- De Frics úr...

A gondnok után rohantam éppen. Nem nevetni! Nagyon is gyors tud lenni, ha akar. A gondnok megtiltotta a folyosói énekléseket, a mardekárosok gúnyolódása miatt. Ugyanis ők, talán azért, hogy visszavágjanak a Hírverőben megjelent cikkért, vég nélkül és egyre hangosabban énekelték a Weasley-t nézni szinte fáj! dalukat.

Annak persze örültem, hogy ezután kénytelenek hallgatni, de mostanában én is énekelgettem néha. A zene ugyanis gyógyír a rosszkedvre, de az öröm kifejezője is lehet.

- Frics úr... kérem!

A gondnok most hirtelen megállt és megfordult, úgyhogy majdnem beleütköztem.

- Mondtam valamit az éneklésről! - fröcsögte. Sápadt arcán a lila erek most még ijesztőbbnek tűntek. Megadón sóhajtottam.

- De fütyülni szabad? - kérdeztem. Frics véreres szemét forgatva ismét hátat fordított, és tovább csoszogott irodája felé.

- Nem.

- És dúdolni? Dúdolhatok?

- Na jó... - a keze már az irodája kilincsén volt. - Dúdolj! De meg ne halljam! - morogta, és az orromra csapta az ajtaját.

Will és Katie a folyosó végén vártak, én pedig halkan kuncogva közeledtem. Ütésre készen emeltem a kezem, és Will bele is csapott.

- Kész. Kikészült - nevettem, majd próbáltam komoly arcot vágni. - Dúdolhatunk.

* * *

Will, Katie és én későn indultunk vacsorázni, majdnem egész délutánra és estére a könyvtárba ragadtunk, a leckénket írtuk. Nevetgélve beszélgettünk- dúdolgattunk, csatlakoztak hozzánk az ikrek is és még Angelina, Aliciával karöltve is csatlakozott hozzánk. Katie egyből beszélgetésbe elegyedett velük, én pedig Fredbe és Willbe karoltam. Már majdnem ott voltunk a bejárati csarnokban, amikor egy éles női sikoltás hasított a levegőbe. Egymásra pillantottunk, és Will-lel a pálcánkat előrántva rohantunk a hang irányába; ami folyamatosan ismétlődött.

A bejárati csarnokba érve olyat láttam, amitől döbbenetemben elejtettem a pálcám is. A fülemben dübörögni kezdett a vér, és hangosan hallottam, ahogy bajtársam (mert a pálcám az volt) koppan, majd újra és újra a földhöz ütődik. Will szó nélkül hívta magához és adta vissza a pálcám.

Az első ember, akit megláttam McGalagony professzor volt. Azt hittem ő sikított, mert úgy tűnt rosszul van. Már indultam volna felé, amikor Will megfogta a karom, és egy másik irányba fordított.

A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn.

A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.

- Nem! – visította Trelawney. – Nem! Ez nem teheti... Nem nyugszom bele!

- Pedig számíthatott rá – felelte egy magas, kislányos hang, majd kíméletlenül folytatta. - Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.

- Nem... nem és nem! – kiabálta zokogva Trelawney. Könnyei patakokban csordultak ki hatalmas szemüvege alól. – Nem... nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort... az otthonom!

- Csak volt az otthona – felelte Umbridge. Kárörömtől csillogó szemmel nézte Trelawneyt, aki most zokogva leroskadt az egyik utazóládára. – Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig, keljen fel, és hordja magát! Kíméljen meg minket a további jelenlététől!

Ott találtam magam az összeroskadó jóslástan tanárnő mellett. Nem tudom, mikor rohantam oda, vagy mondtam-e egyáltalán valamit, de azt vettem észre, hogy én, Katie és Will a tanárnőt próbáljuk - szavak nélkül- nyugtatni. Eleinte erőtlenül tiltakozott, de aztán csendben hagyta magát.

Én a szemüvegét igazgattam, és a könnyeit próbáltam letörölni, Katie a kendőit próbálta elrendezni és simogatta a hátát, Will pedig a cherrysüvegét tüntette el és a csomagjait rendezte el, miközben aggodalmas pillantásokat váltottunk.

