- Amplificato!

Drága Fred!

Bár elmondhatnám neked, mivel kell megküzdenem végzősként. Felnőttként. De nem tehetem... Úgy érzem magam, mint a csapdába zárt vad. De ígéretet tettem. Albus Dumbledore-nak.

Most mégis megszegem ezt a fogadalmat, nagyon önző módon, mert úgy érzem, túl nagy játékba kerültem, túl nagy a tét és nekem meg kell játszanom, pedig nincs elég zsetonom hozzá. Te biztos azt mondanád most, hogy nem véletlenül engem kért meg Dumbledore arra, amire.

Ki kell derítenem, hogy Draco Malfoy miben mesterkedik. Ő volt az, Fred. Ha közvetve is, fogalmam sincs kit bízott meg vele, de ő volt az Fred. Miatta került Katie az ispotályba. Táncoltam vele a bálon, nem tagadta le. Harryéknek azt mondtam, hogy nem tudtam kideríteni semmit, mert olyan jó okklumentor, hogy teljesen lezárta az elméjét. Hazudtam.

Ő már halálfaló.

És Flint... nem tudok rajta kiigazodni. Táncoltunk, ő magához húzott és a fülembe súgott: mi dolgod Malfoyjal? Lehetsz bármilyen ravasz, szivi, de sosem lehetsz ravaszabb annál, aki erre született.

Mit akar tőlem, Fred? Bár meg tudnám mondani. Zsarolni? Vagy... ami még rosszabb, segíteni akar nekem? Timothy Flint halálfaló lesz. Nem akarok egy halálfaló adósa lenni.

Will szerint belém szeretett. Ezért nem is mondhatom ezt el neked... nem akarom, hogy bántsd őt. Nem akarom, hogy Neked bajod essen miatta. Túl fontos vagy nekem ahhoz, és minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy téged védjelek. Remélem, ha ezt olvasod, már te is így fogod érezni.

Dumbledore még valamivel megbízott engem. Voldemort életét tanulmányozzuk együtt. Úgy tűnik, legyőzhető, de nagyon kemény munkába fog kerülni, míg ezt elérjük. Főleg, mire Harry eléri ezt. És még így sem biztos a siker. Remélem, egyszer megbocsátasz nekem minden, most még el nem követett hibámért, amivel fájdalmat okozok neked.

És remélem egyszer Piton professzor ellen is megszűnik mindenkinek az ellenszenve... sejtettem mindig is, hogy ő egy jó ember. Egy szerelmes ember.

Miután Draco elviharzott, és Flint elengedett felkerestem még Pitont. Mérges volt rám, és megpróbáltam vele tisztázni. Ehhez meg kellett osztanom bizonyos... emlékeket az enyéimből. Az ő emlékei pedig megmutatták nekem, hogy fiatalként szerelmes volt... Lily Evansbe. Jól látod, Harry édesanyjába. Azóta azon gondolkodom, hogy mit jelent ez... Piton végül arra tette fel az életét, hogy megvédje őt és a fiát... Harry Potter az ő számára Lily Evans fia. Még most sem tudom elhinni, nem tudok aludni, pedig elképesztően fáradt vagyok. Két óra múlva reggeli.

Hamarosan látlak, Fred, és csak ez számít. Csak Te számítasz. Szeretlek.

De most az egyetlen ember, akiben bízhatok, az Perselus Piton. Akit nemsokára mindenki árulónak fog kikiáltani, mert...

H.

Letöröltem a kicsorduló könnycseppemet. „Ceccidimo!" - gondoltam, és pálcámmal az előttem heverő lapra koppintottam. Amint eltűnt az írásom, összecsaptam a könyvet.

- Csíny letudva - suttogtam. Kattant a zár, és a könyvem teljesen magába zárt minden információt.

Ahogy felálltam, a hollófekete báli ruhám még susogott. 

Odakint már hajnalodott, az ég szürkével terhelt világoskék volt, kivéve a napkorongnál, ahol vérnarancsos csíkok jelentek meg. Most már nem fogok aludni, de ideje átöltözni.

Zúgott a fejem, és minden más bajom volt. A végtagjaim fáztak, ahogy mezítláb, kezeimben a cipőimmel fellopakodtam a szobánkba. Christie és Vivien a hátukon fekve horkoltak. Kicsit hangosabban csuktam be az ajtót, mire előbbi hadonászni kezdett a kezével, és nyöszörgött is valamit. Elmosolyodtam - most, hogy Katie nincs itt, hihetetlen számomra, de igaz: az empátia jeleit mutatták felém.

