Összeszorítottam a szemeimet és ziháltam. A testem befeszült, és nem mertem moccanni. A szapora szívverésem hallgattam, és próbáltam rájönni, hol vagyok. A temetőben-e, vagy otthon, az ágyamban fekszem? Miután meggyőztem magam, hogy a szobámban vagyok, oldódni kezdett a végtagjaimat kínzó görcs és a pulzusom is csökkenni kezdett. Kinyitottam a szemem: igen, a helyiség határozottan a szobám volt. Felkeltem és felhúztam a spalettát, hogy aztán erőtlenül essek vissza a matracomra.

Noha a hold és az ég látványa mindig megnyugtatott, most valamiért mégsem. Nem tudtam visszaaludni, egyfolytában az álmomon töprengtem. Sirius miért volt halott? Hiszen, igen, már bevallottam magamnak, hogy mennyire haragszom rá amiért egy egész évet Roxmortsban töltött, és nem is találkozott velem. De az apám volt. Ismeretlenül is szerettem és ragaszkodtam hozzá... vagy ahhoz az árnyhoz, amit kitaláltam magamnak. Még csak most döbbentem rá, hogy nem is ismerem őt. Csak ahhoz a képhez kötődtem, amilyennek elképzeltem őt. Ki tudja, ő milyennek látott negyedikben? Lehet, hogy csak nem akart csalódni és csalódást okozni. Mindketten ahhoz az elképzeléshez és a vágyainkhoz ragaszkodtunk, ami kialakult bennünk a másikról.

Vagy ez ostobaság? Talán sosem tudom meg. Sosem, hacsak nem lépek valamit.

A másik Cedric. Ő volt a hugrabugos legjobb barátom. Miért nem tűnt fel nekem, hogy szerelmes belém? Mindig annyira jól megvoltunk, és sosem... nem árult el semmit az érzéseiről. Vagy mégis... a titkos, cinkos összepillantások, a becézések. Emlékszem az arcára, amikor farkasszemet néztek Freddel a Hermelin-dombon. A beszélgetéseink... ha társaságban találkoztunk, egy idő után mindig valahogy kettesben maradtunk. Nem emlékszem olyanra, hogy ez ne így lett volna. És amikor a bálra akart meghívni, először óvatosan kérdezgetett, hogy mi újság. Nekem pedig sosem tűnt fel... most mintha minden egyes pillantása egy szemrehányás volna. Irmának igaza volt. Merlinre... milyen vak voltam! „El kellett volna mondanod, mit érzel, Cedric." Ezt mondtam magamban, a fiúra gondolva. Mintha csak beszélhetnék vele. „Azt akartam, hogy boldog legyél. És te Freddel vagy a legboldogabb. Így volt jó." Mintha felelhetne bármit is...

A fejemet a párnámba temettem, és visítottam egyet. Ez nem segít. Nem könnyít a bűntudatomon, azon, mennyire félvállról vettem az ál-Mordon kusza gondolatait, hogy néma maradtam mikor beszélnem kellett volna. Talán megmenthettem volna Cedricet. Erre még jön a viszonzatlan szerelem terhe is – hát nagyon köszönöm, gondoltam keserűen, mintha ő tehetne arról mit érzek és mit nem. De tudom, hogy egyedül saját magamat vádolhatom.

És azt is tudom, hogy egyedül én okolom önmagamat. A tekintetem az asztalomon heverő pergamenre esett, amin Harry kézírása volt. Egy levél fogadott öcsémtől. Attól az embertől, aki tudja, mit érzek. Számtalan álmát írta meg, amelyből látszik, ő is önmagát vádolja a történtek miatt. Azt hiszem, ideje volna megírnom neki az álmomat. Merlin, mennyit győzködtük egymást a gyengélkedőn is, álmatlan óráinkban...!