Ez pedig nagy szó. Will sosem járt jóslástanra, de az, amit hallott a tanárnőről elég volt, hogy ellenszenvessé váljon a számára, és mi is szélhámosnak tartottuk őt, nem véletlenül nem folytattuk az óráját. Most mégis egy emberként mozdultunk, mert... nem is tudom.

Talán azért, mert tanár volt. Egyetlen roxforti tanár sem érdemel ilyen bánásmódot! Egyetlen ember sem...

Mikor már nem volt mit igazgatni a tanárnőn, aki úgy kapaszkodott belénk, mintha az élete múlna rajta, csendesen Umbridge-ra meredtünk.

Alacsony varangypofa úgy állt a márványlépcső aljában, mintha győzelmi ünnepet tartanánk, és kaján élvezettel nézett minket. Egy dologban biztos voltam: egy életre megjegyzett minket, azokat, akik a tanárnő oldalára álltak vele szemben. Aztán McGalagony professzor is ott termett mellettünk.

- Tessék, Sybill... nyugodjon meg... fújja ki az orrát... nem olyan nagy a baj... nem kell elmennie a Roxfortból...

- Úgy véli McGalagony professzor? – szólt élesen Umbridge, és néhány lépést tett Trelawney felé. – Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt?

- Én hatalmaztam fel rá – zengte egy mély hang. Ez az! Már a nyelvemen volt a megfelelő válasz, de Dumbledore professzor felbukkant és megmentette az estét.

Bimba professzor és Flitwick professzor McGalagonnyal karöltve segítettek a tanárnőnek visszaköltözni a tornyába, mi pedig tanácstalanul álltunk Umbridge és az igazgató között. A kezemmel a pálcámat tapogattam. Talán szükség lehet rá...

Nem volt. Dumbledore professzor egyedül is boldogult: bemutatta az új jóslástantanárt, és Umbridge arcáról ezúttal lerítt, ki nyerte ezt a fordulót.

– Íme Firenze professzor! – fordult Dumbledore a döbbenettől dermedt Umbridge-hez. – Az ő munkájával bizonyára elégedett lesz, Dolores.

* * *

- Igaz a hír, Harry?

A DS megbuktatása, és az ezt követő bonyodalmak, a pletykák, amiket a festmények suttogtak, hogy Dumbledore lelépett, a legtöbb griffendélest a klubhelyiségbe száműzték. Már megint Potter...

Amikor Harry megérkezett, az addig méhkaptárra emlékeztető helyiség egyszerre elnémult, és utat engedtek Harrynek.

Felpattantam Fred öleléséből és az én számból hangzott a kérdés.

- Dumbledore... elment?

Harry a szemembe nézett, és bólintott. Az én hibám... gondolta, és ökölbe zárult a keze. Én erőtlenül huppantam vissza a helyemre.

Ez nagyon sok mindent megváltoztat.

- Milyen kár, hogy nem találkoztam Percyvel... - morogtam, miután Harry mindent elmesélt nekünk. Sötéten néztem Harryre, mintha csak ő maga lenne az említett Weasley-fiú. - Megkapta volna a magáét tőlem.

Fred és George elvigyorodott, előbbi még egy puszit is adott. Hát igen...

x Y z

Szinte az egész iskola felbolydult Dumbledore szökésének hírére, és mindenki erről beszélt. Olyan pletykák is szárnyra kaptak (fogalmam sincs ki és miért talált ki ilyeneket), hogy Caramelt még a Mungóba is el kellett szállítani, mert dísztökké vált a feje.

Hát, azért Dumbledore jóval megfontoltabb, mintsem nyíltan provokálja a minisztert, úgyhogy az ilyesféle pletykákat Will és én is próbáltuk leállítani több-kevesebb sikerrel. Nem mellesleg, ha az igazgatónk a miniszterünk (Merlinre!) ellen akarna törni, azt csendesen is megtehetné, és már azelőtt a miniszteri székben ülne, hogy bárki feleszmélne rá. De neki esze ágában sincs a miniszter hatalmára törni.

