Egészen reggelig biztos voltam abban, hogy egy zseniális tervet építettem fel. Még hét óra sem volt, amikor kivágódott a szoba ajtaja, és ott állt ő. Szikrákat szórt a szeme, ahogy ott állt - még pizsamában- mezítláb a küszöbön. Amikor megszólalt, hangja legalább annyira remegett, mint a keze. A keze, amelyikben a kis, fekete gyűrűtartó dobozkát fogta. Az üres gyűrűtartó dobozkát.

- Frederick Gideon Weasley, te most szórakozol velem?!

Négy héttel karácsony előtt (1996. november 25.)

Az első karácsonyunk lesz George-dzsal, amit nem roxfortosként töltünk el. Nagy mérföldkő, jegyezte meg Bill, amikor legutóbb beugrott hozzánk a boltba, hogy lásson minket. Bírom őt.

Hannah eszméletlenül hiányzott, és bármit csináltam, valahogy mindig hozzá lyukadt ki minden gondolatom. Emiatt sajnáltam csak, hogy nem vagyok a kastélyban, és lévén milyen közel vannak az ünnepek, már biztosan nem kapnak kimenőt a faluba. Főleg azután, ami Katie Bellel történt...

Nem tudom, mikor jutott eszembe a dolog. Talán mindig is ott motoszkált bennem, de talán csak akkor körvonalazódott a dolog, amikor az elégedett, és a saját boldogságát megtaláló bátyámmal beszélgettem. Őszintén tudok örülni neki, Ginny beszámolói miatt viszont örülök, hogy nem kell sokkal közelebbről megismernem a sógornőmet.

Egyfolytában Hannuci jár az eszemben. Hetedéves. Én tizennyolc éves vagyok, ő tizenhét. Szeretem. De még mennyire... és a kettőnk közötti távolság rádöbbentett, hogy nem szeretnék tőle még egyszer ilyen sokáig távol lenni.

Három héttel karácsony előtt

Egyik nap együtt mentem George-dzsal bevásárolni. Amellett a kis ékszerüzlet mellett mentünk el, ahol az eladó, a bolt tulaja ismer minket, mert Muriel néni barátnője. Már ha a vénasszonynak vannak egyáltalán barátai. Mrs. Daisy Ewelry éppen a kirakatbeli gyűrűket tisztogatta, amikor az egyik darabon megakadt a szemem. George még viccelődött is rajta, rajtam, de ezúttal nem tudtam vele viccelni. Én ugyanis... komolyan gondoltam.

Az első, akihez fordultam volna - George után, mert hozzám hasonlóan ő is elég tanácstalan volt - Ginny volt. De őt nem tudtam megkérni, egyrészt mert nem tudott volna eljönni velem, másrészt pedig olyan közel volt barátnőmhöz, én pedig féltettem a meglepetést.

És izgultam is. Minden héttel egyre jobban. Végre eszembe jutott a megoldás. Pontosabban George eszébe jutott: Anabelle Reynolds.

Két héttel karácsony előtt

Írtam hát neki, és megbeszéltük a találkozót - sietnünk kellett, mert ő is aznap szabadult ki az iskola falai közül. Nem mellesleg elárulta, hogy a szünetet egyébként is Angliában tölti Ron egyik osztálytársánál, mivel a fiú meghívta őt.

Aggódtam is egy kicsit mert úgy tudtam Belle igazi drámakirálynő tud lenni... és a legutolsó dolog volt, amire vágytam egy hisztis kiscsajt nevelni. Ennek ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot.

Egy héttel karácsony előtt

- Hannah ki fog nyírni mindkettőnket, ha rájön - vigyorodott el a találkozásnál.

- Ha rájön - tettem hozzá - idő előtt.

Belle-lel érkezett Izzy is, aki úgy tűnt mit sem tud a tervünkről. Én nem is firtattam a dolgot, amikor viszont hármasban maradtunk, Belle elárulta, hogy titokban tartotta. Ezért először az üzletünket kezdtük el bemutatni neki, majd aztán elsétáltunk a kis ékszerüzlet felé.

Többen köszöntek is, mikor kabátot véve kisétáltunk a boltunkból, ahol még most is nyüzsögtek a varázslók és boszorkányok. Számos baglyot is láttam kiröppenni - Lee, aki kivételesen intézte a bagolypostát biztosan tele van munkával. George és én is rendkívül büszkék voltunk, hogy létrehoztuk ezt a kis birodalmat - a kereslet a termékeink iránt úgy tűnik egyre nőtt, mintha csak valami gyógyszer volna a sötétség ellen. Karácsony táján meg végképp - rengetegen kérik díszpapírba csomagolva a termékeket.

Kicsit bosszankodtam, hogy nem tudtunk feltűnésmentesen távozni a helyiségből, de aztán valahogy mégis a Százszorszép ékszerüzlet előtt találtuk magunkat.