A hátamra fordultam. A plafonra erősített griffendéles zászlót bámultam. Végül is most már teljesen mindegy azon töprengeni, mi lett volna, ha... tényleg ő volt a legjobb barátom a griffendéleseket leszámítva, és talán én is neki. Tehát ő lett volna a legostobább hugrabugos, ha tönkreteszi a kapcsolatunkat. Márpedig Cedric sok minden volt, de ostoba biztosan nem. Igazat kell adnom neki utólag, ha tavaly bevallja, valószínűleg az a barátságunk rovására ment volna. Hiszen én Fredet szeretem.

Fred. Hiányzik minden nap, minden percében, amit Amerikában töltök. Ha Anabelle nem lenne, tényleg nem tudnám, mihez kezdenék otthon... Persze anya gondoskodik róla, hogy ne unatkozzam, de a magányos perceimben Belle rángat ki a szobámból. Igaz, Fredék hollétéről csak annyit tudok, hogy elég kevés időt töltenek az Odúban a nyáron, de bárhol vannak, szívesen lennék velük.

Nem gondolkodhattam tovább, mert csecsemősírást hallottam a mellettem levő szobából – Darren volt, úgyhogy gyorsan átosontam hozzá és próbáltam megnyugtatni. Hagyja csak a többieket aludni. Kicseréltem a pelenkáját (igazi profi lettem pelenkacserében), majd letettem. Amint leért a feje a párnácskájára, egyből nyöszörögni kezdett. Úgyhogy felkaptam, és vele együtt mentem le a konyhába tejért. Miután megetettem, a karomban tartva vártam, hogy elaludjon, aminek az lett a vége, hogy én is ott helyben, a kanapén elaludtam.

- Elrabolták!

- Mi? – nyögtem. Anya visítására kelni nem épp a legkedvesebb élményeim egyike. Próbáltam kipislogni a szememből az álmot, és felfogni hol is vagyok és mi, vagyis ki van a kezemben. Anya közbe ezerrel pörgött és hadart valamit.

- Nem mit, hanem kit! Darrent! Elrabolták a kisfiamat! Valóra vált a legrosszabb rémálmom! Már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, mikor kipihentem ébredtem! – miközben hisztériázott, Jack a nappaliban állt, és engem nézett mosolyogva.

- Neked tényleg az a félelmed, hogy az éjszaka valaki helyetted eteti meg Darrent? Gondolom nem te etted meg a cumisüvegben található tápszert Hannah, vagy igen? – elvigyorodtam Jack szavaira.

- Nem én ettem meg – feleltem, és anya kezébe nyomtam a picit. – Szívesen – rá se néztem a babára, hanem elindultam vissza a szobámba. Téboly. Kész téboly, ami itt folyik. Mintha D. lenne az egyetlen gyereke, úgy csinál.

- Mi ez a visongás? – dugta ki a fejét Belle az ajtaján. – Nem bírok aludni... - már épp léptem volna be a saját kis birodalmamba, de hangjára gyorsan visszafordultam. Még életemben nem láttam a reggeli Belle-t. Ahogy ránéztem, meg is értettem. A szemei résnyire voltak csak nyitva, a haja akár a madárfészek, vagy inkább kettő. Még a szája szélén a nyál is ki volt folyva. Nevetnem kellett, ahogy végignéztem rajta.

- Anya – sóhajtottam. – Azt hitte, Darrent elrabolták.

- Mellőled. Ez jó vicc – mondta. Ahogy beszélt, szélesebbre tárta az ajtaját és megláttam valamit.

- Belle! – suttogtam döbbenten. – Az ott Jeff?

- Nem – vágta rá, mire én felvontam a szemöldököm. Élveztem, hogy elsápad és a hangja két oktávval is magasabbra ugrik, az ajtót pedig szinte teljesen behúzza. Elnevette magát. – Hát persze, hogy ő az – mosolygott. – Isolt Sayre szerelmére, annyira hiányzik, ha nem vagyunk együtt! Rengetegszer aludtunk már együtt, néha az iskolában is... jaj, nem úgy – legyintett. – Úgy hiányzott! – szinte a szájáról kellett leolvasnom a szavakat. – Néha átjön este, és itt alszik... de kérlek, ne mondd el apának. Csak alszunk.