Sokkal inkább a miniszter úr szeretné Dumbledore befolyását megszerezni, főleg, mivel a menekülése második napján McGalagony helyett Umbridge-ot nevezték ki igazgatónak. A dupla átváltoztatástan elején mindhárman - Katie is, Will is, én is - gyászosan néztünk a tanárnőre, aki rendületlenül és profizmussal folytatta a tanítást: kismadarakat kellett elővarázsolnunk, természetesen nonverbálisan. Az osztály jó részének nem okozott gondot a nonverbális varázslatok elvégzése, bár az ál-Mordon tanítási módszerei tényleg hagytak kívánni valót maga után; maga a varázslat elég nehéz volt, és eleinte sok madár tollak nélkül, csőr nélkül, vagy láb nélkül született meg. De volt, akinek csak pihéket sikerült előcsalogatnia a pálcákból, mint Flintnek is.

Az óra után a mardekárost majdnem fellökve siettünk a tanárnőhöz, hogy elmondjuk mennyire lesújtott minket, hogy nem ő lett az igazgató. Mit törődtünk vele, hogy Flint bosszúsan nézett ránk, miközben lassan pakolászott?

- Menjenek, gyerünk - terelt minket ki a tanárnő a teremből, miután visszanyerte higgadtságát. Közben valami megcsillant Flint talárján, egy jelvény a P mellett, de nem foglalkoztam vele. - A véleményüket pedig ne hangoztassák mások előtt, lehetőleg.

- Tanárnő, tudjuk tartani a szánkat - feleltem -, ha arra van szükség.

De majdnem az egész szünetben arról az otromba Umbridge-ről beszélgettünk.

- Kitelne tőle, hogy elküldje McGalagonyt is? - morfondíroztunk rajta, miközben Tim úgy száguldott el mellettünk, hogy a bordáimba vágta a könyökét. Miközben szitkozódva az oldalam dörzsölgettem, Will hozzánk fordult.

- Szerintetek mi az az F?

- Mármint ez? - fordult vissza a mardekáros, gúnyos vicsorral az arcán. - Ez... a Főinspektori Különítmény jelvénye.

- Hogy MI VAN?

Úgy nézhettünk Timre, mintha elment volna az esze, de ő közelebb lépett hozzánk és elvigyorodott.

- Bizony... - húzta ki magát. - Akik érdemesek rá, azokat kinevezték egy elit csapatba. Mi pedig vonhatunk le pontokat, ha úgy látjuk jónak... És ó, fájdalom - a jobb kezét a szívére tette, produkálva magát - ez a csúnya kis beszélgetés az új igazgatónkról elég sok pontjába kerül majd a griffendélnek. Lássuk csak, Bell, tőled ötven pontot vonok le és még húszat a gyalázatos hajtói teljesítményedért... Winslow és a sárvérű....

Itt untam meg. Előrántottam a pálcám, és egy erős némítóbűbájt szórtam rá, mire megdermedt. Várjunk csak...

Will és Katie is kivont pálcával álltak mellettem, úgyhogy Flint már úgy nézett ki, mint akinek súlyos ragyaszóródása van.

- Hoppá... - gyorsan szétnéztünk, de sajnos volt tanúja a jelenetünknek. Ahogy a kis csapat közeledett (az üvegházak felől), ráismertünk néhány hugrabugosra és griffendélesre.

- Most vont le vagy hetven pontot tőlem! - fakadt ki barátnőm. Háztársaink kedvtelve nézegették az ájult Flintet, míg a borzos házbeliek inkább szörnyülködve.

- Tudjuk miről beszélsz - dörmögte Susan. - Tőlünk is vontak már le pontot. - Nem láttunk semmit, igaz, srácok? - kérdezte és ránk kacsintott.

- Köszi - vigyorodtunk el szinte egyszerre. Pálcáinkat már rég elsüllyesztettük, és odébb lépve beszélgettünk csöngőig. Susan megsúgta, hogy éjjel, miután átkutatták a kastélyt, Umbridge vissza akart menni Dumbledore szobájába, de a kőszörny nem engedte be. Az igazgatói szoba lezárta magát Umbridge előtt. – Susan elvigyorodott. – Képzelhetitek, micsoda hisztit csapott a nyanya. A Pufók Fráter mesélte.