* * *

- Freddie! Hát itt vagy! - úgy rohamoztam meg őt, a csomagjaimat szinte eldobva, mint kb. elsőben, amikor a kviddicspályára rohantam hozzá és George-hoz. Csak most nem borultunk a földre.

- Hannuci! - felkapott, és végre élvezhettem újra a csókjait, belélegezhettem finom illatát.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, megszűnt létezni a világ.

George köhécselni kezdett mellettünk, mire szétváltunk.

- Mi is szeretnénk üdvözölni Hannust, Freddie...

Megöleltem őt is, Mrs. Weasley-t is, aki szintén kijött elénk. És mögöttük megláttam még valakit.

Azaz valakiket. Két vigyorgó alakot.

- Na ne... - tátottam el a számat.

A következő pillanatban egy fekete bozont eltakarta előlem a kilátást, az orromat pedig megcsapta a mandulaillat.

- Hát te meg mit keresel itt, Belle? - kérdeztem tőle, mire elmosolyodott.

- Már meg se látogathatlak? Olyan régen láttalak, Hannah! - volt ebben valami. De nem szokott... sosem szokta otthagyni Ilvermornyt téli szünetre. Járt egyáltalán Angliában valaha?!

Miért érzem azt, hogy amikor minden előttem van, olyan naiv vagyok, hogy semmit sem veszek észre?

- Aha... miattam vagy itt, mi? - kérdeztem, mert észrevettem, hogy a tömeget fürkészi a tekintetével. Közben Izzyhez léptem, és szorosan megöleltem. - Olyan jó látni végre! Hogy vagy? - kérdeztem.

Nagynéném elég sokat fogyott, pedig nem volt egy nagy darab nőszemély. Inkább manónak mondanám, mert kicsi volt és fürge, csak a füle nem volt hegyes.

- Hiányzott a kontinens... - játékosan felhúztam az orrom.

- A kontinens, mi? Még véletlenül se én... - akkor megláttam valakit, aki mögötte állt. - Doki! - Keith Durran volt az. Kezet ráztunk. Ezek szerint helyreállt a béke közöttük. Nagyszerű. Mrs. Weasley sürgetni kezdte a társaságot, lassan ugyanis mindenki elhagyta a peront. Mostanában pedig nem volt tanácsos egyedül álldogálni sehol sem, még ha az ember egy biztonságos, bűbájokkal védett (de nyílt! - sopánkodott Mrs. W.) területen mozgott is.

- Belle? - hallottam egy bizonytalan hangot mögöttem, mire odafordultam. Harry egyik szőke évfolyamtársa volt az. Mikor találkozott a tekintetünk (és elég rondán néztem rá), szégyenlősen rám vigyorgott.

- Persze, miattam, mi! - nevettem. Belle is felnevetett.

- Is, Hannah, is! - kacsintott. - Seamus meghívott magukhoz a szünetre - vont vállat, majd együtt elsétáltak a fiú édesanyjához. Még éppen láttam, ahogy kézen fogja a húgocskámat.

- Akkor mi megyünk is - sóhajtott Izz, majd egy kis magyarázat után már ott sem volt.

Mrs. W. előreküldte a csomagjainkat, majd Harryvel együtt elhoppanált. Fred és George Ront vitte magával, én pedig Ginnyvel utaztam. Pár perc gyaloglás után megpillanthattam végre a második angliai otthonomat, a menedékemet, az Odút...

* * *

Az Odú konyhájában ültem, az asztalon szerteszét pergamenek hevertek... igen. Jegyzőkönyvet írtam, a fejemből... és mellette hallgattam, ahogy kelbimbópucolás közben Harry és Ron beszélgetnek.

Harry tehát kihallgatta Piton és Malfoy beszélgetését. Ezt eddig is sejtettem, ami viszont új információ volt számomra, hogy a megszeghetetlen esküt emlegették...

- Szóval Piton felajánlotta, hogy segít neki? A szó szoros értelmében felajánlotta a segítségét?!

Reccs. Eltört a pennám. Ron hátát fixíroztam, ugyanis egyértelműen ő volt a hibás: nem számítottam olyan kirohanásra, mint amit produkált. Ijedtem meg túl erősen nyomtam a pennám a pergamenre.

