Mikor Mrs. Weasley felszólt nekünk, hogy ideje indulni, határozott léptekkel indultam a szobámba. A fiúknak azt mondtam, csak a sálamért megyek, de valójában egy ajándékért indultam, amit a ládámban tartogattam. A Mr. Weasleynek szánt karácsonyi ajándékot Ginnyvel közösen készítettük el, az már nála volt. Amit a táskámba rejtettem az egy sokkal kisebb és laposabb csomag volt, illetve néhány szem Drubbli.

- Hannuci, már csak rád várunk - szólt Fred, felbukkanva a hátam mögött. Váltottunk egy csókot, majd a táskámat felkapva már dehoppanáltunk is. A konyhába érkeztünk. Ott már Lupin és Rémszem várt ránk, utóbbi az orra alatt morgott valamit. Sirius is ott tobzódott a csapat körül, majd odalépett hozzánk, a vállamra tette a kezét.

- Adjátok át az üdvözletemet Arthurnak - szólt meglepően lágyan. Én mosolyogva bólintottam.

- Rendben - apa. - Kire várunk?

- Mundungusra - szűrte a fogai között Mrs. W.

Az említett hamarosan megérkezett, és egy autót hozott. Túl jó autó ahhoz képest, hogy Dung maga kicsoda, futott át az agyamon. Bizalmatlanul ültem be a tértágítóval kezelt autóba, Lupin és Fred közé, de Mrs. W. még nálam is gyanakvóbb volt. Szinte könyörögtünk neki, hogy üljön be, egyikünk se akart már ott szobrozni a téren, a hidegben.

- Hé, egész kellemes ez a hely karácsonykor - húzódott széles mosolyra a szám. Igazán tetszetős, otthonos dekorációba borult az egész épület... A következő pillanatban Frednek félre kellett rántania, mert egy nő sietve rohant el mellettünk. Egy nagy mandarin volt az egyre dagadó orrlyukában. Illetlen dolog, de miután elsietett, az ikrekkel nevetnünk kellett a nőn.

- Azért mi ilyen rosszak sosem voltunk - suttogták egymás között, kissé szomorkásan (?!) az ikrek. Én is csak éppen hallottam, mert ott álltam köztük.

- Már ne is legyetek - morogtam szemforgatva, és a többiek után húztam őket.

Mr. Weasley az ágyán ült, ölében a pulykaebéd maradékával, és egy kicsit szégyenlős arcot vágott.

- Minden rendben, Arthur? – kérdezte Mrs. Weasley, miután valamennyien üa varázslót, és átadtuk neki az ajándékokat.

- Persze, persze – felelte feltűnő sietséggel Mr. Weasley. – Öhm... nem találkoztatok véletlenül Smethwyck gyógyítóval?

Ajaj. Vajszagot érzek a teremben.

- Nem – Mrs. Weasley gyanakodva nézett férjére. – Miért?

- Nem érdekes – legyintett Mr. Weasley, és gyorsan hozzálátott ajándékai kibontásához. – Mindenkinek szép napja volt? Miket kaptatok karácsonyra? Nahát, Harry! Ez gyönyörű!

Épp kibontotta ugyanis Harry ajándékát, ami csavarhúzókból és még nem tudom miféle magnixdolgokból állt. Én inkább Mr. Weasley feleségére figyeltem, akit szemlátomást nem elégített ki férje kitérő válasza. Mikor Mr. Weasley előredőlt, hogy kezet rázzon Harryvel, az asszony vetett egy pillantást a hálóinge alá.

- Arthur! – Mrs. Weasley hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. – Neked kicserélték a kötésedet! Miért cserélték ki egy nappal előbb? Azt mondták, csak holnap kapsz új kötést!

Mr. Weasley az álláig rántotta a takarót. Most már biztos, hogy a férfinek vaj van a fején.