Hasunkat fogtuk a nevetéstől, de aztán tényleg menniük kellett, mert csengettek. Az üvegházakban egy néma párbeszéd folyt le köztünk, mert éreztük, hogy ez a nap még jó kis meglepetéseket tartogat nekünk. (Az óra csúcspontja persze az volt, amikor az utolsó húsz percben egy magához térő, de még igen kómás Tim Flint betántorgott az üvegházba, és Bimba arca elzöldült, olyan mérges lett a fiúra. Megjegyzem: sosem láttam még a tanárnőt úgy kiborulva...)

Na de meglepetések... a dolog ott kezdődött, amikor gyógynövénytan után felbukkant Lee, egyedül, ami alapjáraton nagyon furcsa, és izgatottan belém karolva motyogott valamit az ebédről, és az ikrekről és arról, hogy siessünk enni, mert a mai menü kihagyhatatlan...

- Jól van, ne ráncigálj már! - morogtam. A bejárati csarnokban pedig ott találtuk a Potter-féle triót, George-ot, és persze szerelmemet, Fredet, aki Hermionéhoz fordulva, mosollyal az arcán magyarázott valamit, aminek csak a végét csíptük el.

- ... már egyáltalán nem izgat minket az iskola. Ha nem határoztuk volna el, hogy bosszút állunk Dumbledore-ért, most rögtön lelépnénk innen. Na de elég a fecsegésből – az órájára pillantott, és közben meglátott engem. Gyorsan elkapta a tekintetét rólam, és visszafordult Harryékhez. – Mindjárt kezdődik az első felvonás. Ha tanácsolhatom, menjetek be a nagyterembe ebédelni, nehogy a tanárok rátok fogják, hogy benne voltatok a buliban.

- Milyen buliból hagytok ki? - kérdeztem angyalian, Hermionével egyszerre. Csak nyugi, Hannah, gondoltam, ne most engedd ki a sárkányt, mert elszabadul a pokol.

- Milyen buliban?

- Nemsokára meglátjátok - tereltek minket befelé az ikrek, de Fred még a derekamnál fogva megállított. - Nem akartalak belekeverni - suttogta a fülembe. Rámosolyogtam, és besétáltam a Nagyterembe, mielőtt kilyukad a hasam.

Nemsokára éktelen sistergés hangzott fel, és hangos durrogások, amibe beleremegett a terem mennyezete. Barátaimra néztem: mi a...? Fred és George. Hát persze. A tanárok is izgatottan pillantottak fel, és próbálták megfékezni a kitörni készülő pánikot. A hatodikosok többsége, és a hetedikesek izgatottan suttogtak körülöttünk, de mi a helyünkön maradtunk, és befejeztük az ebédet.

- Miss Winslow - fordult hozzám McGalagony professzor, de hangjában semmi feddés nem volt. - Ön tud valamit a kint zajló felfordulásról?

- Én, tanárnő? Dehogy, semmit. Pusztán csak megbízom az igazgatónőben, hogy kézben tartja a dolgokat - mondtam faarccal, és szándékosan nem néztem Willre és Katiere. Barátaim ugyanis nevettek hűvös magyarázatomon.

Mire kiértünk a teremből az állam a padlót verte az ámulattól. Ez mind Fred és George munkája? Csodálatos volt.

A folyosók mennyezete alatt zöld és arany szikrákból álló sárkányok úsztak, lángnyelveket okádva és visszhangzó durranások közepette; öt méter átmérőjű, harsány rózsaszín kerekek zúgtak el a fejek fölött, akár megannyi repülő csészealj; ragyogó, ezüstös csóvájú rakéták röpködtek falról falra pattogva; megbűvölt csillagszórók csúnya szavakat írtak a levegőbe; bármerre nézett Harry, mindenütt petárdák robbantak – s mindeme pirotechnikai csodák, ahelyett hogy idővel kiégtek, elhalványodtak vagy fáradtan a földre hullottak volna, szemlátomást percről percre nagyobb energiára és lendületre tettek szert.

A délután folyamán többször is találkoztunk Umbridge professzorral, aki egyre megviseltebbnek tűnt. Az egyetlen ember, akit látszólag hidegen hagyott az iskolában zajló élet, Piton professzor volt. Ő, mikor beszabadult egy-két ezüstös rakéta a terembe, egy pálcalegyintéssel eltüntette őket.