- Ha még egyszer megkérdezed ezt – mordult fel Harry –, egy marék kelbimbóval fogom be a szádat.

- Csak biztos akarok lenni benne! – védekezett Ron. - Letette a Megszeghetetlen Esküt? – hüledezett. – Nehogy már... biztos ezt mondta?

- Igen, biztos. Miért, az micsoda?

- A Megszeghetetlen Eskü olyan eskü, amit nem lehet megszegni... – világosítottam fel „öcsikémet" unottan.

- Képzeld, erre magamtól is rájöttem - vetette oda. - Egyébként te mit csinálsz itt? - kérdezte.

- Jegyzőkönyvet vezetek - morogtam, újabb szúrós pillantásokat küldve feléjük. - Tudod, hogy mentsem a segged... - utaltam a bál éjszakáján történtekre. Harry egy bocsánatkérő fintor után visszatért az eredeti témájukhoz, ami Ront is foglalkoztatta. - Mi történik azzal, aki megszegi az esküt?

- Meghal – felelte lakonikusan Ron. – Egyszer, még ötéves koromban, Fred és George megpróbált rávenni, hogy tegyek le egy ilyen esküt. Csak egy hajszálon múlott. Már fogtuk egymás kezét Freddel meg minden, amikor apa ránk talált. Iszonyúan kiakadt... – Ron szemében nosztalgikus fény csillant. – Akkor láttam apát először és utoljára olyan dühösnek amilyen anya szokott lenni. Fred azt állítja, a bal feneke azóta is zsibbad attól, amit akkor kapott.

A következő pillanatban Fred és George léptek be a konyhába, lányokról pusmogtak. szerintem nem fogták, hogy én is ott ülök az asztalnál... aztán George odaült mellém, és fellendítette a lábát az asztalra. Barátomtól kaptam egy kobakpuszit, aztán nekidőlt a konyhaszekrénynek.

Ront kezdték húzni a kelbimbókkal, meg a barátnőjével...

- Igaz az egész? - hüledezett Fred, mikor próbáltam leállítani őket. Vigyorogva bólintottam, a következő pillanatban pedig George félrerántott, és egy papírrepülő landolt előttem. Egy papírrepülő, ami pár másodperccel korábban még egy kés volt.

Fred és én egyszerre hördültünk fel.

- Hékás!

Ron célpontja ugyanis Fred volt. De a fiú pechjére Mrs. W. is meglátta a repülő kést, és jól megszidta Ront. Ez volt az a pont, ahol feladtam az írást. Mikor Mrs. W. észrevette, hogy a félkész papírjaimat pakolom, még jobban kiabált Ronnal.

Mintha mi sem történt volna, úgy fordult utána az ikrekhez.

- Fred, George, sajnálom, de helyet kell szorítanotok a szobátokban Billnek, mert este megérkezik Remus.

- Nem gond – legyintett Fred. – Charlie nem jön haza, úgyhogy Harry és Ron maradhatnak a tetőtérben, és ha Fleurt összeköltöztetjük Ginnyvel és Hannah-val... ... azzal elszúrjuk Ginny karácsonyát – dünnyögte Fred.

- ...akkor mind kényelmesen elférünk, vagy legalábbis mindenkinek lesz ágya – hadarta kissé lámpalázasan Mrs Weasley. - ... nem baj, drágám? - fordult felém, mire én vállat vontam. Sosem volt bajom a lánnyal, sőt.

- Percy biztos nem dugja ide a ronda pofáját? – kérdezte Fred. Mrs Weasley elfordult, és úgy válaszolt:

- Nem... Gondolom, az ünnepek alatt is dolgozik...

- ...vagy ő a legnagyobb tahó a világon – mondta Fred, miután anyja kisietett a konyhából. – Harmadik tippem nincs. Na gyere, George, lépjünk le!

Mint kiderült, Fred és George a faluba mennek, elkápráztatni egy gyönyörű mugli lányt... megköszörültem a torkomat, mire Ron és Harry összevigyorogtak. Számítottak a show-ra.

- Úgy értem egy ronda... nagyon ronda és pattanásos lányt... - javította magát Fred rögtön, amire George is elvigyorodott. Elég volt csak az arcomat nézniük.

- Ha Cindy az, akire gondoltok - szóltam még a fiúk után-, akkor adjátok át az üdvözletemet neki.