- Te-te-tessék? – hebegte megszeppenve. – Nem érdekes... semmiség... nem fontos... - Felesége szúrós tekintetétől aztán leeresztett, akár egy kilyukadt lufi. – Jól van... De légy szíves, ne izgasd fel magad, Molly... Augustus Pye-nak volt egy ötlete... Tudod, ő itt a gyógyítóinas, szimpatikus fiatalember... a hobbija az... az alternatív gyógyászat... a hagyományos muglimódszerek... És hát van az úgynevezett sebvarrás, ami nagyon jól működik... muglisebeknél...

Mrs. Weasley a visítás és a hörgés érdekes elegyét produkálta. Lupin elfordult az ágytól, és odasétált a vérfarkashoz. Annak nem volt látogatója, és vágyakozva pislogott a Mr. Weasley ágyát körülálló csoport felé. Én gyorsan mellé álltam, és elővettem pár szelet sütit, amit még eltettem az ajándékok mellé.

- Szereti a kakaós süteményt? - kérdeztem tőle. A férfi némán pillantott rám. - Mindegy is - motyogtam, és az asztalára tettem. - Anyukám készítette - ekkor valaki karon ragadott, és elhúzott tőle. - Nagyon jó szakács! - szóltam még vissza. A terem ajtaja becsukódott mögöttem, és akkor láttam, hogy Fred húzott magával.

- Hidd el, ezt te sem akarod hallani - pillantottak rám, mikor megpróbáltam lezárni szorító kezét.

- Jó, de ez fáj. Engedj el, légy szíves - mondtam, mire egy pillanatra mindhárom fiú: Bill, Fred és George is rám meredt.

- Ne haragudj - kaptam egy bűnbánó puszit a számra. Nem szóltam semmit, csak Fred tekintetét figyeltem. Azok a barna szemek, hosszú szempillák... kaptam még egy puszit.

- Ne, ne csináld! - néztem félre, a szám szélén bujkáló mosollyal. -Hát lehet rád haragudni? -

A negyedik emeleten egy pillanatra megálltam. Ez volt az én emeletem, ahol én laktam. Egy ismerős arcú fiút láttam meg a szemem sarkából, és szóltam a fiúknak, hogy egy perc és én is ott vagyok, menjenek csak tovább.

- Neville! - suttogtam a nevét, de szerencsére meghallott.

- Nahát, Hannah! Te itt? Azt hittem, a Roxfortban töltöd a karácsonyt - mondta ő is hozzám hasonlóan halkan.

- Neville? Ki ez a lány?

Egy idős asszony lépett a fiúhoz, akitől egy pillanatra megrettentem. Egy hatalmas, kitömött keselyűt viselt a kalapján, de az arca is olyan madárszerű volt. Tekintetét végigjáratta rajtam, miközben Nev bemutatott. Büszke tartású, elegáns asszony volt, ez első pillantásra látszott rajta, ezért hát erőt vettem magamon, és az ötödikes fiúhoz fordultam.

- Nem töltött ott, mint látod - tártam szét a karom. - A barátom, Fred apukáját baleset érte és itt van a Mungóban. Fred mellett szerettem volna lenni, ezért inkább eljöttem - sóhajtottam. Nem is tudom, hogy mehettünk el egymás mellett a klubhelyiségben, vagy a vonaton. Hirtelen eszembe jutott, miért állítottam őt meg. Előkotortam az eltett csomagokat. - ezt oda szerettem volna adni a szüleidnek - mondtam. Mrs. Longbottom meglepetten pillantott rám.

- Szóval te vagy az a lány, aki azt a buta, gyerekkori képet kapta.

- Igen. Az a jele annak, hogy Mrs. Longbottom megértette, amit mondtam neki - feleltem egyszerűen, és kissé távolságtartóan. - Megtennéd, hogy odaadod nekik helyettem?

- Persze - bólintott, átvéve az ajándékot. - Még visszamegyünk, ugye, nagyi? - pillantott az asszonyra.

- Nem bánom - sóhajtotta.

- Köszönöm - megöleltem Neville-t, és adtam egy puszit az arcára. - Örülök a találkozásnak, Mrs. Longbottom. Boldog karácsonyt! - feleltem, és gyorsan eliramodtam az ötödik emelet felé.