- Úgy tűnik, Piton Umbridge szövetségese - morogta Will vacsoránál, mire automatikusan mind a tanári asztalra kaptuk a tekintetünket. Piton ott ült, és faarccal evett valamit, ami levesnek tűnt.

- Nem tudom - sóhajtottam.

- Merlinre! Te most tényleg...?

- Will, Hannah tényleg AZT mondta...?

- Ez volt a legrosszabb dolog, ami valaha kicsúszott a szádon Pitonról! - nevettek egymásba kapaszkodva.

- Csitt! - szóltam rájuk. - Meghallják, b****us! - a szám elé kaptam a kezem.

Estére egyébként szereztünk néhány vajsört, és különböző csemegéket, amiket a Mézesfalásban lehet kapni, és így ünnepeltük az ikrek művét. Senki nem beszélt róla, se valahogy minden griffendéles tudta, kik állnak a tűzijátékok mögött, amik még este is odakint cikáztak a torony körül.

Fred félrevont az egyik ablakhoz, és finom puszikat kezdett osztogatni a nyakamra. Megborzongtam, és egy halk nyögés is kiszaladt a számon. Fred szembe fordított magával.

- Jól meggondoltad? - kérdeztem tőle, mire bólintott egyet.

- Igen. Nagyon szeretlek... - suttogta. - Nagyon nehezen hagylak itt...

- Nekem is elég nehéz - sóhajtottam, félig az ablak felé fordulva. Az egyik csillagszóró a „hazudni bűn" feliratot firkantotta a levegőbe, mintha az csak egy sötét színű pergamen lenne.

- Mondjam, hogy nem akarlak itt hagyni? - kérdezte halkan. Az ujjával az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejem. - És bár tudnék munkát adni... - erre el kellett mosolyodnom - de neked még itt a helyed. Te is tudod, és én is tudom.

- Tudom. És azt is tudom, hogy el kell engedjelek...

- Te most szakítani akarsz?

- Hogy? Nem. Miért, te azt akarsz?

- Dehogy is - ingatta a fejét, és adott egy puszit. A nózimra. Sötétebb lett, ahogy a villogó -színes tűzijátékok arrébb repültek. - Szeretném, hogy a barátnőm maradj. Azt akartam elmondani, hogy George-dzsal elhatároztuk magunkat... - elharapta a mondatát. - De már tudod.

- Kitaláltam.

- De ha neked nem jó így... én megértem, ha... - nagyot nyelt - ha esetleg...

- Csssh - suttogtam, egy ujjam az ajkaira téve. - Szeretlek, Frederick Gideon Weasley, bármit teszel.

* * * 

- De hát miért nem lesz több okklumenciaórád? – kérdezte megütközve Hermione.

- Mondtam már – morogta Harry. – Piton azt mondta, megtanultam az alapokat, most már egyedül is tudok gyakorolni.

Hermionét nem nyugtatta meg a válasz, de engem sem. A klubhelyiségben ücsörögtem, Katie és Will valamilyen tóparti randevún voltak, én pedig Harryékhez csapódtam, aki egyébként az utóbbi pár napban elég fura volt.

- Már nincsenek furcsa álmaid? – kérdezte kétkedően a lány.

- Csak ritkán – felelte Harry, kerülve a lány tekintetét. De az enyémmel összetalálkozott, kérdően pillantottam rá. Biztosra vettem, hogy valamit titkol. De mi történhetett?

- Szerintem meg Pitonnak addig kellene foglalkoznia veled, amíg nem uralod teljes biztonsággal az elmédet – jelentette ki indulatosan Hermione. – Hallgass rám, Harry, menj el hozzá, és kérd meg, hogy...

- Nem kérem meg – felelte nyomatékosan Harry.

- Majd többet gyakorlunk mi, rendben? - kérdeztem sóhajtva. Hermione úgy pillantott rám, mint aki csak akkor vette észre, hogy én is ott ülök.

- Rendben - sóhajtott megadóan. - Ez neked is megfelel, Hermione? - kérdezte kissé ingerülten tőle. - Most már szállj le a témáról, jó?