- Rendben – feleltem, majd bezárkóztam a szobámba.

Azta! Ez a csajszi tud valamit! Azért később majd beszélnem kell vele néhány fontos dologról.

A hőség aznap a tetőfokára hágott. A szobákban az ablakot hiába zártuk be vagy tártuk szélesre, a levegő fülledt volt. Még a rövidnadrág is ránk izzadt. Nagyon nehezen bírtam ezt a – Floridában átlagosnak mondható- forróságot. Mi a fene van velem? Anabelle nevetett.

- Végleg brit lettél, drága nővérkém – csipkelődött. – Visszafordíthatatlanul.

- Ha-ha... Ja mégsem. Nem vicces. Jut eszembe, nekünk még beszélnünk kell... valamiről – ezt az utolsó szót már szinte tátogtam.

Éppen egy percre másztam ki a medencéből inni egyet anya isteni gyömbéres limonádéjából, és már száraznak éreztem a bőrömet. Léptem volna vissza a vízbe, amikor megláttam az utcánkon egy taláros, hosszú szakállú, idős embert. Elkaptam a pillantását, ahogy szikrázóan kék szemeit rám szegezi. Intettünk egymásnak, és abban a pillanatban egy fej, anya feje máris ott lebegett a teraszajtóban:

- Szedd rendbe magad lányom, vendégünk érkezett.

- Nagyon bájos ez a ház, Miss Winslow – hallottam az ismerős hangját.

- Mrs Reynolds – javította-, de hívjon csak Michelle-nek. Teát, vagy kávét esetleg... vagy még fel tudok ajánlani házi limonádét.

- Egy hideg vajsör nagyon jól esne, de ha nincs, a házi üdítő tökéletes. Köszönöm. Miss Winslow odakint van?

- Igen – mutatott a kijárat felé.

Én közben összeszedtem magam, a „hálómat" kaptam fel a fürdőruhámra. (Anya csak hálónak hívja, mert azon kívül, hogy szép, olyan, mint egy sűrűn csomózott háló és nem sok haszna van. Tud is ő bármit a divatról?)

Nyílt az ajtó, én elmosolyodtam, és hellyel kínáltam a kertbe lépőt. Anya egyik kezével lebegtette a négy poharat és a kancsó limonádét, amit gyorsan el is vettem tőle, mert a másik kezével Darrent fogta. Mindkettejükön fürdőruha és - gatyó volt, a medencébe készültek.

- Üdvözlöm Floridában, igazgató úr!

- Köszönöm, nagyon kedves vagy Miss Winslow. Tudunk valahol beszélni kettesben?

- Hogyne, akár itt is, de átülhetünk a hintára, ott kényelmesebb valamivel.

- Megteszi – ültünk le a székekre. Töltöttem limonádét, addig hallgatott. – Ha megengeded, tegeznélek ezek után – bólintottam. Egy ideig mégsem szólalt meg, csak nézett engem. Mintha a lelkembe látna pusztán a tekintetével. – Remek színben vagy, Hannah. Örülök, hogy nem törtél meg Mr. Diggory halála miatt. Úgy láttam, igen jó kapcsolatot ápoltatok...

- Igen, a legjobb barátaim egyike volt – sóhajtottam. Nem bírtam az igazgatóra nézni, mert Irma jutott eszembe, és amit mondott. Akkor folytattam, amikor ismét rá tudtam nézni.

- Hatalmas veszteség – ahogy mondta, valahogy éreztem a hangjában a komolyságot.

- Az édesanyja, Irma... azt mondta, eljöttek a szállodánkba, és azt mondta, Cedric... hogy ő – fogalmam sem volt, miért akkor és ott, és pont az igazgató úrnak, de kibukott belőlem. – Elnézést. Irma azt mondta, hogy szerinte Cedric szerelmes volt belém. És most gyötör a bűntudat, mert én nem... és észre sem vettem. És gyötröm saját magamat, mert... olyan vak voltam! Se az ő érzelmeit nem vettem észre, sem pedig Kupor tevékenykedését. Pedig mind az orrom előtt volt!