A fiúk egy teával vártak engem. Még mindig a szüleik voltak a téma, ám amikor ledobtam magam melléjük, Bill egy pillanat alatt témát váltott.

- Ne aggódj - legyintettem. - Már ismerem a szüleiteket valamennyire. Nincs mit szégyellnetek rajtuk. Anyukátok helyében lehet, hogy én is így kiakadtam volna.

- Jó tudni - jegyezte meg Fred, mire rákaptam a tekintetem. - A... a jö-jövőre nézve - elpirult beszéd közben. Bill és George vigyorogtak, mint a fakutya. A fejüket látva az én arcomba is szökött egy kis szín. Pedig nem vagyok az a szende fajta, lehajtottam a fejem.

- Hannah? Hannah Winslow? - hallottam egy ismerősnek tűnő hangot. Erre mind a négyen felkaptuk a fejünket.

- Doki! - pattantam fel egyből, és az arcomra széles mosoly ült ki. A szüleim korabeli férfi kezet nyújtott nekem, amit én örömmel elfogadtam.

- Mi járatban erre? Kiújult valamilyen tüneted? - vonta fel szemöldökét, mire elkerekedtek a szemeim. Egyszerre akartam nevetni és rémülten sikítani. Még most is kiújulhatnak tüneteim? Másrészt viszont nevetségesnek tűnt még a feltételezés is, hogy azért lennék itt.

- Dehogy is - ráztam a fejem. - Hagy mutassam be a barátom, Fred - mutattam rá, mire felállt a székéről-, és két testvére: George és Bill Weasley. Őket kísértem el, mert Mr. Weasley-t baleset érte - szomorodtam el.

- Á, hallottam az esetről - rázott kezdett mindhárom fiúval. - Jobbulást kívánok neki - biccentett felénk.

- Köszönjük - felelte Fred.

Egy kis ideig csendben voltunk. Durran a kávéját kortyolgatta, de nem mozdult.

- Nagyvizitre készül?

- Á, nem. Már utána vagyunk. A gyógyítóinas most osztogathatja a karácsonyi ajándékokat a betegeknek. Kár, hogy nem találkoztunk előbb, részt vehettél volna te is rajta.

Fő a szándék, nem igaz? Ez pedig kedves dolog volt tőle, főleg, hogy a viziten csak a gyógyítók és -inasok vehetnek részt.

- Mondd csak, hogy van a... nővéred? -

A nővérem?

- Ó, a nagynéném, Izzy!

- Hát persze - mosolyodott el. - Már régen láttam.

Régen látta? De... nem járnak? Úgy tudtam, együtt vannak. Morfondírozva néztem a volt orvosomra, azt latolgatva, mekkora tirpák vagyok, ha erre rákérdezek. Izzy ugyanis velem is furcsa mostanában, és Durran említése eszembe juttatta, hogy kapnom is kellett volna tőle egy levelet, mert megígérte, hogy ír majd. De az a levél azóta sem érkezett meg.

- Mindenesetre, ha találkozol vele, akkor add át neki üdvözletemet.

- Rendben - bólintottam. A doki mosolyogva elnézést kért, és eloldalgott: a kollégái hívták.

Komoran ültem vissza a székemre. Észre sem vettem a fiúk kérdő tekintetét, amíg az aranytrió és Ginny nem csatlakozott hozzánk.

- Ki volt ez a jóképű doki? - kérdezte Hermione, elsőként ülve az asztalunkhoz.

- Hmfpf? - néztem rá. Észre se vettem, hogy a férfit bámultam.

- A gyógyító - pillantott hátra a válla felett. Sóhajtottam.

- Ő Keith Durran, a negyedik emelet felelős gyógyítója. Amikor be kellett jönnöm Kupor miatt, ő vizsgált meg - vontam vállat. Add át neki az üdvözletemet, visszhangzott a fejemben. Pedig szép pár lehetnének.

- Megvizsgált?

- Mármint szemügyre vett? - Fred hangja féltékenyen csengett. Ránéztem.

- Mit mondasz? - Fred a kancsóért nyúlt, remegett a keze. Megsimítottam a kezét, és megszorítottam.