Hiába volt tavaszi szünet, az olyan gyorsan röppent el, amilyen gyorsan megérkezett. Persze eszemben sem volt panaszkodni... Will és én elhatároztuk, hogy ezúttal nem kezdünk el tanulni, hanem kihasználjuk az időt pihenésre. A jó idő miatt rengeteg időt töltöttünk a szabad ég alatt, és ha épp nem volt kviddicsedzés, akkor rengeteget voltam Fred és George közelében.

Annyit, hogy Katienek és Willnek is feltűnt, hogy a szokásosnál többet vagyok velük, és a hangomat se nagyon hallani.

- Készülnek valamire? - kérdezte kertelés nélkül barátném.

- Kik és mire?

- Hát Fredék.

- Nem tudom miről beszélsz - lapoztam a Reggeli Prófétát.

- Jól van - sóhajtott. - Azért ne felejts el drukkolni nekünk... - mondta, mire értetlenül pillantottam fel rá.

Jaj, hát persze... aznap volt ugyanis a hoppanálásvizsga Roxmortsban, amire Katie és Will is elmehettek, mivel már betöltötték a tizenhetedik életévüket. Én még nem mehettem, mert a megadott időpont után születtem... hiába, későn érő típus vagyok, bár meg kell hagyni, elég ügyes voltam a gyakorlások során. Sebaj, majd megcsinálom nyáron.

* * *

- Hahó! – köszönt ránk valaki. Harry és én is automatikusan odakaptuk a fejünket. Kik is lehettek volna? Fred és George ült le az asztalhoz, ahol a trió ült. Will és én a közelükben tanyáztunk, amíg Katiet vártuk. Kissé gonosz volt, de legalább olyan jól szórakoztunk most mi rajtuk, mint tavaly ők rajtunk. Ó, igen... a pályaválasztási tanácsadásra gondolok.

- Ginny említett valamit... – szólt Fred, és lazán feldobta két lábát az asztalra, aminek következtében a Mágiaügyi Minisztérium álláshirdetései a padlón kötöttek ki. – Azt mondja, beszélni akarsz Siriusszal.

- Tessék? – szisszent fel Hermione, de az én számból is kiszaladt ugyanaz a döbbent nyögés.

- Aha – felelte megjátszott könnyedséggel Harry. – Igen, gondoltam, ha lehet...

- Te nem vagy ép! – nézett rá döbbenten Hermione. – Miközben Umbridge a tüzekben kotorászik és hajkurássza a baglyainkat?

George elvigyorodott, és nyújtózkodni kezdett.

- Szerény véleményünk szerint a dolog megoldható – mondta. – Csak egy kis figyelemelterelés kell hozzá.

- Gondolom, feltűnt nektek, hogy a húsvéti szünet idején önmegtartóztatást gyakoroltunk balhéfronton.

- Feltettük magunknak a kérdést: illik-e lármázni, mikor mindenki pihen? – vette át a szót George. – Nem illik, feleltük magunknak. És hát persze senkit nem akartunk zavarni a szorgalmas tanulásban...

George szenteskedően rábiccentett Hermionéra, akit szemlátomást meglepett ez a fajta figyelmesség az ikrek részéről. Willre pillantottam, hogy vajon ő is látta-e, amit én, vagy csak képzelődtem? De úgy tűnt, csak képzelődöm...

- No de holnaptól megint vár a munka! – folytatta lendületesen Fred, miközben egy puszit nyomott a fejemre. – És ha már úgyis esedékes egy kis felfordulás, miért ne úgy időzítsük, hogy Harry közben elcseveghessen Siriusszal?

- Ezzel nincs is baj. – Hermione ismét elővette a végtelen türelmű gyógypedagógus stílusát. – Odáig rendben van, hogy elterelitek Umbridge figyelmét, de hol beszélhetne Harry Siriusszal?

- Umbridge szobájában – adta meg a választ Harry. Nyugodt tónusából úgy tűnt, hogy már egy ideje gondolkodik a problémán.

- Elment az eszed? – suttogta elszörnyedve Hermione. Még Ron is aggódva hegyezte a fülét. – Nem, nem ment el – felelte vállat vonva Harry. – Egyáltalán hogy akarsz bejutni a szobájába? Harry készen állt a válasszal.