Belle úgy terelte a szót és Mrs. Ewelry figyelmét, hogy mi csak lestünk. Az alatt, amíg előkereste a kiválasztott gyűrűt, kiderítette a néniről, hogy az már háromszor volt házas, felnevelt egy szakajtónyi gyereket, és a dédapja hozta létre ezt az üzletet. Amíg Belle segítségével beállította a megfelelő méretet, minderről részletesebb információkat is kaptunk.

Délutánra a szívem a torkomban dobogott. Izzy, Belle is ott volt velünk a peronon. Próbáltam leküzdeni az idegességem, és amikor megláttam Őt el is szállt mind. Nem akartam mást, mint megcsókolni és megölelni.

Persze sejtettem, hogy hamar elterelődik majd rólam a figyelme, hiszen ott volt Belle és a nagynénje is, akit már rég nem látott - azért imádkoztam magamban csak, hogy le ne bukjunk, és Belle el ne árulja magát a gondolataival.

- Hát te meg mit keresel itt, Belle? - kérdezte gyanakodva. Szándékosan nem néztem a kérdezettre, inkább Harryhez és Ronhoz fordultam köszönteni őket. Fél füllel azért figyeltem, és úgy láttam George is barátnőm húgára fókuszál. Talán túlságosan is...

- Téged - felelte. - Már meg se látogathatlak?

- Aha, miattam vagy itt, mi? - kivert a víz a várható folytatástól, de aztán megnyugodtam.

Okklumencia. Belle remekül alkalmazza (kikérdeztem a dologról előtte), és én is próbáltam ennek segítségével megnyugodni.

Ezentúl viszont el kell terelnem a gondolataimat, hogy még véletlenül se bukjak le...

Két nappal karácsony előtt

Ginny bejött hozzánk beszélgetni. Mesélt egy Lavender Brown nevű lányról, akire halványan mintha emlékeznénk.

- Ron egyik évfolyamtársa, nem? - kérdezte George is.

- Aha... vagyis Ron barátnője most éppen.

- Hogy mi? - összenéztünk. Ilyen nincs. Ron milye? Sokat nem törődtem ugyan ezzel, majd később kikérdezzük a dologról őt is.

- Idő van? - kérdezte George, jelentőségteljesen pillantva rám. Fél percenként néztem az órát, mikor kellene indulni.

Ginny ellenben észrevette, hogy nem stimmel valami velem. Szinte el is felejtettem mennyire talpraesett húgunk van, milyen szemfüles a kisasszony. Végül kiszedte belőlem hova sietek annyira, és elárultam azt is hogyan tervezem magát a lánykérést is. Ugyanis már kitaláltam akkor, és mindent be is szereztem: a tulipánokat a virágostól, hazahoztam a dísztalárom is...

- Na ne! Uramisten, ez mennyire izgalmas! - ugrott a nyakamba.

- De nem köpheted el neki előre! - mondtam.

- Dehogy is mondom! Annyira fog örülni! - vigyorgott. Örültem, hogy így gondolja. - Merlin szakállára! Maradhatok egy kicsit a szobátokban? Félek a közelébe menni, amíg nem nyugodtam meg egy kicsit.

- Persze. Addig, amíg csak akarsz, de mi most megyünk - léptünk ki...

... a konyhában pedig ott találtuk őt és a két srácot. George leült egyből Hannah mellé, én pedig a pultnak támaszkodtam. Akkor hát itt az ideje kicsit kérdezősködni arról a lányról. Még mindig alig hittem el, amit Ginny mesélt.

* * *

- Hova mentek? - kérdezte Ron. Hannah is figyelt, én pedig hiába szerettem volna, nem tudtam neki füllenteni semmit.

Szerencsére George megmentette a helyzetet. Azt mondta, meglátogatjuk Cindy-t, a papírboltos lányt...

De közben mind tudjuk, hogy amint nem látszottunk az Odúból, elhoppanáltunk az Abszol útra.

Szentestén

Amíg apa és Hannuci a poharakkal csörögtek, gyorsan besurrantam a konyhába, hogy megbeszéljem Billel azt, hogy reggel szükségem lesz a szobára... persze anya is ott volt, és egyből kíváncsiskodni kezdett vajon miért is van így. Bill éppen akkor vette észre Hannucit és egy szemvillanással jelezte, hogy hallgassak.

Felkísértem őt a szobájáig, és ott félrehúztam őt az egyik beugróba. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de megtartottam magamnak egyelőre. Selymes ajkai úgy hívogattak... egyre közelebb kerültünk egymáshoz és ráérősen megcsókoltam őt. Elnyújtottam volna ezt a pillanatot a végtelenségig, ha tehetem. Apró kis csókokkal váltunk el, de még nem engedtem el - lassan belélegeztem különleges, virágos illatát, ami nyugtatólag hatott rám. Kakukkfű, ribizli és talán... sáfrány?