- Úgy vizslatott most is, mintha... te lennél a pincsikutyája... vagy nem is tudom - kereste a szavakat. - Mintha... mintha újra meg akarna „vizsgálni".

- Hogy mi?! - akkora lendülettel fordultam felé, hogy a széket hangos csikorgással hátrafelé csúszott a hideg csempepadlón. Ekkor értettem meg, mire célzott. Fred tényleg féltékeny volt. De ezzel a feltételezéssel nagyon megsértett. Hogy én és a doki...? - Ezt most nem gondoltad komolyan, ugye?! - a pillantásomba annyi megrovást próbáltam sűríteni, amennyi csak belefért. De ő nem rettent meg.

Ezt az arckifejezést egy csókkal el tudnám tüntetni. De most nem csókolhatom meg... ez most komoly dolog. Ez járt a fejében. Akaratlanul is láttam.

- Komolyan gondoltam-e? Mondd meg te! Úgy méregetett, mintha máris előtte feküdnél...

Nem kaptam levegőt. Levegő után kapkodtam, de nem... nem találtam semmit. Mintha kiszipolyoztak volna belőlem minden csepp oxigént.

- Nem mellesleg te is úgy kacérkodtál vele, mintha... - elharapta a mondatot. Észre se vettem, hogy felpattantam, de már álltam, egyik kezem ökölbe szorulva. - Aztán az az ábrándos pillantásod utána...

- Mi van? - kérdeztem.

Egyszerre mintha megszűntem volna lélegezni. Nem kapkodtam a levegő után, visszatartottam az élet minden cseppjét. Egy perce még a nagynénémért aggódtam, azon, hogy mi lehet vele. Sosem volt ennyire... elhanyagoló. Ha a dokit bámultam, akkor sem őt láttam magam előtt, hanem Izzy bolondosságát. Amikor bejött hozzám, illetve értem ide. Amikor szembe szállt anyával, miattam. Hányszor is gondolta, hogy nekem van igazam! Vagy csak azért védett, mert védtelenebbnek hitt anyával szemben állva?

Fred már nyitotta volna a száját, de én felemeltem a kezem.

- Már megint olyan dolgokat képzelsz, Fred, amik nincsenek - sóhajtottam. - Legközelebb majd akkor szólj hozzám újra, ha már hallod is magad. Ugyanis a szavak... - léptem hátra- a szavaknak van a legnagyobb varázserejük.

- Mit művelsz, tesó? - hallottam még sugdolózni a srácokat, mielőtt elindultam. - Hannah nem is csinált semmit.

A lépcsőn lefelé menet beleütköztem valakibe. A könnyeimet nem bírtam visszatartani, így csak egy szürke foltot láttam.

- Elnézést - motyogtam, de amikor ki akartam kerülni, magához húzott és simogatni kezdte a hátamat. Hagytam neki, mert egyből megéreztem a különös illatát, ami menta és rozmaring különös egyvelegét. A keresztapám volt az, Remus Holdsáp Lupin.

- Remus... mi? - hallottam Mrs. W. elhaló hangját. - Ó. Mi a baj, drágaságom?

- Se- semmi, Mrs. Weasley, csak F-Fred... - sóhajtottam.

- Mit csinált már megint az a kötöznivalóan bolond fiam? - mérgelődött, de olyan aranyos volt, hogy mosolyognom kellett. - Majd felmegyek én... adok én neki - morogta.

- Mrs. Weasley, majd mi elintézzük magunk között - próbáltam határozott lenni, de még mindig hüppögtem egy kicsit. A távolban meghallottam dübörögni Rémszem Mordon falábát, úgyhogy Remusra pillantottam, aki aggódva nézett rám. - Majd szeretnék beszélni veled - sóhajtoztam. Értetlenül nézett rám. - Izzy... - tettem hozzá. - De most nincs kedvem Mordonhoz - elnevettük magunkat. A szám elé kaptam a kezem, Remus is, és félreállt az útból, hogy elszaladhassak. A faláb ugyanis egyre közelebbről hangzott.