- Sirius késével.

- Mivel?

- Tavaly karácsonyra kaptam Siriustól egy kést, ami minden zárat kinyit – magyarázta Harry. – Szóval még ha meg is bűvölte az ajtót, hogy az alohomorára ne nyíljon ki – és biztos megbűvölte...

Hermione Ronhoz fordult.

- Te mit szólsz ehhez? – kérdezte indulatosan, ami arra a jelenetre emlékeztetett, mikor Mrs Weasley férje támogatását próbálta kicsikarni az első Grimmauld téri vacsora közben.

- Nem tom – felelte a véleménynyilvánítási kényszertől megriadt Ron. – Ha Harrynek megéri a kockázatot, miért ne csinálja?

Fred ünnepélyesen bólintott, és vállon veregette öccsét.

- Weasleyhez és igaz baráthoz méltó válasz – szólt. – Akkor ezt meg is beszéltük. Arra gondoltunk, hogy holnap kerítenénk sort a dologra, az utolsó óra után. Átütőbb a hatás, ha mindenki a folyosókon van. A helyszín a keleti szárny, hogy Umbridge-nek jó messzire kelljen mennie. Szerintem biztosítani tudunk neked... mennyit? Húsz percet? – fejezte be George-hoz fordulva.

- Minimum – bólintott George.

- Milyen eszközt fogtok használni? – érdeklődött Ron.

- Majd meglátod, öcskös! – felelte Fred, és ikertestvérével együtt felállt. – Legalábbis ha holnap öt óra körül Simaszájú Gergely folyosójára tévedsz.

Amikor Harry is a többiek után akart indulni a vacsorára, visszarántottam őt a székre.

- Menjetek csak, majd Hannahval beérünk titeket - intett nekik. - Én tudom, hogy kíváncsi vagy... - de nem mondhatok semmit, mert megesküdtem rá.

- Azt hiszem, jogom van tudni, miért akarsz beszélni az apámmal - suttogtam. Bár már nem kellett, mert jószerével mindenki vacsorázott már. Harry megütközve viszonozta a pillantásomat. - Tudom, hogy könnyű elfelejteni, hogy nem vagyok félárva - mondtam, és folytattam tovább a puhítását, míg végül engedett...

Amit pedig láttam, az eléggé feldúlt engem.

- Most már érted - sóhajtotta.

Válaszolnom sem kellett, hogy tudja. Belegondoltam azokba a történetekbe, amiket meséltek... pedig Sirius azt is elmesélte, hogy Piton vonzódott a fekete mágiához, de hiába adtam ezt Harry tudtára, nem lett neki könnyebb. Neki sem... nem tudtam még beilleszteni ezt az emléket az összes többi közé, de az beférkőzött a tudatomba, és hiába próbáltam onnan száműzni. Most csak az lesz kérdés, vagyok-e olyan jó okklumentor, hogy elrejtsem Piton elől, hogy tudom. Piton professzor... bármi történt is a múltban, biztos vagyok benne, hogy több ilyen emlék is van még a professzor „tarsolyában", máskülönben nem utálná ennyire Harryt sem.

Sóhajtottam. Ideje lesz a beadandóra koncentrálni, amit még mindig nem írtam meg, és Flitwick professzor kérni fog. A következő pillanatban akkorát dörrent valami odakint, hogy összerezzentem. A legkevesebb volt, hogy a félig megírt dolgozatomon egy hatalmas tintapacni éktelenkedett... a durrogássorozat volt Fred és George jelzése. Majdnem lemaradtam a fiúk búcsújáról! Kerülnöm kellett, mert egy hatalmas mocsár foglalta el az egyik folyosót, amit nem volt kedvem, se időm tesztelni. Egy magában morgó Frics majdnem fellökött, de mintha észre se vett volna, úgy rohant tovább.

- Korbácsolási engedély - sípolta -, jobb felső fiókban... lesz ne mulass...

Kirázott a hideg is, és magamról elfeledkezve néztem a kvibli gondnok után, amíg a következő durranássorozat nem térített észhez.