Fred és George egyszerre fordultak vissza az ajtóból, arcukon totális döbbenet. Honnan ismerem én azt a lányt?!

- Ó, és üdvözlöm Gary-t és Nate-et is - tettem még hozzá. - Az öccsét és a barátját.

* * *

A karácsony előtti napok nagy sürgés-forgásban teltek el. Mr. Weasley még mindig éjszakába nyúlóan dolgozott, ami emlékeztetett -engem legalább is- arra, hogy a Roxfortban milyen nyugis életünk van.
Will és én egyik nap találkoztunk a faluban, onnan hoppanáltunk el London belvárosába. Összefacsarodott a szívem, mikor megláttam a ronda kirakati bábut, hát még mikor a jól ismert varázslati traumák osztályára érve megláttam az ágyában fekvő Katie Bellt. Barátnőm nem volt magánál, az ágya mellett a szülei álltak.

- Mr. és Mrs. Bell - halkan köszöntöttem őket. Az asszony összerezzent, és gyorsan törölgetni kezdte a szemét a kezével. Feleslegesen, mert nem volt nedves az arca. Gondolom a könnyeit már mind elsírta. Mr. Bell csak ránk nézett, elég szikáran állt az ágy mellett.

Az ágy mellett, ahol egykor én is feküdtem. Majd megszakadt a szívem látva a kis családot. Bemutattam magamat és a mellettem megkövülten álló Willt is.

- Hívj csak Harrietnek, drágám - próbált mosolyogni az asszony. Én csak bólintottam. - Mi meg már találkoztunk, Will - az asszony hangjában semmi nem volt, ami egy kicsit is gyanús lett volna. Ellenben Mr. Bell nekem kezet nyújtott, Will felé pedig csak biccentett.

- Gyere, igyunk meg egy teát... - susogta a férjének Harriet.

- Nem hagyom kettesben vele - mondta a férfi, a „vele" szót kihangsúlyozva.

Én már tudtam, hogy Katie megírta a szüleinek, a lány szinte mindenbe beavatta őket, de erre még én sem számítottam. Will odaállt a mozdulatlanul fekvő lány mellé, és a friss, fehér rózsák közé betűzte a magával hozott sárgát. (Az ugyanis Katie kedvenc virága. Édes Merlin, mennyit ugrattam Katie-t azzal, hogy a lelke mélyén hugrabugos, csak emiatt!)

- Milton, ne kezdd megint! - feddte meg a férjét az asszony eközben. - Ezt már ezerszer megbeszéltük, nem ő a hibás!

- De...

- Mr. és Mrs. Bell - Will hangja olyan halk volt, hogyha nem látom mozogni a száját, nem tudom, hogy megszólalt. Ennek ellenére a házaspár elhalkult. - Megértem, és nem hibáztatom önöket, ha azt hiszik, hogy én... - csendes hangja elfulladt. - Én is magamat okolom.

Harriet olyan szigorú pillantással nézett a férjére, amilyet addig csak Mrs. Weasleytől láttam. Miután elmentek, ezt meg is mondtam Willnek, aki elmosolyodott.

- Remélem én is fogok tudni ilyet, ha egyszer asszony lesz belőlem... - sóhajtottam viccelődve.

- Úgy érted, hogy Mrs. Weasley?

- Miért jön mindenki ezzel? - bosszankodtam. - Esküszöm, elveszitek a dolog örömét...

- Nem gondolod, hogy időszerű volna? - kérdezte Will. - De várj... mindenki? Ki mindenki?

- Hát Ginny, Hermione... - sóhajtottam.
Letelepedtünk az ágy mellé. Egyikünk se szólt sokáig, csak hallgattuk barátnőnk lélegzetvételét, és a kintről érkező zajokat.

- Én feleségül veszem egyszer Katiet - jelentette ki eltökélten. - Ha ennek vége lesz - rám nézett, és megragadta a karom. - Véget vetünk ennek, ugye?

Majdnem elsírtam magam Will elszánt, mégis kérdő szemeit látva. Olyan volt, mint egy kisfiú... egy kisfiú, aki megerősítésre vár az édesanyjától, vagy a nővérétől és közben már egy felnőtt férfi - időközben mind felnövünk.

- Naná, hogy vége lesz - feleltem. - Ha rajtam múlik, inkább előbb, mint utóbb.

* * *

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz;

Azt sem mondta soha senki, hogy ilyen nehéz;

Ó, kezdjük elölről az egészet.