- Hannah, ne feledd el, hogy Kupor Jr. egy igen veszélyes halálfaló volt, és megtévesztett mindenkit. Cedric haláláról pedig végképp nem tehetsz. Hidd el nekem – érintette meg a karom. Közelebb hajolt, és rám kacsintott. – Sem te, sem Harry nem tudtátok volna megakadályozni ezt, és ha megpróbáltátok volna, akkor ti is rajta vesztetek.

- Köszönöm – húztam ki magam, és kortyoltam az üdítőmből.

- Igen csodálatos a legilimencia, nem gondolod?

- De – mosolyodtam el. – Egészen sokat fejlődtem, főleg Piton professzornak köszönhetően.

- Piton professzornak? – kérdezte, de nem volt meglepődve. Elmosolyodtam.

- Sejtettem, hogy elmondja majd Önnek: megkerestem.

- Remélem a bizalmad töretlen a professzor felé.

- Igen. Elolvastam a könyveket, amiket adott és Belle segít gyakorolni. Belle, a húgom – mutattam a medence felé.

- Á, nagylelkű testvér lehet, ha így segít.

- Igazából nem vagyunk testvérek – mondom-, de már meg sem érzem. Az ő édesapja az édesanyám férje. De ez talán nem is olyan lényeges. Piton professzor sokat segített – tértem vissza az eredeti témánkhoz – a tippekkel, és trükkökkel is, amit megosztott velem. Rendes ember, bár azt hiszem, utálna, ha tudná ki a vér szerinti apám – sandítottam az igazgatóra. Azt hiszem, elég ügyesen hoztam fel a témát. Ezúttal azonban nem kérdezett rá, miért gondolom ezt.

- Talán nem árulok el nagy titkot, hiszen te is hallhattad még a gyengélkedőn, esetleg Harrytől, hogy igyekszem... nos, hogy igyekszem Voldemort előtt járni legalább egy lépéssel.

- Igen– bólintottam. - Izzy néni mesélt arról, hogy mielőtt Voldemort eltűnt, ön vezetett egy társaságot, amely a halálfalók kvázi ellenpólusa volt. Azt szervezte újra a tanár úr?

- Igen – felelte tömören. – Van is már főhadiszállásunk, ugyanakkor az... kissé romos. Helyre kell pofozni – már majdnem közbeszóltam, de az igazgató felemelte ujját és folytatta. Feszülten figyeltem. – Ha van kedved, csatlakozhatnál a társasághoz, akik segítenek ebben. Ez igen fontos és nehéz döntés, ezért alaposan gondold át, kérlek. – Bólintottam, de szinte már tudtam a választ.

- Persze, szívesen – bólintottam. – Nem tudom, egy szivaccsal és portörléssel mit tehetnék ugyan Voldemort ellen, de ha Ön szerint ez hasznos... - Az igazgató mosolyra húzta a száját és hátradőlt a székében.

- Rendben. Akkor ezt meg is beszéltük.

- Csak... anya... - sóhajtottam. – Ő nem hiszem, hogy el fog engedni.

- Nos, talán bölcs döntés lehet az őszinteség fegyverét használni ilyen esetekben.

- Úgy érti valljam be neki, hogy tudom ki az apám és, hogy találkozni szeretnék vele? – totál ledöbbentem. Aki ismeri anyámat, biztos nem ezt tanácsolta volna.

- Úgy gondolom, megérné tudatni vele, hogy mi a helyzet Angliában, Hannah.

Még váltott néhány szót anyával, és az időközben megérkező Jackkel arról, hogy Voldemort nagyúr visszatért, bár ezt a társadalom nagyon nehezen hajlandó elismerni.

- Nos, Hannah, akkor várom a válaszod. Elküldheted nekem is, vagy közvetlenül a keresztapádnak is, ha szeretnéd.

- Rendben, köszönöm – feleltem, és elmosolyodtam. – Vigyázzon magára, igazgató úr, és kellemes nyarat!