* * *

Ő eltűnt a szobában, én pedig visszaindultam a földszintre. Anya el volt ájulva a lánykérés ötletétől és attól, hogy mindezt teljesen titokban meg tudtam szervezni, bár úgy éreztem maga a tervem viszont nem nyerte el a tetszését. Lebeszélni úgysem tudott volna róla, biztos voltam mindenben, és abban, hogy ez egy igazán zseniális, Fred Weasley-féle terv.

Bill is vállszélességgel támogatott, de azt mondta akkor inkább lent alszik a nappaliban, mert reggel nem szeret túl korán kelni. Így akkor jó volt mindenkinek.

A tulipánokat - te jó ég, rengeteg volt belőlük! - este, a havazásban felbűvöltem a szobába, ahol George elrendezte őket a megbeszéltek szerint (fordítva lett volna, de valaki nem akart kimenni egyedül a hidegbe). A falak mentén végig és a dobozainkra is helyeztünk cserepeket. A virágok a lila és a fehér közti árnyalatokban pompáztak. Volt egészen sötét is, és szinte teljesen fehér - talán csak én tudtam, hogy valójában ez a kedvenc virága és nem pedig a vörös -griffendéles- rózsa. Még egy gyertyát is meggyújtottam, és az asztalra tettem a tartójában.

Reggel, kevés alvással ugyan, de immár dísztalárban még egyszer végignéztem a szobán. Elégedett voltam. Elégedett, és rémesen ideges. George kiment, majd újra bejött (rajta is ünnepi öltözet volt), majd én is megcsináltam ugyanezt. Miután kiökörködtük magunkat, eljátszva mindannyiszor, hogy mennyire meghatódunk a látványon - ez kicsit megnyugtatott.

Karácsony reggelén hét óra előtt kb. tizenegy perccel

- George, most már le kéne menned - sóhajtottam. A kinti behavazódott tájat néztem, háttal az ajtónak. Olyan békés volt és hívogató... - Bármelyik pillanatban itt lehet...

Ahogy kivágódott az ajtó, elhallgattam. Elfordultam az ablaktól és azzal a lendülettel, ahogy pizsamás szerelmemet néztem, amint ott áll, papucs nélkül, az üres gyűrűs dobozzal a kezében le is térdeltem elé.

- Frederick Gideon Weasley, te most szórakozol velem?!

Átfutott ugyan az agyamon, hogy talán mégsem volt jó ötlet így megrendezni az egészet, de már nem csinálhattam másképp. Felmutattam a - princess metszésű- gyűrűt, ami kellett a teljes képhez, és már tudtam: akarva sem alakíthattam volna jobban az egészet.

Hannuci elnémult, és közelebb lépett hozzám. Tekintetét nem vette le rólam, pedig George-ot is látta, tudtam. Ezerszer elterveztem már, mit fogok neki mondani, most mégsem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem.

- Hozzám jössz feleségül? - kérdeztem a szemébe nézve. Ő még közelebb lépett hozzám, én pedig automatikusan felálltam és úgy suttogtam. - Egyszerűen... szeretlek. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Annak, amilyen vagy. Kicsit több, mint hét éve ismerlek, és már a legelső találkozásunkkor, amikor fellöktél az Abszol út kellős közepén, megbabonáztál. Úgy ismersz és úgy ismerlek, mint senki más... És szeretnélek elvenni, mert ha annyira szeretsz valakit, mint én téged, már nem maradt mit tenni: egy új, élethosszig tartó kalandba kezdeni. Hogy ne csak a legjobb barátom, a szerelmem, hanem a feleségem is legyél. Mit mondasz: leszel a feleségem, Hannah Black?

- Frederick Gideon Weasley - Hannuci hangja elég rekedt volt. Már nem remegett, sőt könnycseppet láttam gyűlni a szemében. Remélem nem fogom megríkatni! Bár én is meghatódtam; kerestem a szavakat és nehezen találtam meg őket. De mind igaz volt. - Én úgy... de úgy - ajaj, rosszat sejtek... -, szeretlek! Igen, boldogan leszek a feleséged!

A következő pillanatban pedig a nyakamba borult, két karjával átölelt, és megpecsételtük a dolgot egy csókkal is.

Ja... persze csak miután az ujjára húztam a jegygyűrűt.

- De te jöttél nekem, nem pedig fordítva - hajolt el egy pillanatra. Épp csak annyira, hogy George hozzánk lépjen és gratulációképp átöleljen mindkettőnket. 

* * *

Sziasztok! 

Hogy tetszett? Írjátok meg, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Ilyesmire számítottatok, vagy teljesen más lett? 

Őszintén szólva én imádtam írni. Most nézem csak, hogy mennyi az idő! (2:12) Néhány órája írom már... most lesokkolt, hogy ennyire lassan írok. Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott frissíteni, de a lényeg, hogy itt van. (Remélem, hogy akiknek holnap reggel suli van, nem vártak túl sokáig!)

Puszi: V.