertem volna meg a Felix Felicist, nem tudtam volna, mit kell beadni Ronnak, amikor mérget ivott, és nem...

- És nem állnál teljesen érdemtelenül zseniális bájitalfőző hírében – folytatta epésen Hermione.

- Hagyd már békén! – szólt közbe mérgesen Ginny, s ez olyan kellemes meglepetésként érte Harryt, hogy végre ránézett a lányra. Mit nézett, inkább bámult! – Malfoy egy főbenjáró átkot akart használni, nem hallottad? Örülj neki, hogy Harry tudott egy jó védekezést!

- Persze hogy örülök, hogy kivédte Malfoy átkát! – felelte sértetten Hermione. – De ne mondd, a Sectumsemprára, hogy jó – nézd meg, mire ment vele Harry! Hogy mást ne mondjak, úgy tudom, eléggé rontotta a csapatotok esélyeit...

- Jaj, nehogy úgy csinálj már, mintha értenél a kviddicshez! – torkolta le Ginny. – Muszáj égetned magad?

Harry és Ron döbbenten pislogtak: a két lány, akik még soha semmin nem vesztek össze, most karba tett kézzel, duzzogva hátat fordítottak egymásnak. Még én is csak lestem, és elfordultam, hogy egyikőjükre se kelljen néznem. A tekintetemmel Willt és Katie-t kerestem; de ők éppen egymással voltak elfoglalva.

Ron vetett egy nyugtalan pillantást Harryre, aztán találomra felkapott egy könyvet, és annak fedezékébe húzódott. Harrynek ezzel szemben egyszerre virágos jókedve kerekedett, s még az sem tudta zavarni, hogy ezután egész este egyetlen szó se hangzott el közöttünk.

Én egy idő után fel is álltam, és nagyot sóhajtva hagytam ott őket. (Volt elég tanulnivalóm elég.) Nem akartam egyikükre sem nézni, mert félő volt, hogy felnevetek - na nem a helyzet adta boldogság miatt, hanem attól, hogy Harry egy csapásra eufórikus hangulatba került Ginny miatt.

- Bár megélhetném roxfortos diákként, mikor te leszel a csapatkapitány, Ginny... - sóhajtottam.

* * *

Sziasztok! 

Hú, három fejezet egymás után! Régen írtam ennyit, ilyen rövid idő alatt. Haladunk a cél felé drágáim! Még kb. két fejezet lesz a hatodik évből elviekben, a hetediket pedig nem szeretném ilyen bő lére ereszteni, úgyhogy abból nem lesz ötven+ fejezet! 

Ezért itt és most szeretnék újabb szavazásra hívni titeket! (Főleg mert jó sokan kérdeztétek, mi a tervem a szereplőkkel...) Melyik az a rész a hetedik könyvből vagy filmből, amit szívesen olvasnátok Hannah/Fred szemszögéből? 

Puszi: V.

JELMAGYARÁZAT:

* ez a való életből vett példa. Most is már hajnali egy elmúlt, és még csak most kezdek(!) álmos lenni.  - Ja, egyébként az álommanó a briteknél Sandman (homok + ember), aki tényleg homokot szór az emberek szemébe, hogy aludjanak.

ui.: Épp ezért, tekintettel a késői órára, elnézést minden hejesírási (csak viccelek, ez LY; úristen *sápadok, mint Hannah*) hibáért, vagy értelmetlen mondatért, amit csak találtok. Van belőlük egy pár mostanában.