- Köszönöm – mosolyodott el, majd a házunkból kilépve már dehoppanált is. Anyáékra néztem, és sóhajtottam.

- Nem tűnt olyan igaznak a dolog, mint most.

Másnap Izzy is megérkezett hozzánk. Reggel még zúgott a fejem a sok információtól, és – bár eddig is mindent megosztottam Harryvel- gondolkodtam rajta, mit és hogyan írjak meg neki. A professzor arra is figyelmeztetett, hogy a baglyokat el is foghatják, ezért nagyon-nagyon óvatosan kellett fogalmazni. Épp a hűtőben kutakodtam a tojás után ezen agyalva, mikor meghallottam nőrokonaim csattanó hangját a nappaliban.

- Jack, hallgass el! Ehhez most nincs semmi közöd!

- Miről beszélgetnek? – kérdezte Belle. Mikor került mellém?

- Nem tudom... - morogtam, de közelebb sétáltam. Egyik kezemben serpenyő, másikban két tojás.

- Már tizenhat éves, Michelle!

- De még akkor is gyerek! – sikított fel.

- És félig brit! Oda is tartozik...

- Mint te, ugye? Te már szinte teljesen angollá váltál – veti a szemére. Látszik, hogy Izzy néninél ezzel anyu túl messzire ment. Csak azért nem válaszolt, mert észrevett. – Ezt még nem fejeztük be – veti oda neki anyu, majd megölel.

- Michelle, szerintem rábízhatnánk a döntést – szólt közbe Jack. – Tavaly is olyan szépen...

- Anya – szóltam -, szerintem beszélnünk kéne.

Tudtam, éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy elbeszélgessek anyával. Mint nő a nővel, lány az anyával, angol-amerikai az amerikaival. Izzy kivette a kezemből az eszközöket, majd kiment. Jack elvonult a sarokba olvasni.

- Szeretlek – mondtam, és megöleltem. – De anya, a nagynénémnek igaza van. Én brit is vagyok, nemcsak amerikai.

- Csak azért, mert az apád angol... - szólt közbe. Nahát, felhozta apát? Hogyhogy felhozta?

- Nem azért – szinte suttogtam. - A legjobb barátaim mind ott vannak Nagy-Britanniában. Izzyvel és az Odúban is biztonságban leszek, nem kell aggódnod értem. Értsd meg itt már korántsem csak a biztonságról van szó. Isolt Sayre szerelmére, anya... - nyögtem. – Nem tudok róluk semmit, mert nem írhatnak semmit, nehogy elfogják a leveleiket. Szeretem őket, és tudom, hogy szükségük van rám. De talán ennél is fontosabb, hogy nekem is szükségem van rájuk. Ezt a döntést már rég meghoztam.

- Erről nem dönthetsz egyedül. Még tizenhét sem vagy – mondta.

- Szerintem ez már akkor eldőlt, amikor az a nyamvadt bagoly leterített a roxforti levéllel – morgom. De legalább mosolyt csaltam az emlékkel anya arcára. Megöleltem őt, és úgy suttogtam. – Kérlek, engedj el...

Anyu sóhajtva nézett rám. A szeme tele volt kétséggel. Alig kellettek további szavak, mert most már én is egyre inkább értek a legilimenciához. Belle sokat gyakorolt velem – mellesleg az emlékeit látni eseménydúsabb volt, mintha beszélgetnénk.

- Hát jó – sóhajtott. – Megadom magam – mosolyodott el. Alig hittem el, hogy belement! A gondolataim csak száguldoztak, hiszen ez hatalmas dolgot jelent! Nemcsak Freddel fogok találkozni, hanem az édesapámmal, Siriusszal is! – Hogy mi? – kérdezte anya remegő hangon. – Sirius Blackkel?

Ajaj. Meglátta a gondolataim között, amit titkolni akartam előle.

- Anya, ne legyél mérges... - szóltam nagyon-nagyon halkan, és tettem egy lépést hátrafelé. – El akartam mondani...

De már késő volt. A MW-bomba robbant. Veszélyesebb, mint egy valódi C4...