Mire a bejárati csarnokba értem, az már tömve volt diákokkal, de még a tanárok és a szellemek többsége is ott sorakozott, vagyis lebegett a tömegben. Mindenki Fredet és George-ot nézte, akik a csarnok kellős közepén álltak. Előbbi mintha valakit keresett volna a sokaságban, majd mikor a tekintetünk találkozott, elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, és azt tátogtam: „menjetek". Elvigyorodott.

- Most megvagytok! A diadalmas kijelentés Umbridge szájából hangzott el. Azt hiszem nemcsak én érkeztem késve, hanem Harry is, aki mindössze néhány lépcsőfoknyira állt tőle, a csarnok átellenes oldalán. – Még mindig úgy gondoljátok, hogy jó tréfa mocsarat csinálni az iskola folyosójából?

- Igen, szerintünk nagyon jó – felelte a félelem legcsekélyebb jele nélkül Fred. Időközben odafurakodott Umbridge-hez az örömkönnyeivel küszködő Frics.

- Itt az engedély, igazgatónő – szólt elcsukló hangon, és meglengette a főinspektor íróasztalából zsákmányolt pergament. – Már előkészítettem a korbácsot is... könyörgök, hadd vigyem őket...

- Jól van, Árgus! – bólintott Umbridge, majd ismét az ikrekhez fordult. – Most megtanuljátok, hogy bűnhődnek ebben az iskolában a felforgatók.

- Az a baj – felelte higgadtan Fred – hogy mi már semmit nem akarunk itt megtanulni. – Ikertestvérére nézett. Én a könnyeimmel küszködtem, de közben az ajkamba kellett harapnom, hogy ne vigyorodjak el. Azt hiszem, a főinspektor kapja meg a magáét ezúttal... – George... szerintem eleget koptattuk már az iskolapadot.

- A számból vetted ki a szót, Fred.

- Szerencsét kéne próbálnunk a nagybetűs Életben, nem? – kérdezte Fred.

- De bizony.

S mielőtt Umbridge egy szót is szólhatott volna, felemelték pálcáikat, s így kiáltottak: Invito seprű! A márványlépcső fordulójában két száguldó seprű bukkant fel. Az egyiken még ott lógott a nehéz lánc, amivel a falhoz rögzítették. Két másodperc se telt bele, és a seprűk lebegve megálltak gazdáik előtt. A döbbent csöndet csak a kőpadlónak ütköző lánc csörrenése törte meg, amit egy néma varázslattal eltüntettem róla. Az ikrek rám mosolyogtak, én meg dobtam nekik egy-egy csókot a levegőben.

- A viszont-nem-látásra! – szólt Fred a főinspektorra nézve, és a lába közé kapta seprűjét, a következő pillanatban pedig George is felpattant a magáéra.

- Ne várja, hogy írjunk! – búcsúzott. Fred végighordozta tekintetét a néma sokaságon.

- Akinek tetszik az emeleten megtekinthető mobilmocsár, megtalál minket az Abszol út 93. szám alatt – jelentette be zengő hangon. – Az új boltunkban!

George rámutatott Umbridge-re, és hozzátette:

- A roxfortosok külön kedvezményt kapnak, ha megígérik, hogy termékeink segítségével elkergetik innen ezt a vén denevért!

- Elkapni őket! – rikácsolta Umbridge.

A Főinspektori Különítménynek azonban nem volt esélye. Alighogy elindultak az ikrek felé, azok elrugaszkodtak a földtől, és máris ötméteres magasságban lebegtek. Fred megkereste tekintetével a kopogószellemet, és odakiáltott neki:

- Fűts be neki a nevünkben, Hóborc! És vigyázz a barátnőmre, kérlek!

A seprűn ülő Fred felém kanyarodott, és egy pillanatra leugrott a seprűjéről, hogy csókot váltsunk, aztán elrepült ikertestvérével az aranyló naplementébe. Hóborcot, aki lekapta harang alakú sipkáját és vigyázzállásba vágta magát Fred szavára, már alig láttam, és ahogy az ikrek távolodtak, elfordultam és elszaladtam.

A csillagvizsgálóban ért a sötét, ahol már csak a hold sugarai világították meg a csordogáló könnyeimet.